Görbicz Tamás

Görbicz Tamás

Keresztség a Szellemben - 2.rész A bemerítés jelentése

2017. február 24. - görbiczt

A vízbe merülés a rituális megtisztulás eszköze volt. A rituálisan tisztátalannak számító ember „tiszta”, azaz, alkalmas lett. A „tisztátalan” tagja Isten népének ki volt zárva a szent dolgok gyakorlásából, ki kellett menjen a táboron kívülre, nem vehetett részt az áldozatokban és az ünnepeken. A bemerítés tehát egy Istentől távoli állapotból, a bemerítés eszközének segítségével, egy Istenhez közeli állapotba helyezi az embert. János vízbe merített és a megtérő bűnöst helyezte a bűnös állapotából a bűnbocsánat állapotába a vízbe merítés segítségével.

Az újszövetség (1Kor10,2) a Veres-tengeren való átkelést a vízkeresztséggel állítja párhuzamba, melynek eredménye az volt, hogy a nép „hitt az ÚRnak és szolgájának, Mózesnek” (2M14,31). A szent sátor felszentelésekor pedig leszállt a dicsőség felhője és betöltötte a sátrat, ahogyan később Salamon szentélyét is. Sajátos módon ezt a „Mózesbe” való bemerülésnek hívja Pál, amivel azt akarja kifejezni, hogy Izrael fiai elhitték, hogy Isten eljött, hogy megszabadítsa őket és nekik adja a földet, amelyet atyáiknak esküvéssel ígért, s ebben Mózes számukra Isten eszköze.
Az újszövetség „mosakodásai” (Héb 6,2) vagyis keresztségei Jézusba visznek bennünket és azt a hitünket fejezik ki, hogy Isten Jézust küldte el számunkra szabadítóul és arra, hogy bevigyen minket a Mennyek Királyságába. Ez nem a „test szennyének” lemosása, hanem a lelkiismeret megtisztulása (1Pét3,21), nem a test, hanem a szív körülmetélése (Kol2,11-12).
A „találkozás sátorának” felszentelése után a dicsőség felhőjével Isten a jóváhagyását fejezte ki, azt, hogy elfogadja a szentélyt sajátjának (2M40,34). A Szent Szellembe való bemerülésünkkel Isten elpecsétel minket a maga számára (Ef1,13), testünket a saját szent sátorává, szentélyévé teszi (1Kor 6,19). A régiek a „lakni” (saken) és a „szellem” (ruáh) szavak összevonásával alkották meg a „sekiná” kifejezést Isten (érzékszervekkel is) tapasztalható jelenlétének a jelölésére. Jézus ezt ígérte: „kérni fogom az Atyát, és másik Pártfogót (paraklétosz) ad nektek, hogy veletek legyen mindörökké: az igazság Szellemét, akit a világ nem kaphat meg, mert nem látja őt, nem is ismeri; ti azonban ismeritek őt, mert nálatok lakik, sőt bennetek lesz.” (Jn14,15-17) Isten velünk lakó (sátorozó) Szelleme, az Isten „dicsősége” tehát ígéret szerint nálunk „lakik” és „bennünk” lesz.
A dicsőség felhője nem csak Isten elfogadását és jóváhagyását fejezte ki, hanem éjjel és nappal vezette és óvta Izrael fiait a vándorlás egész ideje alatt. Pál ezt így alkalmazza a hívőkre: „Ti azonban nem hús szerint éltek, hanem Szellem szerint, ha Isten Szelleme lakik bennetek. De akiben nincs a Krisztus Szelleme, az nem az övé.” „Akiket pedig Isten Szelleme vezérel, azok Isten fiai.” (Rm8,9és14)
A Szellem keresztségkor a bemerítést – János ígéretének megfelelően – maga Jézus végzi, ez része a főpapi szolgálatának. Az Isteni dicsőség elfogadja a „sátrat”, vagyis birtokba veszi a testünket és az a Szent Szellem templomává válik. Isten megszentel és elpecsétel a maga számára, a Szellemével óv és vezet bennünket éjjel és nappal.

Az ószövetség alapján Jézus egy másik kifejezést is használ a keresztségre, ez pedig a „kapu” vagy „ajtó”. Mikeás próféta beszélt arról, hogy Isten Izrael hívő maradékát a törvény, mint „karám” vagy „akol” alá rekeszti, melyen az úttörő (Keresztelő János) tör rést, majd az Úr, Izrael királya válik „ajtóvá” a nép számára, aki élükön megy és vezeti őket. A prófécia így szól:
„Összeszedem az egész Jákóbot, összegyűjtöm Izráel maradékát. Összeterelem őket, mint juhokat a karámba, mint nyájat az akolba, tömegestül lesznek ott emberek. Előttük megy, aki utat tör, áttörnek. Átmennek a kapun, és kivonulnak. Előttük megy át királyuk, élükön maga az ÚR.” (Mik2,12-13)
Jézus ez alapján tanít a János 10-ben (1-9) és arról beszél, hogy a személye megkerülhetetlen azok számára, akik Istent tekintik pásztoruknak. Akik elutasították János keresztségét és bizonyságtételét Jézusról, nem igazi pásztorai a népnek. Amikor nem értették, hogy miről beszél, ezt mondta: „Én vagyok az ajtó: ha valaki rajtam át megy be, megtartatik (megmenekül), az bejár és kijár, és legelőre talál.” János keresztsége rést tört a Törvény falán, mivel a Törvény nem rendelkezett ilyesfajta keresztségről, azt János Isten szavára végezte (Luk3,2). (Mint tudjuk, vitatták is, hogy honnan volt erre felhatalmazása.) Jézus eljött Jánoshoz, bemerítkezett, és bizonyságot tett János küldetésének hitelessége mellett. De János is tanúskodott Jézus mellett. János áttört, de a kapu Jézus, akin keresztül az üdvösség elérhető, ezért csak János keresztsége nem is elégséges az üdvösséghez – lásd ApCsel19,1-7. (Ez nem egy egyszerűen követhető tanítás, akit érdekel, a részleteket itt találja:

A mi szempontunkból most az a lényeg, hogy a keresztség egy ajtó. A vízkeresztségben Jézus halálába és feltámadásába „lépünk” át, a Szellem keresztség pedig elpecsétel, a tagjainkat a bűn szolgálatából Isten szolgálatába, a hús indulatai helyett a Szellem indulatainak a szolgálatába állítja. Az ajtó nem az út vége, hanem a kezdete, a belépési pont egy új életbe, ahol már nem külső, kőbevésett parancsolatokat követünk, hanem Istennek a Szellem által a szívünkbe írt (a lelkiismeretünkben működő) parancsait.

A bejegyzés trackback címe:

https://gorbiczt.blog.hu/api/trackback/id/tr1712283971

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása