Minden jel szerint végre megtörténik a berxit, a konzervatív párt megszerezte a szükséges többséget az újabb választásokon. Ezzel egyfajta bizonytalanság véget ért, hogy helyet adjon egy sor másiknak.

Maga a Brexit nem kellene, hogy olyan nagyon súlyos esemény legyen, az Unió elveszít egy nettó befizetőt, csökkennek a lehetőségei és a súlya, de ezek egyike sem változtatja meg alapvetően a dolgok állását. A britek bizonyára kötnek egy kereskedelmi megállapodást Amerikával és az Eu-val is, ami biztosítja hellyel-közzel a gazdasági kapcsolatok további működését. Amit igazán nyerni gondoltak, az az, hogy visszavették a saját kezükbe az ország irányítását, különösen a gazdaság és a bevándorlás, a munkaerőpiac kérdéseit. Ez azonban nem valódi nyereség, mert idővel rá kell jönniük, hogy ezeket a problémákat nem az EU tagságuk okozta. Cserébe azt kockáztatják, hogy szétesik Nagy-Britannia, kiválnak a skótok és az írek (s talán a welsziek is). A nacionalista populizmus legfurább következménye ugyanis mindig az, hogy a „nagyság” jelszavai után, valahogy mindig kisebb lesz a szent „haza”, és Nagy-Britannia helyett majd valami mást kell mondani.

Mi magyarok ezt jól ismerjük.

Szeretjük ugyan azt hinni, hogy a trianoni trauma a mi szent nemzetünk elleni szörnyű és igazságtalan összeesküvés volt, és ebben is van igazság. De ha valaki okulni akar a történelemből, akkor a saját hibáival kell szembenéznie, és nem másokra mutogatnia. Vagy ahogyan a Biblia mondja: ne legyetek olyanok, mint Ézsau… aki nem találta a „megbánás helyét”. Ézsau megvetette az (isteni elhívást megtestesítő) elsőszülöttségi jogát, és nem taksálta többre egy tál lencsénél. (Ahogyan kései utóda, Júdás sem tartotta többre az apostoli meghívását harminc ezüstnél.) Amikor kisemmizve érezte magát, nem jutott eszébe, hogy ő hol rontotta el, csak másokat hibáztatott (jellemzően Jákobot, akinek menekülnie is kellett előle.) A trianoni tragédia sem a román prostituáltakkal kezdődött, de még csak nem is az első világháborúval, hanem a kiegyezéssel, ahol a magyarok a dualizmus jegyében vállalkoztak arra, hogy a királyság területén élő más nemzeteket segítenek a császárnak „kordában tartani”. Miközben mi lángoló nacionalizmussal követeltünk magunknak res publicát, feltüzeltük a köztünk élő szláv népeket is arra, hogy ugyanezt tegyék. Míg mi a monarchiával szemben akartunk nagyobb szuverenitást, ők meg a magyar hegemóniával szemben is. És ők bizonyultak ügyesebbnek vagy szerencsésebbnek.

De hozhatnám a szerbeket is példaképpen, hiszen meg lehet nézni, hogy a nacionalista Nagy-Szerbia szlogenből, hogyan lett az, ami lett. Egy igen kis Szerbia, minden értelemben. Vagy itt van Ukrajna. Vagy a pán-arab nacionalizmus... A probléma ugyanis az, hogy amikor elkezdjük a mellünket a nemzeti büszkeséggel verni, ezzel kihívást intézünk a többi nemzet irányába, hogy ők is ugyanezt tegyék. Amikor a britek azt mondják, hogy a Kelet-európai bevándorlók – köztük a magyarok - tönkre teszik az országukat, nem esik jól, hiszen több százezer ott élő honfitársunk kemény munkával végzi el azokat a feladatokat, melyekhez a briteknek nem fűlik a foga. Diplomával pincérkednek, húzzák az ágyat, vigyáznak a kisgyerekekre vagy éppen a demens nagymamára. De még ha mérnöki, orvosi feladatokat látnak is el, érzik az üvegplafont a fejük felett, amit nem törhetnek át, bármennyire is jók a szakmájukban, mert ők az „idegenek”. És persze vannak a szélhámosok, az ellátásokra utazók, bűnözők, lányfuttatók, drogcsempészek, akiket meg mi nem akarunk meglátni, hiszen örülünk, hogy ott vannak és nem itt. Innen nézve a Kelet-európai bevándorlók gazdagabbá teszik Nagy-Britanniát, keményen dolgoznak, nem csak kapnak, hanem adnak is. A választási eredmények viszont egyértelműen azt mutatják, hogy onnan nézve viszont elviselhetetlenül nagy terhet jelentünk a szavazópolgároknak.

A britek csak szeretnék visszakapni a régi életüket. Többek között tőlünk.

És a kutya éppen itt van elvermelve. Valóban a Kelet-európai bevándorlók jelentik az igazi problémát? Mi okoznánk a britek nagy baját? Amitől újra a kezükbe akarják venni a sorsukat? S ha a Nyugat-európaiak úgy érzik, hogy mi szívjuk a vérüket, akkor mi miért érezzük ezt fordítva? Miért érezzük úgy, hogy ők szipolyoznak ki bennünket a multi cégeikkel, bankjaikkal? Mi miért tőlük féltjük a szuverenitásunkat, miért a brüsszeli bürokraták lettek „az új Moszkva”, miközben a régi Moszkva alig titkoltan tör új hegemóniára, amit mi meglehetősen készségesen kiszolgálunk? Miért ekézzük a saját szövetségeseinket, akik napi 2 milliárd Forintnyi összeget tolnak belénk, és ajnározzuk azokat, akiknek az elnyomását jól ismerjük, hiszen nem volt az azért olyan régen? Miért kommunistázzuk a kapitalistákat, és tartjuk nemzetmegmentőnek a kommunistákat? Megbolondult az egész világ? Trumpok, duterték, johnsonok, bolsonarók és hasonló beteg pszichopaták kellenek nekünk, hogy megmentsék a világunkat? És megmentik vagy éppen romba döntik, mint a hitlerek, musszolinik, polpotok, sztálinok és maocetungok? Ha van tanulsága a 20. századi európai történelemnek, az éppen az, hogy a túltolt nacionalizmus, népírtáshoz, pusztításhoz vezet. Ha szeretnénk a történelemből megtanulni valamit, akkor éppen ez lenne a legfontosabb lecke: leigázás helyett együttműködés. És igen, vékony a mezsgye az önazonosság feladása, a behódolás és az értelmes együttműködés között. De éppen az volna a cél, hogy ezt a vékony mezsgyét megtaláljuk. Ez pedig nem fog menni hangos populista lózungokkal, se Johnsonnak, se Putyinnak, se Erdogánnak. Pedig a közbeszédet ma ez uralja.

Itt van például a magyar „főkeresztény”, a Vatikán lovagja.

Fizetet hirdetésben mondja az arcomba a nagy okosságot a keresztényüldözéses konferencián, hogy asszongya:

’Mi magyarok jól tudjuk, hogy a turistáskodást mímelő janicsárok hogyan foglalták el Buda várát. Mire a szultánnál vendégeskedő magyar főurak felnéztek a tányérról, már lófarkas zászló lenget a palota felett, és félholdak hivalkodtak a keresztek helyén. Mi aztán jól tudjuk, hogy mit jelent a muzulmán megszállás.’

Mintha a miniszterelnök helyettes úrnak lennének erről személyes emlékei. Arcának sugárzása elárulja, hogy most úgy érzi, megtalálta a tuti érvet, amivel senki sem szállhat szembe. És jól értjük az áthallást: a muzulmán migránsok is erre készülnek, hatalomátvételre. A hitehagyott Európa felett nemsokára átveszi a hatalmat a moszlim félhold. De Semjén miniszterelnök-helyettes úr elfelejtett dolgokat, vagy kész akarva megfeledkezik számos tényről.

Például.

- Szulejmán hatalmas hódító sereg élén érkezett felfegyverzett janicsárjaival, és nem háborús zónákból érkező fegyvertelen menekültektől kellett „megvédeni” a hazát.

- Szulejmán hódításait a viszályok és belső villongások (30 éves háború) tették lehetővé, többek között az, hogy II. Ferdinánd királynak fontosabb volt, hogy a protestáns rendekkel leszámoljon, mint hogy a muzulmán hódítókkal szembeszálljon. Ellenben számos magyar, erdélyi fejedelem működött együtt a portával.

- A törököket kiverő, felszabadító katolikus hadak 25 év alatt nagyobb pusztítást végeztek a visszafoglalt területeken, mint a törökök 150 év alatt, csak erről szeretünk megfeledkezni.

- Éppenséggel a muzulmánoknak is volnának történelmi emlékeik a pápák által hadba hívott keresztesek áldásos tevékenységéről…

- Vannak arról is történelmi emlékeink, hogy a politikai katolicizmus, a hatalommal összefonódó klérus miféle uralmat gyakorolt errefelé, meg egész Európában. Persze maradtak ránk szép katedrálisok, de a törökök is hagytak ránk egy-két dzsámit, türbét és fürdőt.

Szóval a történelem egy olyan fura dolog, lehet forgatni, mint a bundát, meg a cifra szűrt. Meg lehet tanulni is belőle, csak ahhoz szeretni kellene az igazságot, és nem „hazugsággal gyógyítgatni népem romlását”, ahogy Jeremiás mondotta volt.

De a nacionalistákkal mégis a legnagyobb bajom az, hogy a haza nagysága nevében, azonnal  megrövidítik a hazát. A haza ugyanis én vagyok. Meg te, kedves olvasó, meg a többiek, akik ebben az államban élünk. A haza nem egy elvont fogalom, hanem az itt élő polgárok összessége. Mindenki.

A nacionalisták azonban pillanatok alatt lefelezik (vagy harmadolják) a hazát: hazaszeretőkre és hazaárulókra. Aki nem úgy „szereti” a hazát, ahogyan ők, az már nem is része a hazának, sőt, ellensége, árulója. Pedig a haza attól haza, hogy otthon érezzük magunkat benne. Ott van a hazánk, ahol otthonosak vagyunk. És éppen erről lehet felismerni a veszélyes nacionalistákat: berontanak az otthonba, azonnal elkezdenek rendezkedni, be akarnak törni mindenhová, a konyhádba, a hálószobádba, még a vécébe is. Mindenbe bele akarnak szólni, mint egy rossz főbérlő. Ettől ők biztosan otthonosabban érzik magukat, de én nem.

Az igazi hazaszeretet éppen abban nyilvánul meg, hogy a munkánk eredményeképpen egyre több ember érzi magát otthonosan e honban. Itt születetett és jövevény. Nem a mi otthonosságérzetünk rovására, hanem azért, mert képesek vagyunk nekik is helyet szorítani.

Tudom, erre Semjén úr azt válaszolja: felelőtlen lenne a családjával szemben, ha nyolc hajléktalant befogadna az otthonába. És igaza is van. Csak a helyzet az, hogy jelenleg egy nyolcad hajléktalant kellene befogadnia, amit azért utasít el, mert egyszer majd akár nyolcan is lehetnek. Így hát üldözzük a hajléktalanokat, pedig neki éppen lenne hatalma egy stadionnyit tenni értük is, ha akarna, ő van ebben a pozícióban. Nekünk pedig nincs csak két halunk, meg öt kenyerünk. Persze vannak felelőtlen emberek is, mint Böjte Csaba vagy a néhai bosnyák apáca, akik nem csak nyolc, hanem sokkal több embert is befogadnak, és próbálnak nekik egy darabka otthonosságot biztosítani. Ahogyan vannak civilek is, akik tennének egy kicsit többet akár a hajléktalanokért, akár a menekültekért, de ők az ellenség. Miért is? Mert nem osztják a Semjén úr keresztény józanságát? De mi van, ha Isten szíve nem csak a sok ezer felelőtlenül elabortált embrió miatt vérzik, hanem a 13 ezernél is több kifejlett emberpéldányért, akik vízbefulladtak a Földközi-tengeren? Teljesen érthető, ha Semjén úr és a családja nem akar senkit sem befogadni. Szívük joga. De vajon joga van-e ahhoz, hogy másokat árulónak kiáltson ki, akik hajlandóak? A kalapját kellene megemelnie azok előtt, akik nagyobb önfeláldozásra képesek, mint ő, vagy megbélyegezni őket, mint gonoszokat, mert ebben éppenséggel nemesebb lelkűek nála?

De ez a bajuk a briteknek is, úgy érzik, már túl sok az albérlő. De vajon igazuk van-e?

Világunk szédületes sebességgel változik, és ezt nagyon rosszul viseljük. Egyre többen vagyunk, és ez egyre több súrlódást okoz. Már nem csak a bevándorlókból van elegünk, hanem a turistákból is. Úgy jönnek, mint a Viking szállodahajó és letarolnak minket a rozsdás Hableánnyal együtt. Mindent ellep az emberáradat és a vele járó szemét, minden változik, és egyre kevésbé értjük magunkat és az embertársainkat, nem is szólva a minket körülvevő világról. S ha „nagyjaink” erre csak annyit tudnak válaszolni, hogy az okos telefon egy tömegpusztító fegyver, félő, hogy a konzervativizmus nem értékőrzés, hanem maradiság lesz.

A britek most örülhetnek, hogy visszanyertek valamit, amit annyira szerettek volna, és kialakíthatják az együttműködés új formáit. Az idő majd megmutatja, hogy jól döntöttek-e, és azt kapták-e ettől a szavazástól, amit vártak, vagy éppen ellenkezőleg: a populista lózungok hamis reményt és hamis megoldásokat kínáltak, és igen keserű lesz ebből felocsúdni.