Karácsonykor a legmagasabb politikai szintről érkezett igemagyarázat a felebaráti szeretetről, melyből az derült ki, hogy a felebarát szeretetéhez önmagunk szeretetén keresztül vezetne az út. Ez azonban pontosan az ellenkezője annak, amit a parancs tanít.

A szó eredetiben „szomszéd” jelentéssel bírt, de úgy is fordíthatjuk, a „közeledben levők”, vagyis olyan embertársak, akik a közelünkben vannak, akikkel kapcsolatba kerülünk. A kifejezést az ószövetségi „aranyszabály” tette híressé, mely a Tóra közepe (a számozás szerinti középső verse Mózes 5 könyvének): „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!”. Ez a „második” szeretet. (Az „első” Isten szeretetének a parancsa: „Szeresd az Urat teljes szívedből…”)

Jézus szerint az első és a második szereteten „függenek a Törvény és a próféták”. Vagyis ennek a két szabálynak a fényében kell értelmezni mindent, amit a Törvény elrendelt vagy a próféták hirdettek. A felebarát szeretetének parancsát egy másik megfogalmazásban is megtaláljuk: „Amit nem akarsz, hogy veled cselekedjenek, te se tedd mással.” A jelentés világos: „Képzeld magad embertársad helyébe, őt pedig a saját helyedbe, gondold végig, hogyan szeretnéd, hogy bánjon veled, és cselekedj vele a szerint.”
A parancs mélyebb hátterében az áll, hogy mindannyian emberek vagyunk, Isten képmására és hasonlatosságára teremtve, és ember mivoltunk éppen abban mutatkozik meg, hogy képesek vagyunk az állatias (önfenntartó, hústesti) ösztöneinken felülemelkedve, önszeretetünket legyűrve, a másik embert és annak szükségeit is észrevenni.

Ez a parancs mindig is problémát okozott az önző és soviniszta embereknek, így voltak kísérletek arra, hogy megpróbálják „átértelmezni”. Kire is vonatkozik a felebarát? Még a bálványimádókra is? Még a szomszédos, ellenséges érzületeket tápláló, rivális népek tagjaira is? Vagy csak a hozzám hasonlóra, az én fajtámhoz tartozóra, a velem egy vallásúra?

Jézus a Hegyibeszédben reflektált arra, hogy Izrael írásmagyarázói a parancsot úgy forgatták ki: ha a felebarátot szeretni kell, akkor az ellenséget (a nem felebarátot) lehet gyűlölni. Ez a magyarázat abból indult ki, hogy a „felebarát” csak és kizárólag a zsidókra vonatkozik, így a nem zsidókat – mint ellenségeket – lehet gyűlölni. (Ott árthatunk nekik, ahol tudunk).
Jézus a cáfolatában éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy Isten nem az emberek vallása vagy etnikai hovatartozása szerint szeret, hanem a (szeretetének) napját, mindenkire felhozza, még azokra is, akik ellenségesek vele. A nem zsidónak is jár a felebaráti szeretet.

Hallottátok, hogy megmondatott: „Szeresd felebarátodat, és gyűlöld ellenségedet.” Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket, hogy így mennyei Atyátoknak fiai legyetek, mert ő felhozza napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak. (Mt5,43-45)

Isten nem gyönyörködik ugyan a hamisakban és az ellenségeiben, de továbbra is jót tesz velük. A „szeretet” ugyanis nem érzéseket jelent, hanem a másik javának a keresését, azt, hogy jót teszünk vele.

A farizeusok még szűkebben akarták értelmezni a felebarát fogalmát, és csak a másik farizeust tekintették annak. (A nem farizeus zsidót a lenéző „ám HáÁrec”, a „föld népe” titulussal illeték.) Jézus egy ilyen farizeusnak mondta el az „irgalmas szamaritánus” történetét, amikor az magyarázkodni akart amiatt, hogy bár tudja, mi Isten parancsa, még sem teljesíti.

Ekkor felállt egy törvénytudó, hogy megkísértse őt, és ezt kérdezte: Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet? Ő pedig ezt mondta neki: Mi van megírva a törvényben? Hogyan olvasod? Ő pedig így válaszolt: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, és felebarátodat, mint magadat.” Jézus ezt mondta neki: Helyesen feleltél: tedd ezt, és élni fogsz. Ő viszont igazolni akarta magát, ezért megkérdezte Jézustól: De ki a felebarátom? (Luk 10,25-28)

Az irgalmas szamaritánus története éppen arról szól, hogy nem a magas társadalmi elismerésnek örvendő pap és levita, hanem a származása és a vallása miatt megvetett szamaritánus viselkedett a felebaráti szeretet parancsa szerint, amikor megkönyörült a szerencsétlenül járt emberen. Hogy a bajban csak az számít, hogy emberek vagyunk, ilyenkor háttérbe kell szorulnia a vallási, kulturális és egyéb különbségeknek. Egymás nyomorgatása pedig éppen abból adódik, amikor azt hisszük, hogy a nemzet, a haza, a kultúránk vagy a vallásunk védelme feljogosít bennünket arra, hogy a felebaráti szeretetet elhagyjuk vagy felcseréljük gyűlöletre.

Az aranyszabálynak azt a fajta kiforgatását – melyet a miniszterelnök úr is elkövet karácsonyi üzenetében – én eddig csak a sikerprédikátoroktól hallottam. Eszerint először önmagunkat kell szeretni, hogy azután a felebarátunkat is tudjuk szeretni. Csakhogy a parancsolat nem úgy szól, hogy „szeresd önmagadat, hogy szerethesd a felebarátodat”. Semmilyen szövegösszefüggés sem támogatja azt a belemagyarázást, hogy „minél jobban szereted magadat, annál jobban fogod szeretni a felebarátodat.” A parancsolat éppen ennek az ellenkezőjét tanítja.

Az önszeretet - vagy más néven önzés - minden ember sajátja, ez megy nekünk magától. Ezt nem kell megparancsolni. A másik ember igényeit és szükségeit észrevenni, a sajátunkról lemondani, egy darabot a másiknak is törni abból, ami a miénk – na, ez az, ami nehezen megy. Pedig a teremtés nem jöhetett volna létre, ha Isten önző és mindent csak magának akar. (God first!)

A parancsolat fonákjára fordított verzióját a siker (vagy bővölködés) prédikátorok annak megideologizálására használják, hogy miért élnek hedonista életmódot, miért gyűjtenek maguknak kincseket a Földön. A Biblia ugyanis világos útmutatást ad a gazdagoknak, hogyan bánjanak a vagyonukkal. A gazdagság önmagában nem bűn. Bűnné és csapdává akkor válik, amikor a tehetős ember felfuvalkodik, hamis biztonságérzetbe ringatja magát a vagyona miatt, és elzárja szívét az embertársaitól. Tehetne jót, de nem teszi. Lenézi az ajtajában fekvő nyomorult Lázárt és inkább a kukába dobja a maradékot, mint hogy odaadja. Mert a gazdag megérdemli a jót, a szegény pedig a rosszat, mert nyilván maga tehet arról, hogy nyomorult...

Az evilági siker a bővölködés prédikátorok szerint Isten ajándéka, sőt elhívásuk bizonyítéka. A köveknek kenyérré kell változnia, ha Isten fiai éhesek. És nyílván hiteltelen lenne a prédikátor, ha maga nem élné a dúsgazdagok életét. Így lesz „bizonyság” abból, hogy a kád a luxuslakban miért van márványból, a csap színaranyból, hogy miért kell a két magánrepülő mellé még egy harmadik. Az általuk pedig fogyasztói szemléletre nevelt követők boldogan adakoznak abban a reményben, hogy egy napon majd ők is ugyanúgy dúskálnak a javakban, mint a példaképük. Nem véletlen, hogy a leggazdagabb sikerprédikátorok éppen a legszegényebb országokban „sikeresek”: Nigériában, Brazíliában, Dél-Afrikában…  Na, ők azok, akik a „királyi törvényből” is csak azt hallják meg: „magadat”.

Egy kormányfőnek persze nem kell értenie a teológiához, elég, ha tisztességesen kormányoz.  Azt megértem, hogy nem szeretné magát egy háborús menekült helyébe képzelni, hogy úgy bánjanak vele, ahogyan ő teszi. De ha rossz a lelkiismerete, a megoldás nem az Ige félremagyarázása. Megfogadhatja például Dániel próféta tanácsát, amit a nagy birodalomalapítónak, Nabukadnézárnak adott, amikor az a saját nagyságától elkezdett felfuvalkodni:

„Azért, ó, király, fogadd meg tanácsomat: Hagyj fel vétkeiddel, légy igazságos, és gonoszság helyett bánj irgalmasan a szegényekkel! Így boldogan élhetsz sokáig.” (Dániel 4,27)

 Mert, aki a fület alkotta, nem süket, aki a szemet formálta, nem vak. Ő a szívek és vesék vizsgálója, aki mindenkinek megfizet az útjai (döntései) szerint. Mert amilyen mértékkel mérünk, olyannal mérnek nekünk is, és amilyen ítélettel ítélünk, olyannal ítéltetünk.