Görbicz Tamás

Mi engesztelte ki Istent?

2. rész: Áldozat, felajánlás, ajándék

2018. november 12. - gorbiczgy

Az áldozattal kapcsolatban két dolgot szeretnék tisztázni:

  1. Nem csak engesztelő céllal lehetett áldozatot bemutatni, az adás Isten természetéhez tartozik, ezzel erősítjük a kapcsolatot, és mutatjuk ki a szeretetünket.
  2. Az áldozatot nem „a vérben levő lélek”, hanem, a hit tette értékessé, hit nélkül értéktelen volt.

best_friends.jpg

A bűnközpontú szemlélet azt hiszi, hogy az üdvtörténelem csakis az ember bűne és a sértett Isten haragja körül forog. Súlyos tévedése, hogy az áldozatról (és a vérről) nem tud csak úgy gondolkodni, hogy az valamiféle büntetés, bűnhődés, és semmi más. Ez azonban nem így van.
Az áldozat szónak a mi nyelvünkben valóban van ilyesfajta „bűnhődés” felhangja, de a Bibliában nem. Adomány, ajándék, amivel a tiszteletünket és a szeretetünket fejezzük ki, és nem okvetlen engesztelni akarunk. Ahogyan a karácsonyi ajándék sem a bűneink elismerését és a másik engesztelését célozza (jó esetbenJ), hanem a szeretetünk, tiszteletünk, méltánylásunk, egyszerűen a szeretet-kapcsolat kifejeződése. A héberben ráadásul az ószövetségi áldozatok célja annyira összekapcsolódott a „közeledés” fogalmával, hogy Jézus korára már magát az áldozatot is így hívták: „korbán” (Mt15). Amikor közeledni akarunk szívünk szerelméhez és meglepjük valamivel, amiről tudjuk, hogy kedves neki vagy vágyik rá, nem megvesztegetni és nem is engesztelni akarjuk, hanem a szeretetünket mondjuk el neki. Ajándékunk értéke pedig annál nagyobb, minél inkább a másik szívéhez szól, függetlenül attól, hogy konkrétan mennyibe kerül. Szerelmünk is azért örül egy virágnak, mert gondoltunk rá, és nem azért, mert nem bírta volna ki nélküle.

 Amikor két fél szövetségre lépett egymással, akkor áldozattal tették nyomatékossá a szándékaikat. Minél nyomatékosabb volt a szövetség, annál nagyobb volt az áldozat. (Így van ez a házasság esetében is. Saját lelkünket és testünket adjuk ajándékba, lemondunk a rendelkezési jogról – hiszen a tulajdon jog továbbra is Istené -, miként írva van: „A férj nem ura a maga testének, ahogyan  feleség sem…”)

Amikor Ábrahám megkérdezte az Örökkévalót arról, hogyan öröklik majd az utódai kánaán földjét, melyen ő csak vándor, Isten átment az áldozat részei között, és egy szövetség keretében ígérte meg, hogy 400 év múlva kihozza a népet Egyiptomból (1M15,18). 400 év múlva pedig erre a szövetségre hivatkozva tett négy ígéretet, melyre emlékezve Izrael fiai a mai napig 4 pohár bort isznak pészah (húsvét) ünnepén: megszabadítalak, megmentelek, megváltalak, népemmé teszlek (2M6,5-8). (És az ötödik: beviszlek.)

Amikor Isten elkérte Ábrahámtól Izsákot „égő áldozatul” (olá), akkor sem engesztelésről volt szó. Isten próbára tette a patriarcha hitét, ez kétségtelen. Könnyebb lett volna, ha azt kéri Ábrahámtól, hogy ő haljon meg és ne az örökös, akire annyit várt. Akiről Isten maga mondta: „az egyetlenedet, akit szeretsz, Izsákot…” (1M22,2). Ábrahám kiállta a hit próbáját, mert hitből cselekedett. Arra a meggyőződésre jutott, hogy ha Izsáknak meg is kellene halnia, Isten, aki az ő barátja, majd fel fogja támasztani a halálból, mert lehetetlen, hogy Isten ígéretei („Izsákról neveztetik a te magod”) meghiúsuljanak. Ezért tett egy „felajánlást”:

 17Hit által ajánlotta fel Ábrahám Izsákot, amikor Isten próbára tette, és egyszülött fiát vitte áldozatul az, aki az ígéreteket kapta, 18akinek megmondatott: „Aki Izsáktól származik, azt fogják utódodnak nevezni.” 19Azt gondolta ugyanis, hogy Isten képes őt a halottak közül is feltámasztani. Ezért vissza is kapta őt, aki így a feltámadás példájává lett. (Héb11,17-19)

 Ábrahám nem csak a test feltámadásának a hitével gazdagodott, hanem meg is látott valamit, mert a hegyet így nevezete el: Az „Örökkévaló megláttat”, amiből szálló ige is lett: „az Örökkévaló hegyén megláttatik.” (Ez a „jire” elsődleges jelentése és nem a gondviselés, noha a ráá igének van legeltetés, felvigyázás, gondviselés iránya is.) És mit látott meg Ábrahám?

A szöveg szerint egy kost. A rabbinikus hagyomány szerint a jeruzsálemi szentélyt, melyben a szentek szentje ugyanarra a helyre épült, ahol egykor Ábrahám oltára állt, ahol majd az engesztelő napon minden évben eltörlik a nép bűneit. Az újszövetség szerint még ennél is többet: Jézus halálát és dicsőséges feltámadását, magát az Isten Bárányát (Jn8,56):

 56Ábrahám, a ti atyátok ujjongott, hogy megláthatja az én napomat: meg is látta, és örült is. 

 Isten tehát azt mutatta meg Ábrahámnak a Mórija hegyén, amit tenni készült, hogy feláldozza a saját fiát, az örököst, az egyetlent, azt, akit szeret.

Ezen keresztül Isten azt kérdezte Ábrahámtól, a barátjától: mennyire szeretsz engem? Még ennyire is? Ábrahám, pedig azt válaszolta: még ennyire is!

Isten pedig tett ott egy esküt, amiben már nem csak a „magoknak” (többes számban), hanem a „magnak” (egyes számban) ígéri meg: „A te Magod uralkodik az ellenség minden hatalma felett, és Benne nyer áldást a föld minden népe (gojim)”. Erről az ígéretről mondja azután a Galata-levél, hogy Jézusban, a Krisztusban, az Isten Bárányában teljesedett be (Gal3,15-18).

 15Testvéreim, emberi módon szólok: a megerősített végrendeletet, még ha emberé is, senki sem teheti érvénytelenné, vagy nem toldhatja meg. 16Az ígéretek pedig Ábrahámnak adattak és az ő utódának. Nem így mondja az Írás: „és az ő utódainak”, mintha sokakról szólna, hanem csak egyről: „és a te utódodnak”, aki a Krisztus.

17Ezt pedig így értem: azt a szövetséget, amelyet korábban megerősített Isten, a négyszázharminc esztendő múlva keletkezett törvény nem teszi érvénytelenné, vagyis ez nem törli el az ígéretet.

18Mert ha a törvény alapján van az örökség, akkor már nem az ígéret alapján volna; Ábrahámnak viszont ígéret által ajándékozta azt Isten.

 Vegyük észre, hogy ezen áldozatok egyikének sincs semmi köze bűnhöz, vagy haraghoz. Éppen ellenkezőleg: barátságról, hitről, édes bizalomról és szeretetről szólnak. Isten Ábrahám nagy hitére (bizalmára) válaszol az ígérettel (amit esküvel erősített meg), és ennek az ígéretnek a beteljesítése az Isten Báránya, akiben már a Föld minden népe örökölhet. Ezt megértve, nehéz nem ujjongani Istennek! Így tett Mária is Erzsébetnél, amikor ezt „meglátta”. A híres „Magnificat” utolsó sorai pedig így hangzanak (Luk1):

 54Felkarolta szolgáját, Izráelt, hogy megemlékezzék irgalmáról, 55amint kijelentette atyáinknak, Ábrahámnak és az ő utódjának mindörökké!

 Vegyük észre: Isten nem a haragjáról emlékezett meg, hanem az irgalmáról. Nem a bűneinkre válaszolt haraggal, hanem Ábrahám hitére szeretettel.

 Ugyanez igaz a megváltás híres példájára a pészachi (húsvéti) bárányra, és ez a második pont, a hit.

 Az öldöklés angyalai (2M12,23) felhatalmazást kaptak az elsőszülöttek megölésére a baromtól az utolsó rabszolgán át a fáraó házáig, az elsőszülötteket védelmezni hivatott egyiptomi istenek teljes csődjére. Ellenben azok, akik az „elkerülés” bárányát Isten szava szerint leölték, és annak vérét az ajtajukra kenték, megmenekültek (2M12,12-13). Mindezt a Héberekhez írt levél így interpretálja (11,28):

 Hit által rendelte el a páskát és a vérrel való meghintést, hogy a pusztító ne érintse elsőszülötteiket. 

 Amire a figyelmet fel szeretném hívni, az a hit. Önmagában a vér semmit sem végzett volna el. A vérnek az ereje nem ebben volt, hanem az Isten szavába vetett hitről tanúskodó „jel” volt (miként írva van: „A vér jel lesz házaitokon” 1M22,13). Akik Isten szava szerint felkenték a vért, azokat megkímélte Isten (és nem a vér), mert a vér az ott lakók hitéről tanúskodott. A vér az ajtófélfán azt hirdette: „itt egy olyan ember lakik, aki féli és tiszteli Istent, mert meghallgatta, amit mondott és nem csak meghallgatta, hanem a szerint is cselekedett.”

Általánosan is igaz, hogy maga az áldozat és annak vére semmit sem ért, ha az áldozó nem hittel hozta. Hiába volt a vérben a „lélek” – amit előszeretettel idéznek a kritikusaim, mintha bármit is cáfolna abból, amit mondok. Ha az áldozó nem hittel hozta, semmit sem ért, hiába ontotta ki a vért.

 Amikor Isten elrendeli az áldozatot, akkor nem az áldozat és annak vére a leglényegesebb, hanem az áldozatot bemutató hite. Hiába mutatták be az áldozatot képmutató módon (hit nélkül), önmagában az áldozat még semmit sem ért. Erről szólt már a világtörténelem első áldozata is: Ábel hittel hozta az áldozatát, Káin pedig képmutatóan. Emiatt utasította el Isten Káin áldozatát és fogadta el Ábelét. (Héb 11,4).

Káin is hozta a maga felajánlását, de nem azért, amiért hoznia kellett, hogy odaszánja magát Istennek. (Az olá, az egészen égő áldozat, az odaszánás szimbóluma: készek vagyunk Isten akaratát megcselekedni, miként Ábrahám és Izsák is tette. Odaszánjuk a tagjainkat Istennek.)

 Ugyanezért fedte meg Sámuel próféta Saul királyt, amikor az a hadizsákmány elpusztítása helyett, áldozni akart:

22Akkor ezt mondta Sámuel: Talán ugyanúgy tetszik az ÚRnak az égő- és a véresáldozat, mint az engedelmesség az ÚR szava iránt? Bizony, többet ér az engedelmesség az áldozatnál, és a szófogadás a kosok kövérjénél!

Saul áldozata éppen nem a hitéről tanúskodott, hanem a hitetlenségéről, pedig a vér bőven folyt volna.

 Amikor az ószövetség idején bemutatták az áldozatot, az áldozati szertartás helyessége egy erre kiképzett „profira”, kohenitára (papra) volt bízva. Ő vizsgálta meg az áldozatot, hogy az megfelel-e az Isten kinyilatkoztatott szavának. Az áldozót nem vizsgálták, az ő dolga abban állt, hogy elhozta az ajándékát, amit az isteni szó számára előírt. (Mellesleg a vért sem vizsgálta senki, ez egy zsidó legenda arról, hogy a kerubok az engesztelő napon megvizsgálták volna a vért a fedélen, és ha nem volt szent, akkor megölték volna a főpapot, akit egy kötél segítségével lehetett ilyenkor kihúzni a szentek szentjéből… Parancsunk van viszont, hogy a zsidó legendákat kerüljük, vagy legalább is óvatosan kezeljük. Ténynek semmiképpen sem.)

Ha az áldozó hittel hozta, az ajándéka célba ért (vagy ha nem, az a pap hibája és bűne volt, lásd Éli fiai). Ha nem hittel hozta, akkor az áldozat nem ért semmit, hiába végezte el a pap a szertartást, és hiába volt a vérben a „lélek”, ami „engesztelést szerez”. Erről a próféták sokat és sokszor beszélnek. A számtalan illusztráció közül álljon itt Ésaiás könyvének első része, melyben a híres próféta az istentelen Jótám idején ostorozta a képmutató vallásoskodás templomi áldozatait:

 10Halljátok az ÚR igéjét, Sodoma vezetői! Figyeljetek Istenünk tanítására, Gomora népe! 11Mit kezdjek a sok véresáldozattal? – mondja az ÚR. – Elegem van az égőáldozati kosokból, a hízott marhák kövérjéből! A bikák, a bárányok és a bakok vérében nem telik kedvem. 12Ki kívánja tőletek, hogy eljöjjetek, hogy megjelenjetek előttem, és tapossátok udvaromat? 13Ne hozzatok többé hazug áldozatot, még a füstjét is utálom!

 Majd később így dorgálja a népet (29,13):

 3Így szól az Úr: Mivel ez a nép csak szájával közeledik hozzám, és ajkával dicsőít engem, de szíve távol van tőlem, istenfélelme pedig csupán betanult emberi parancsolat…

Jézus ezt idézi, amikor szembeszáll a vallásos hagyományokkal, melyekkel felül akarták írni az Isten beszédét (Mt15).

Jeremiás pedig egyenesen az egész szentély hiábavalóságát hirdette, amikor azt mondta, hogy hiába mondogatjátok, hogy „az Úr háza ez…” Úgy jár majd ez a ház, mint a Silói szentély Éli fiai idejében, amikor „fogságba” került a frigyláda és üres maradt a sátor (Jer7). Jézus sem véletlenül őt idézi, amikor kiűzi az árusokat a Templom teréről: „Ne tegyétek az én Atyám házát, latrok barlangjává…” S utolsó nyilvánosan elmondott szava ez volt: „Üresen hagyatik néktek a ti házatok…”. Pedig az áldozatok bemutatása töretlenül folyt, ahogyan az áldozatok vére is. Hasztalanul és eredménytelenül. A szentélyből kő kövön nem maradt.

Ez az oka annak, hogy az új szövetségben az előkép-áldozatokból semmi sem maradt meg, csupán a hit. Az egyetlen szellemi áldozat, amit vihetünk, „ajkaink tulkai” (Hós14,2), azaz a Jézus nevéről vallást tevő ajkak gyümölcse, és az adományaink, melyek szeretetünk valódiságának a bizonyítékai (Héb13,15-16 és 2Kor8,8). Egészen égő áldozatul pedig nem leölt állatok halott tagjait adjuk, hanem saját élő tagjainkat (Rm12,1). Így nyerték el ezek az előképek a valóságukat Krisztusban, és ma mindenütt a világon így gyakorolják őket a hívők.

Isten is hittel hozta a maga áldozatát, az Isten Bárányát. Hitte, amit előre hirdetett is a 22. zsoltárban, aminek csak az elejét szeretjük mondogatni, pedig a vége is fontos, hogy a Bárány áldozata megtérésre vezeti a népeket:

 28A föld legvégéig mindenkinek eszébe jut az ÚR, és megtérnek hozzá, őelőtte borul le a népek minden nemzetsége. 

Azt pedig maga a Héberekhez írt levél is kijelenti, hogy „lehetetlen”, hogy a bűnöket bakok és bikák vére eltörölje (10). Ezért:

 5amikor eljön a világba, így szól: „Áldozatot és ajándékot nem kívánsz, de testet alkottál nekem; 6égő- és bűnért való áldozatban nem telik kedved. 7Akkor ezt mondtam: Íme, itt vagyok, amint a könyvtekercsben meg van írva rólam, hogy teljesítsem akaratodat, Istenem.”

8Előbb azt mondta: „Áldozatokat és ajándékokat, égő- és bűnért való áldozatokat nem kívánsz, nem is kedvelsz” (ezeket a törvény szerint mutatják be), 9de azután így szólt: „Íme, itt vagyok, hogy teljesítsem akaratodat.”

Megszünteti az elsőt, hogy helyébe állítsa a másodikat: 10Isten akarata szentelt meg minket Jézus Krisztus testének feláldozása által egyszer s mindenkorra.

 A bűnöket nem az áldozatok vére fedezte el, hanem a Fiú és az Atya szeretete. A „fedél”, a kegyelem trónszéke, maga a szeretet. A vér ennek a szeretetnek a bizonyítéka. Az, aki a vérben hisz, Isten végtelen szeretetében hisz. Ezért tette Isten Jézust a számunkra az „engesztelés fedelévé” (hilasztérion), hogy hatalmas szeretete – ami mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr - elnyelje, elfedezze, „betakarja” a vétkeinket (Rm 3,25).

 25Őt rendelte Isten az engesztelés fedeléül, azoknak, akik hisznek az ő vérében.

 Mert írva van a szeretetről, hogy az „vétkek sokaságát fedezi el” (Példa 10,12 és 17,9).

Ezt idézi Péter is, amikor ezt mondja (1Pé4,8):

 8Mindenekelőtt legyetek kitartóak az egymás iránti szeretetben, mert a szeretet sok bűnt elfedez.

 A vér csak ennek a szeretetnek a bizonyítéka.
Ha Jézus áldozatában csupán a bűnt, az Atya lángoló haragját látjuk, de szeretetét nem, a lényeget nem látjuk az áldozatban. Ellenben Isten szeretetéről csak himnuszban tud szólni az egykori törvénytudó, farizeus rabbi, Saul, a későbbi apostol, Pál (1Kor13):

 4A szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. 5Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. 6Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. 7Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. 8A(z isteni) szeretet soha el nem múlik.

 Isten el nem múló szeretetéről tanúskodik az áldozat. Ezért lehetséges, hogy Jézus áldozata is egyszer és mindenkorra megszentelte a választottakat. Ez volt Isten örök akarata és terve, amit így vitt véghez. Ez a „boldog Isten evangéliuma” (1Tim1,11), szemben a vérszomjas Isten haragjával.

A kérdés már csak az, miért pont így akarta Isten a megváltásunkat, és miért a sok szenvedés a kereszt előtt és a kereszten? Hiszen még Ábrahámnak sem kellett kínoznia a Izsákot az áldozat előtt! (folyt. köv.)

A bejegyzés trackback címe:

https://gorbiczt.blog.hu/api/trackback/id/tr5214368507

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.