A kérdést másképpen is fel lehet tenni: Miért volt szükség Jézus kínszenvedéseire, miért nem volt elég egyszerűen a halála?

Az én válaszom az, hogy azért, hogy az újszövetséget megalapozó áldozat a lehető legnagyobb legyen, és nem azért, hogy Isten a dühét levezesse, vagy a bűngyűlöletét demonstrálja. Jézus szenvedéseit sátán, az embergyilkos okozta és nem Isten. Számomra elképzelhetetlen, hogy egy ember kínszenvedései billenthetnék helyre az igazságosságot és a bűn miatt megromlott harmóniát a világban. Éppen ellenkezőleg, ezek csak növelik, sőt az összeomlásba döntik (majd).

Márkus András Tamást nincs szerencsém személyesen ismerni, és eladdig, amíg májusban ki nem kapott a számból egy mondatot, és azt kiforgatva, meg nem vádolt azzal hamisan, hogy a sátán kiengesztelését tanítom, azt sem tudtam, hogy létezik. Természetesen semmi ilyet nem tanítok, ezért ennek cáfolatával nem is foglalkozom. A tanításaim nyilvánosak, bárki leellenőrizheti, hogy mondtam-e valaha ilyet. Ha pedig nem értette meg a mondanivalómat, talán előbb velem kellett volna tisztáznia a félreértéseket, és nem önkéntes gondolatrendőrségként szétkürtölni az eklézsiában, micsoda eretnek is volnék.

Ami viszont a dolog érdemi részét illeti, szerinte a protestáns hagyomány válasza a fenti kérdésre az, hogy Isten igazságossága és a bűnök felett érzett haragja miatt kellett Jézusnak ilyen kegyetlenül szenvednie.

Szerintem ez így nem igaz, nem biblikus. Istennek nem volt szüksége Jézus szenvedéseire

• sem ahhoz, hogy megbocsásson,
• sem ahhoz, hogy igazságossága megmaradjon.

Ha ez a „protestáns teológiai hagyomány”, akkor 500 évvel a reformáció után legfőbb ideje felülvizsgálni. Ha ez volna „a teológia szíve”, akkor az a teológia megérett egy szívátültetésre. De nem érdemes ilyen nagy szavakat használni, nincs itt akkora különbség, mindannyian azt állítjuk, hogy Jézus kereszthalála Isten irántunk megmutatkozó jóságának a bizonyítéka. Csak éppen másképpen értjük, hogy miért, és azt sem mondom, hogy nincs új megközelítés abban, amit hirdetek.

Az alapvető nézetkülönbség abban van, hogy miről szól a vér. A hagyományos teológia szerint Istennek a bűnök miatt érzett haragjáról és annak büntetéséről, amely Jézusra sújtott le, hogy mi megmenekülhessünk. Aki így gondolkodik, mindenhol az Írásban, ahol csak vérről olvas, ez jut az eszébe. Ezért akarják azt, amit mondok, a vérről szóló Igékkel megcáfolni. „Ha vér van, az csak egyet jelenthet: haragot és bűnhődést.” De valóban igaz (biblikus) ez? Tényleg igaz, hogy Jézus kegyetlen szenvedéseit az Atya követelte meg, hogy megbocsáthasson? Csak azért bocsáthat meg nekünk, mert Jézus kegyetlen szenvedései kiengesztelték? Enélkül „lehetetlen” volna a megbocsátás? Tényleg ezt jelenti az az ige, hogy „vérontás nélkül nincs bűnbocsánat”? Ez az Ige egy a Biblián átvonuló általános és megkerülhetetlen szellemi igazságot mond ki, ami arról szólna, hogy nem lehet megbocsátani csak akkor, ha valaki bűnhődik? Szerintem egyáltalán nem, és a következőkben be is fogom bizonyítani. Ellenben az, hogy „hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni” igenis általános és megkerülhetetlen szellemi alapelvként van megfogalmazva és kifejtve a Héberekhez írt levél 11. fejezetében. Ábeltől kezdve Noéig, Ábrahámtól a parázna Ráhábig ezzel nyerték el Isten tetszését az igazak, és semmi mással. Vajon akkor Jézus (a Hit Fejedelme), mivel nyerte el az Atya tetszését? És mi hogyan békítjük meg az Atyát és nyerjük el tetszését, ha ez hit nélkül lehetetlen? És vajon miben kell hinnünk: az Atya haragjában, amit csak a kínszenvedés engesztel ki, vagy a szeretetében, ami még a Fia kínszenvedését és eltűrte értünk?

Ez valóban lényeges kérdés, ha azt az alaptételt nem is érinti, hogy Jézus halála és feltámadása értünk történt, és Isten szeretetének bizonyítéka. Azt viszont igen, hogy miért? És ennek valóban nagy hatása van a hitünkre és az Úrral való kapcsolatunkra.

Állításom lényege, hogy Istent „az ember” Jézus hite engesztelte ki, melyet a kínszenvedései során (és ellenére) mindvégig tanúsított. Nem maga a szenvedés az, ami Istennek a bűnök feletti haragját lecsillapította. A vér pedig (többek között) erről a hitről beszél „jobbat”. Istennek arról, hogy az ember (Jézus) milyen nagy, hitből fakadó, önfeláldozó szeretetre képes Iránta és embertársai iránt. Az embernek pedig arról, hogy Isten mit oda nem adott érte, megmutatván szeretetének (és nem haragjának) nagyságát. És ha az Atya, a Neki legdrágábbat odaadta szeretetéből, mi módon ne adna oda nekünk minden mást is, amire csak szükségünk van (Rm 8,32)?

Isten haragja a bűnök miatt most sincs lecsillapítva, csak visszatartva. Elszenvedi a gonoszokat az igazak kedvéért. Hosszan tűr, amíg akarata teljesen végbe nem megy (2Pét3,9). Éppen ettől a haragtól ment meg az újszövetség. De nem azért, mert Jézuson már elverte volna a port. Ha ez így lenne, akkor János tévedett, hiszen azt mondja (1Jn2,2):

„mert ő engesztelő áldozat a mi bűneinkért, de nemcsak a miénkért, hanem az egész világ bűnéért is.”

Ha Isten már kitöltötte volna bűnök miatti haragját Jézusra a kereszten, és erről szólna az engesztelés, akkor miért volna a világ mégis még a harag alatt? Éppen arról van szó, hogy Isten még egyáltalán nem töltötte ki a haragját, majd csak ezután fogja, mégpedig elegyítetlenül, azaz, „hígítás nélkül”, vagyis könyörtelenül. És ebben is a Fiú lesz a társa, Ő tapossa majd Isten haragjának borsajtóját.

Szó sincs tehát arról sem, hogy tagadnám Isten haragjának a valóságát. Éppen ellenkezőleg, azok tartoznak magyarázattal, akik azt állítják, hogy Isten kitöltötte lángoló haragját Jézusra, kiengesztelődött velünk, sőt a világgal, mégis haragszik a világra továbbra is, holott az engesztelés az Írás szerint megtörtént a világ bűnéért is.

Amikor elve úgy nézünk Istenre, mint a rómaiak a császáraikra, akik a legkisebb a hatalmukat ért kihívásra is azonnal súlyos büntetéssel csapnak le, akkor kezdjük ebbe a prekoncepcióba belelátni a „véres” igéket. A félremagyarázásokat azután számos Ige ebből fakadó helytelen értelmezése, és a szövegkörnyezetéből való kiemelése okozza.

Így van ez ezzel a szegény félmondattal is: „vér kiontása nélkül nincs bűnbocsánat”.

Ennek a helytelen értelmezése, hogy Isten nem bocsáthat meg csak akkor, ha vérontással kiengesztelik. Mintha ez az Ige azt akarná mondani, hogy „amíg valakit ki nem végeznek, ne is számítsatok arra, hogy megbocsátok!”

Ha azonban megnézzük ennek az igehelynek a környezetét, és a logikai okfejtést, amely ideáig vezet, akkor azt láthatjuk, hogy itt nem engesztelésről, hanem „megtisztításról” van szó. A szöveg ugyanis így szól (Héb9):

²²A törvény szerint majdnem mindent vérrel TISZTÍTANAK meg, és vér kiontása nélkül nincs bűnbocsánat.

 ²³Szükséges volt, hogy a mennyei dolgok képmásait ezekkel TISZTÍTSÁK meg, magukat a mennyei dolgokat azonban ezeknél különb áldozatokkal.

A vér kiontása tehát nem a harag kiengesztelésével kapcsolatban hangzik el, hanem a megtisztítással (felszenteléssel) kapcsolatban, amely megtisztítás a szövetség részesévé tesz.

Hogyan kerül ide akkor az engesztelés?

Sehogy, vagyis úgy, hogy korábban szó van arról, hogy a főpap csak az engesztelő napon mehetett be a szentek szentjébe. Itt azonban nem ezzel történik az összehasonlítás, hanem az ószövetség hatályba lépésével.

Az első szövetséget Mózes léptette hatályba azzal, hogy a felszentelési rítus során levágott áldozati állatok vérével meghintette a szövetség népét. Ennek leírását a 2 Mózes 24-ben találjuk:

³Akkor lement Mózes, és elmondta a népnek az ÚR minden igéjét és valamennyi törvényét. Az egész nép pedig ezt felelte egy akarattal: Megtesszük mindazt, amit elrendelt az ÚR. ⁴Akkor leírta Mózes az ÚR összes igéjét. Másnap korán reggel oltárt épített a hegy lábánál, és tizenkét szent oszlopot állított fel Izráel tizenkét törzse szerint. ⁵Azután odarendelt néhány izráeli ifjút, hogy mutassanak be égőáldozatot, és vágjanak le bikákat békeáldozatul az ÚRnak. ⁶Mózes pedig fogta a vér felét, tálakba töltötte, a vér másik felét pedig az oltárra hintette. ⁷Majd fogta a szövetség könyvét, és felolvasta a nép előtt. Azok ezt mondták: Engedelmesen megtesszük mindazt, amit az ÚR mondott. ⁸Azután Mózes vette a vért, ráhintette a népre, és ezt mondta: Annak a szövetségnek a vére ez, amelyet az ÚR kötött veletek, mindezeknek az igéknek az alapján.

Ennek semmi köze Isten haragjához vagy annak kiengeszteléséhez. (Béke áldozatról van szó.) A Héberekhez írt levél szerzője (talán István vagy Barnabás) sem ekként értelmezi, hanem egy jogi aktusként: a testamentum csak akkor hatályos, ha az örökhagyó meghal. Ha nincs halotti bizonyítvány, nincs örökség. Bár a testamentum szavai le vannak írva, hatástalanok, mert nem emelkedtek még jogerőre.

¹⁶Mert ahol végrendelet van, ott a végrendelkező halálának is be kell következnie; ¹⁷mert a végrendelet csak halál esetén érvényes; amíg a végrendelkező él, addig érvénytelen. 

¹⁸Ezért van az, hogy az első szövetséget sem léptették életbe vér nélkül.

„Ezért van” – olvassuk, ez az ok. A levél szerzője rámutat arra is, hogy Mózes nem csak ekkor folyamodott a vérhez, hanem a sátort és annak tárgyait is ezzel szentelte fel (tisztította) meg.

²¹Aztán hasonlóképpen meghintette vérrel a sátrat és az istentisztelet minden eszközét is.

 ²²A törvény szerint majdnem mindent vérrel tisztítanak meg, és vér kiontása nélkül nincs bűnbocsánat.

Ennek leírását a 3Mózes 8. és 9. fejezeteiben találjuk. Ezt a szertartás ismételték meg minden évben újra, az engesztelő napon (16. fejezet). És csak ezek után léphetett be a főpap a szentek szentjébe egy teljesen másféle áldozattal. Mindez azt jelenti, hogy minden új dolgot (amit Isten kijelentett), ami részévé vált a szövetségnek, ugyanúgy szenteltek fel.

Vér=Halál=jogerő=a testamentumban (frigyben, szövetségben) megígért örökség.

A vérontás tehát a halál bizonyítéka, és ez a halál szükséges ahhoz, hogy a testamentum hatályba lépjen. Az újszövetség szavai is meg voltak már írva Jeremiás prófétánál (31,31-34), de hatályba csak akkor léptek, amikor Jézus (az örökhagyó) meghalt. A halotti bizonyítványt pedig az a római katona állította ki, aki lándzsáját Jézus szívébe döfte.

Az újszövetség pedig 4 „jobb ígéretet” tartalmaz (Héb8), ez a mi örökségünk a szövetségben:

1. Törvényemet a szívükbe írom…
2. Istenük leszek (és azt teszem, hogy) népemmé lesznek (lásd Ez 36,26-28: „azt művelem…”)
3. Megismernek kicsinytől nagyig (közvetlen kijelentésből és nem emberek tanításából)
4. Bűneiket megbocsátom…

Amikor tehát az újszövetség hatályba lépett, a 4. ígéret, a bűnbocsánat ígérete is hatályos lett azok számára, akik ebbe a szövetségbe lépnek. És hogyan lehet ezt megtenni?

Először is, hinni kell a názáreti Jézusról szóló evangéliumban, melynek lényegi része a vér, hogy meghalt, eltemették. És az is, hogy (immár halhatatlan testben) feltámadt (1Kor15).

Másodszor, ebből a hitből bele kell merülni Jézusba a vízkeresztségben. Ami az ószövetségben a test körülmetélése, az az újszövetségben a szív körülmetélése, a vízkeresztség (Kolosse2,11-13), a „bűnök bocsánatára” (ApCsel 2,38). A születés (beleszületés zsidóként a szent népbe) egy dolog, a körülmetélés egy másik. Hasonlóan van ez az újjászületéssel is. A „felülről nemzéssel” kezdődik (Jn3,3-7) és a szív körülmetélésével válik teljessé az „újjászületés fürdőjében” (Tit3,5). Mindebben pedig egy kulcsfontosságú tényező van: a hit.

A „vérontás” tehát nem ezért kell a „bűnbocsánathoz”, hogy Isten haragja kiengesztelődjön, hanem azért, hogy az örökhagyó halálával a testamentum jogerőre emelkedjen, hatályba lépjen. Nem a várontás miatt van bűnbocsánatunk, hanem a szövetség miatt, amit a halál (melynek bizonyítéka a vér) hatályba helyezett. A szövetségben bocsátja meg Isten a bűneinket, ami nem volna lehetséges, ha az örökhagyó halála be nem következett volna. Ez itt ennek az igének az értelme. Nincs szó se haragról, se bűnhődésről, se igazságosságról.

Természetesen Jézus vére nagyon sok minden mást is jelent, de ebben az összefüggésben, hogy „vérontás nélkül nincs bűnbocsánat”, nem a haragnak a halálbüntetéssel való kiengeszteléséről szól, hanem az újszövetséget megalapozó és jogerőre emelő áldozatról. (Annak pedig, hogy a szövetséget egy áldozat kell megalapozzon, nem a haraghoz, hanem éppen a szeretethez van köze, de erről majd később.) Ez ennek a résznek a tanítása, és nincs benne szó Isten lángoló haragjáról, a kozmosz harmóniájának helyreállásáról, vagy a bűnhődésről. Ezt csak bele látják ebbe az igerészbe azok, akik a bűnközpontú tanításokon nőttek fel. Egy tökéletes áldozatról van szó, akinek a vére megalapozza és hatályba lépteti azt a szövetséget, amelynek az egyik ígérete a bűnbocsánat.

Isten szövetségei mindig halált és feltámadást jelentenek. Meghalunk a réginek (a szövetség előtti életünknek), hogy élhessünk az újnak (szövetségben Istennel). A halál ezért nem feltétlenül büntetést jelent, hanem a régi lezárását, ami helyet ad az újnak. Ugyanezért lett Jézus az „utolsó ádám”.

Azt pedig még a kritikusaim is elismerik, hogy ebben a szövetségben a hit igazít meg bennünket (vagyis helyez harmóniába Istennel), és nem a vezeklés vagy a bűnhődés. Ha pedig Istennek a hitünk tetszik ennyire (ami hitből nincs, az egyenesen bűn), akkor miért volna eretnekség azt gondolni, hogy Istent Jézus áldozatában is a hit engesztelte ki és nem a kínszenvedés? Ha nekünk békességet a hit szerez Istennel („megigazultunk hit által és békességünk van az Atyával”), miért kellene azt gondolnunk, hogy az ember Jézus esetében egészen más volt a helyzet? Hogy akkor nem ez volt az, ami tetszett az Atyának, hanem a kínszenvedés vagy a bűnhődés? Egyáltalán, miért lelné bárki kedvét a szenvedésben vagy a bűnhődésben? Pláne az Atya, aki maga a szeretet?

Akikre azonban feladták a római császárokról mintázott, vérszomjas Istenről szóló hamis szemüveget (teológiai hagyományt), azok minden vérontásban a haragvó Istent vélik látni, és ahol csak vérről olvasnak, ott számukra megjelenik a harag és a bűnhődés. Akkor kacifántos magyarázatokat kell szőni arról, hogy a szerető Istent hogyan kell összeegyeztetni a vérszomjas uralkodóval, akit „vérig” sértettünk, és jóságát csak azon az áron volna képes megmutatni felénk, hogy valakin azért kegyetlenül bosszút áll. Hogy egyrészről ott van a szerető Jézus, aki helyettünk az Atya haragja alá áll, mert különben az Atya nem volna képes megbocsátani (vagy ha csak úgy megbocsátana, megborulna az isteni igazsága). Másrészt ott van a haragvó Atya, akiben nincs ekkora szeretet és irgalom. Nonszensz.

Ezzel szemben az igazság az, hogy ha Jézus ennyire szeretett bennünket, mennyivel jobban szeretett bennünket az Atya?!

Isten nem lett skizofrén. Nem vált szét két szereplőre: egy részvéttel teli, szerető Fiúra, aki megindul a „pásztor nélkül való” juhokon, és egy dühtől tajtékzó Atyára, akit csak a korbács és a keresztfa kínjai volnának képesek megbékíteni. (Még egy sima halálbüntetéssel sem éri be, szenvedés kell neki, mégpedig a lehető legkínosabb és megalázóbb). Aki látta a Fiút, az látta az Atyát is. Ha a Fiú szeret, akkor az Atya is. Ha az Atya haragvó, akkor a Fiú is az. Ők ketten egyek.  

S amikor eljön a harag ideje, a Fiú abban is egy lesz az Atyával. Ahogyan halandó testének napjaiban abban volt vele egy, hogy hirdesse az Örökkévaló „kedves esztendejét”, és jó hírt hozzon a szegény szerencsétleneknek, akik az embergyilkos elnyomása alatt sínylődtek. Ez az Evangélium. (folyt. köv.)