Vajon mi lett volna, ha Szulejmán és István királyunk találkozott volna egymással? Erre a történelmietlen kérdésre nem tudjuk meg soha a választ, azt viszont találgathatjuk, mi lehet abból, ha két olyan vezető találkozik, ahol az egyiknek Szulejmán, a másiknak Szent István komplexusa van.

Miközben Magyarország a kereszténység erős bástyájának szerepében tetszeleg, Erdogán Törökországa az Ottomán birodalom széthullásával megszűnt kalifátus újraépítésén fáradozik. Ahogyan a magyar nacionalisták a történelmi kereszténységre próbálnak támaszkodni (és fordítva), ugyanúgy a törökök is a modernizáció kihívásaival szemben a vallás sáncai mögött keresnek menedéket, ami inkább a régmúlt dicsősége utáni nosztalgiáról szól, mint vallási értékekről. Ahogyan Magyarország is egyre inkább kétfelé szakad a politika mentén (vidék és város), hasonlóan a török társadalom is mélyen megosztott a vallásos vidék által támogatott Erdogán, és a modernizálódó és szekularizálódó (elvilágiasodó) városi polgárok pártjai, a feudálisan elmaradott vidék és az ultramodern metropoliszok lakói között. De hasonlóan megosztott mindkét társadalom a vagyon mentén (kevés szupergazdag és sok mélyszegény).

További hasonlóság, hogy az ország (képzelt) vallási értékek mentén történő megújításához mindkét vezető a hatalomkoncentráció eszközét választotta magának. Lépésről lépésre bontják le a demokrácia intézményeit, jogi és társadalmi bástyáit, hogy saját küldetésük érdekében egyre nagyobb hatalmat biztosítsanak maguknak.

Vannak lényeges különbségek is.

Leginkább méretekben. Törökország 80 milliós és a világ második legerősebb hadseregét működteti. Területén jelentős kurd kisebbség él állandó függetlenségi törekvésekkel. A török gazdaság pedig erősen megszenvedi a Trump-féle amerikai protekcionizmus előretörését és a Közel-Kelet destabilizálódását. Déli határai mentén zajlik a szír polgárháború, melyben Törökország a szunnita lázadókat támogatta az alavita (sií) szír diktátor klánjával szemben, akit viszont az oroszok támogatnak. Törökország elkezdte kiépíteni a maga hadállásait és szerepet kíván magának Szíria újra felosztásában (ha nem területileg, akkor a befolyási övezetek tekintetében.) S miközben Magyarország igyekszik jó kapcsolatokat kiépíteni a jelenlegi, szintén nacionalista irányultságú izraeli vezetéssel, addig Erdogán a „palesztin ügy” védelmezőjeként, egyre fenyegetőbben lép fel - az immár törvénybe foglaltan is – zsidó állammal szemben.

A török terjeszkedés azonban nem csak a szír káoszt érinti. Az elvileg szövetséges Egyiptom is aggódva figyeli, hogy Erdogan Szudánban, a Vörös-tengeren épít bázist, elvileg azért, hogy megfigyelés alatt tartsa a Szuezi csatorna forgalmát. Egyiptomnak vitája van Szudánnal és Etiópiával a Nílus vízmegosztása miatt, ezért aggódva figyeli a török katonai terjeszkedést, akárcsak Izrael, aki a hátában érzi egy újabb ellenséges hadsereg tőrét.

S miközben Magyarországnak egyre hidegebb a viszonya nyugati szövetségeseivel, azzal az Oroszországgal és Törökországgal barátkozik, amely nem titkoltan expanziós politikát folytat a térségben. Sőt, a közlemények szerint, számít a török szaktudásra a magyar hadsereg modernizálásában. Ez elég váratlan fordulat attól az országtól, amely abban a színben tetszeleg, hogy a Hunyadiak és Zrínyiek módjára védelmezi Európa határait a muzulmán hódítástól.  

A 2015-ös menekültáradatot ugyanis Törökország magatartása idézte elő. A törökök egyfelől befogadták a Szíriából menekülő szunnita „testvéreket”, de egyben ki is használták őket. Az ENSZ-től, az EU-tól és más humanitárius szervezetektől kapott pénz egy részét nem igazán a menekültekre költötték. (Vannak olyan tanulmányok, melyek szerint alig harmada ezeknek a pénzeknek jutott el a menekültek megsegítésére, a többi kézen-közön „elszivárgott”.) A szintén nem az adózási fegyelemről híres törökök pedig óriási hasznot húztak a menekültek fekete és másodlagos piacából. Ebben nyílt meg új szegmens akkor, amikor a szírek egy része megelégelte a tétlenséget, és amikor az oroszok beszálltak Asszad oldalán a harcokba, úgy érezték, hogy a háború még éveket elhúzódik. Felkerekedtek hát, hogy egy olyan új hazát keressenek, ahol romjaikból újjáépíthetik az életüket. A török hatóságok korrupciója lehetővé tette, hogy tömegesen keljenek át a közeli Görögországba, ahonnan nem lehetett őket visszavinni, mivel a két ország (Ciprus török megszállása miatt) ellenséges viszonyban van, és a görög parti őrség hajóit nem engedik török felségvizekre sem, nem hogy kikötni. Mindez együttesen idézte elő azt a helyzetet, hogy több százezer ember vonult végig a Balkánon Németország felé a 2015-ös, emlékezetes válság idején, ami miatt Magyarországon még ma is hivatalosan „válsághelyzet” van érvényben.    

A hivatalos magyar propagandával szemben, ennek nem a határkerítés vetett véget (a menekültek a határkerítés előtt is elfogytak), hanem az a paktum, amit Angela Merkel és az Eu kötött Erdogánnal. Ennek része volt, hogy komoly összeget adtak a törököknek a menekülttáborok üzemeltetésre (is), cserébe a törökök lezárták a határvizeiket a migráció előtt.

Törökországban az ENSZ adatai szerint 4 millió szír és 1 millió egyéb nemzetiségű menekült él Afganisztánból, Irakból és más arab országokból, főként az ENSZ menekült táboraiban. És csak Erdogán szándékán múlik, hogy tovább engedi őket, vagy nem.

A törökök egyébként is furcsa kettős játékot játszottak az egész válságban. Támogatták a szunni felkelőket, így a szélsőséges iszlamistákat is, sőt maga az ISIS is a törökökön keresztül bonyolította a rablott javak (olaj és műkincsek) piacra juttatását. Az iszlamisták olaja pedig egészen Bulgáriáig talált magának utat. Mindez nem lett volna lehetséges a török titkosszolgálat hathatós félrenézése, sőt együttműködése nélkül. Ugyanakkor az Amerika vezette koalíciós erők török bázisokról bombázták az Iszlám Állam hadállásait.

Szíriában lassan legyőzik az Iszlám Államot és az egyéb szunnita lázadócsoportokat. Ez azonban messze nem jelent békét, és pláne nem azt, hogy a (szunni) menekültek visszatérnének egy Asszad uralta Szíriába. Éppen ellenkezőleg. A polgárháború alatt Asszad börtöneiben nagyságrendekkel több ember halt meg, mint a harctereken, nem is szólva az illegális szarin- és klórgáz támadásokról. (Az ezeket vizsgáló holland labort meghekkelni akaró orosz ügynökök éppen a napokban buktak le.)

2016-ban volt Erdogan ellen egy sikertelen puccskísérlet, melyből hajszál híján menekült meg élve. Bosszúja az óta is tart. Tízezer számra tartóztattak le és rúgtak ki embereket a legkülönbözőbb hivatalokból. A török elnök egykori harcostársát és elvbarátját, Fethullah Gülen-t és mozgalmát sejti a puccs mögött. Kettejük kapcsolata Orbán és Simicska barátságához és szakításához volna hasonlítható, azzal a különbséggel, hogy Gülen és mozgalma az iszlám modernizálásán (a jövőn) fáradozott, míg Erdogán a vallásos nacionalizmus irányába (a múltba) vitte el a hatalmat. A megtorlás örve alatt a török diktátor politikai ellenfeleivel, a vele kritikus sajtóval, sőt keresztény missziókkal is leszámolt. Természetesen a „terrorizmus elleni harc” jegyében. 

Így fogták el és börtönözték be a terrorizmus támogatásának vádjával Andrew Brunson presbiteriánus lelkipásztort is, aki két éve várja, hogy ügyében ítélet szülessen. Brunson a feleségével 23 éve él Törökországban és egy kis evangéliumi missziót visz, mely muzulmánoknak is nyújt humanitárius segítséget. A helyi propaganda azt igyekszik sugallni, hogy a misszió valójában csak egy fedőszervezet, és Brunson a CIA ügynöke. Azonban nem ez a hivatalos vád ellene, hanem az, hogy támogatta a puccsista összeesküvőket. Az amerikai keresztények igyekszenek nyomást gyakorolni a kormányukra a lelkész kiszabadítása érdekében. A vád ellene aligha hihető, és a konzulátus szerint az ellene felhozott „bizonyítékok” semmilyen korrekt bíróság előtt sem állnák meg a helyüket. De Törökországot már régen nem érdeklik nagyon a jogok. Maga Trump elnök is közbenjárt a lelkész kiszabadulásáért, de csak annyit ért el, hogy a börtönből házi őrizetbe helyezték augusztus elején. Törökország felajánlotta, hogy szabadon engedi, ha Amerika kiadja nekik Gülent. Az amerikaiak ugyanis évek óta várják, hogy a kiadatási kérelemhez a törökök hiteles bizonyítékokat csatoljanak azzal kapcsolatban, hogy valóban Gülen volt a puccs kitervelője és mozgatója. De ilyet eddig a török hatóságok nem produkáltak, egyelőre csak egy bebörtönzött keresztény lelkészt „csatolnának”.

Andrew-t eléggé megviselték a török börtönök, de igyekezett félelmeit és vívódásait egy dalban megénekelni, melyet azóta világszerte énekelnek azok a hívők, a kik hisznek az ártatlanságában és úgy gondolják, hogy ő csak egy túsz Erdogan kezében Amerika ellen. Első tárgyalását pedig arra használta fel, hogy hitvallást tegyen a názáreti Jézusba, mint a Krisztusba vetett hitéről, ami az igazi oka annak, hogy Törökországba jött.

Következő tárgyalása (október 12-én) pénteken lesz, ahol a bíróság titkos tanúkat akar meghallgatni, akik bizonyíthatják az ellene felhozott „összeesküvésben való részvétel” vádját. A keresztények világszerte imát és böjtöt hirdettek addig. Felesége a házaspár FB oldalán ad tájékoztatást az aktuális fejleményekről (angol nyelven). Aki szeretne bátorító üzenetet írni, vagy a szolidaritását kifejezni, az is itt teheti meg: https://www.facebook.com/AndrewAndNorine/.

Arra azért kíváncsi volnék, hogy a kereszténység védelmében szóba került-e a neve a hét eleji találkozón? Mert a keresztény-védő kormánypárti médiában nem. Pedig írva van:

„Ne feledkezzetek meg a foglyokról, mintha fogolytársaik volnátok, a gyötrődőkről, mint akik magatok is testben vagytok.” (Héb13,3)