Görbicz Tamás

Mi engesztelte ki Istent?

3. rész: Megváltás és engesztelés

2018. november 16. - gorbiczgy

Mivel ez a két fogalom egyáltalán nem azonos egymással, viszont mindkettőt a vér szimbolizálja a Bibliában, érdemes előbb külön-külön definiálni őket.

Engesztelni az embernek kellett az Istent. Megváltani viszont Isten váltotta meg az embert. Mégpedig nagyon nagy áron. A legmagasabb áron, ami csak adható volt. Mert így akarta kifejezni a szeretetét a teremtménye iránt, akit örökösének szán. Így akarta elmondani, hogy mennyire értékesek és fontosak vagyunk a számára, noha igen távol kerültünk tőle. Mert nem akkor fizette ki értünk a váltságdíjat, amikor igazak voltunk, éppen ellenkezőleg, akkor mutatta meg irántunk a szeretetét, amikor még a bűneinkben voltunk. Pál erről így ír:

6Mert amikor még erőtlenek voltunk, a rendelt időben halt meg Krisztus az istentelenekért. 7Még az igazért is aligha halna meg valaki, bár a jóért talán még vállalja valaki a halált. 8Isten azonban a maga szeretetét mutatta meg irántunk, mert Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk.

Isten nem saját magától váltott meg (ami megint fából vaskarika), hanem egy sor olyan dologtól, amely tönkretette szeretett teremtményét: a bűntől, az Ádámtól kapott terhes örökségtől, és az izraelitákat még ezen felül a törvény átkától is… De nézzük sorban.

destruction-to-redemption.png

Az engesztelés feltételez egy sértő felet és egy sértettet. Az engesztelés aktusa azt jelenti, hogy a sértő fél valamilyen elégtételt nyújt a sértett félnek abból a célból, hogy a békesség helyreállhasson. Az engesztelés igen kevésszer fordul elő az újszövetségi iratokban (tulajdonképpen csak kétszer az 1Jn levélben), míg a „megbékélés” és a „megbékít” kicsit többször. (Az engesztelés fedele pedig egészen mást jelent, ahogyan az előző részben láthattuk.) A sértő fél ebben az esetben az ember, a sértett fél az Isten, így az emberek részéről kell elégtételt adni Istennek. Mivel erre egyetlen ember sem bizonyult alkalmasnak, se a törvény alatt, se a törvényen kívül, Jézus vált emberré, és „karolta fel” az emberi nemet. Halálával lezárta Ádám örökségét, mint utolsó Ádám. Feltámadásával pedig egy új „kezdetett” nyitott a teremtésben: létrejött az új embert, az új teremtést, amely nem „bűnben fogant”, hanem „igazi szentségben és megigazultságban” (Ef4,24).

24öltsétek fel az új embert, aki Isten tetszése szerint valóságos igazságban és szentségben teremtetett.

Az engesztelésre klasszikus példánk Jákób, aki Ézsaut igyekezett kiengesztelni, amikor meghallotta, hogy négyszáz harcossal érkezik a „fogadására”. Jákób bőséges ajándékok hullámát küldte maga előtt, mert ismerte ikertestvérét, és tudta, hogy a materiális javakat többre becsüli a szellemieknél. Elsősorban a materiális javak miatt érezte átverve magát, a szellemieket szívesen felcserélte lencsére („Ne legyen senki istentelen, mint Ézsau…”). Majd Jákób megalázta magát, és hétszer hajolt meg testvére előtt, hogy sértett önérzetét is kiengesztelje. Célt is ért.

De mit adhat az ember, mije van, amivel megbékítheti a szellem Istent? A teste? A lelke? A fájdalmai, a szégyene? Miféle elégtétel tetszene az Istennek? A bűnhődés vagy a hit? Egy ártatlan és hibátlan ember kegyetlen szenvedése a keresztfán, vagy egy ártatlan és hibátlan ember hite, aki a kegyetlen szenvedéseket is végigcsinálja azért, hogy mind a megváltás, mind az engesztelés munkáját elvégezze az emberért? (És annál még sokkal többet, de most maradjunk ennél a két fogalomnál).

Arról van-e szó, hogy az Atya nagyon szeretne megbocsátani, de nem teheti az igazságossága miatt, amíg nincs bűnhődés, vagy arról, hogy teheti, de nem teszi addig, amíg nincs hit? (Arra már kitérni sem szeretnék, hogy Isten, mint személyválogatás és részrehajlás nélkül ítélő bíró, semmi mással nem törődik, csak azzal, hogy végül minden bűn elnyerje a büntetését „szemet szemért, fogat fogért” alapon, és tulajdonképpen nem is szeretne megbocsátani, hanem csak ítélni.)

A bűnközpontú gondolkodás szellemi alapelvnek tekinti, hogy ha bűn van, akkor bűnhődésnek is lennie kell, mert ezt követeli meg Isten igazságossága, és ez egy mindent átfogó törvény (mely némelyek szerint még Istenre is kényszerítőleg hat.) Ezzel szemben az univerzum nem a bűn és a bűnhődés törvényére épül, hanem a hit, remény, szeretet törvényére. És még ezek közül is a legnagyobb, a szeretet. De még a (mózesi) törvény betöltése sem a bűnhődés, hanem a szeretet. Én legalább is így olvasom.

A Róma 4 a megigazulás kapcsán éppen azt tanítja, hogy „boldog az az ember, akinek az Úr bűnt nem tulajdonít”. A megigazulás egyúttal a bűneinkből is megigazít. Olyan nem létezik, hogy valaki igaz és bűnös egyszerre Isten szemében. Márpedig az vitán felül áll, hogy megigazítani a hitünk igazít meg (éppen ez a fő üzenete ennek a résznek), de ebből akkor az következik, hogy ha a hitünk igazít meg, akkor a hitünk is szerez bűnbocsánatot. A hitünk szerez békességet Istennel, ahogyan ezt Pál a következő fejezet elején összegzésképpen le is szögezi (Rm5,1):

„Megigazulván hit által, békességünk van az Atyával…”

Hiszen miféle engesztelő áldozatot is hozhattunk volna mi, emberek, Istennek a bűneinkért? Amikor az áldozó hozott valamilyen felajánlást, hogy közeledjen Istenhez, nem a sajátjából hozott, hiszen „az Úré a Föld és annak mindene”. Csak abból adott vissza, amit úgy kapott. Valójában nem ő hozta az áldozatot, hanem Isten adta a kezébe. Még Ábrahám is csak azt adta (volna) vissza Istennek, amit tőle kapott, ha Izsákot feláldozta volna. Ha pedig az áldozat az Istené, akkor mi csak egyetlen dolgot adhatunk ehhez, aztm ami szívünkben van: hálát, hitet, szeretetet.

A legszebben és legköltőiebben ezt az 50. Zsoltár fogalmazza meg. A költő Szent Szellem ihlette képzeletében megjelenik Isten a Szentélyében az áldozók között, hogy „ítéljen”, és szózatot intéz a népéhez. Az igazakhoz is, a képmutatókhoz is:

5Gyűljetek hozzám, híveim, akik áldozattal kötöttetek szövetséget velem! 
6Igazságát hirdesse az ég, mert ítéletet tart az Isten. 
7Hallgass, népem, most én beszélek! Izráel, most téged intelek! Isten, a te Istened vagyok én! 
8Nem feddelek meg véresáldozataidért, sem állandóan előttem levő égőáldozataidért, 
9de nem fogadok el házadból bikát, sem aklaidból bakokat. 
10Hiszen enyém az erdő minden vadja, és ezernyi hegynek minden állata. 
11Ismerem a hegyek minden madarát, enyém a mező vadja is. 
12Ha éhezném, nem szólnék neked, mert enyém a világ és ami betölti
13Eszem-e a bikák húsát, iszom-e a bakok vérét? 
14Hálaadásodat áldozd az Istennek, és teljesítsd a Felségesnek tett fogadalmaidat! 
15Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem. 

Az „ítélő Istennek” az az üzenete, hogy neki nem az a fontos, ami az oltáron van, hanem az, ami népének a szívében van. Nem az áldozat bűnhődése tetszik neki, hanem a hálaadás a jóért, és ha a nyomorúság idején is hozzá fordulunk (hittel). Ő pedig válaszol a hitünkre szabadítással, mi pedig még jobban dicsérjük őt ezért. Ugyanez az üzenet a képmutatóknak is.

Az sem véletlen, hogy a szomszéd zsoltárban (51) még hangsúlyosabban megtalálhatjuk ezt az alapelvet. Ez Dávid bűnbánati imája, amikor a próféta szembesítette azzal, hogy nem csak elszerette a barátja és fegyvertársa feleségét, hanem csalárd módon meg is gyilkoltatta. Nem idézem részletesen, remélem, mindenki előtt ismert. Dávid tudja, hogy nincs olyan áldozat, ami jóvátehetné a vétkét, csak abban bízik, hogy „a töredelmes és bűnbánó szívet, ó Isten, nem veted meg…”

Dávid két ítéletet mondott magára, amikor azt hitte, hogy a próféta a nőstény barika történetével valaki másról beszél: „4 annyit kell adnia és meg kell halnia!” (2Sám12,5-6) (Amúgy a törvény szerint csak 2 annyi járt volna. De Dávid megduplázta a penitenciát, nem tudva, hogy saját magáról van szó.)

Isten a halálbüntetést a király bűnbánata miatt elengedte, de azért ítélet is mondott:

  • nem távozik el a fegyver a házadtól,
  • amit titokban tettél azt nyilvánosan teszik majd a te feleségeiddel,
  • meghal a bűnben fogant gyermek.

És miért e szigor? Mert Isten nem bocsáthatott volna meg egészen? A választ így kapjuk meg:

 14Mivel azonban ezzel a tettel okot adtál az ÚR ellenségeinek a gyalázkodásra, meg kell halnia a fiadnak, aki született neked.

Az engesztelésnél többet szerepel az újszövetségi írásokban a másik fogalom, a megváltás.

Ezt is Jézus vére (halála) szimbolizálja. A megváltás teljesen különbözik az engeszteléstől, csak annyiban hasonlít, hogy ez is feltételez két felet. Egy erőtlent és képtelent, akinek nincs ereje, hatalma megszabadítania magát attól, ami megnyomorítja. És feltételez egy nagyon is potens felet, aki rendelkezik azzal az eszközzel, hatalommal, amivel a nyomorúságból a tehetetlent kiszabadítja és magához emeli.

A megváltásnak két iránya van. Megváltani (kivásárolni, megmenteni) valamitől vagy valakitől, és megszerezni (megvásárolni, tulajdonjogot szerezni) valaminek vagy valakinek.

A megváltó vérrokon (gaál) törvényeit Mózesnek nyilatkoztatta ki az Isten (3M25 és 5M25).

Az első szakasz a szombat-évekről és Jóbel évről (minden 50. év) rendelkezik, amikor a héber rabszolgákat fel kellett szabadítani és a földet vissza kellett adni az eredeti törzsi tulajdonba. A rabszolga felszabadítást azért rendelte el Isten, mert Izrael fiai az ő szolgái voltak, ezért ember nem uralkodhatott rajtuk úgy, mintha nem lett volna Uruk. A tulajdonjog Istené maradt, csak a használati jogot lehetett megszerezni. (Ugyanez vonatkozott az Ígéret földjére.) Ha pedig nem az Isten népéhez tartozónak adta el magát valaki, azt ki kellett váltani vagy legkésőbb a Jóbel év idején mindenképpen felszabadult (3M25).

A második szakasz a sógorházasságról szólt (5M25), és arra az esetre vonatkozott, ha fiútestvérek együtt laktak és egyikük örökös nélkül halt meg. A rokon kötelessége volt az elhunyt „nevét” és örökségét fenntartani.

Mindkettő kötelesség volt, de nem volt kötelező, hanem az istenfélelem és a szeretet aktusa. Meg lehetett tagadni, de az szégyennek számított. Méltatlannak Isten népéhez. Ruth könyvében mindkettő igen gyakorlatiasan szerepel. De egy kevéssé ismert szakasz is beszél erről a Nehémiás 5-ben. (1-13)

A megváltás egy másik fontos képe a húsvéti bárány. Amikor Isten a 10. csapás során megkímélte Izrael elsőszülötteit. Akkor a bárány vérével nem csak megmentette őket a haláltól, hanem meg is váltotta a maga számára. Attól kezdve Izrael elsőszülöttei Isten tulajdonai voltak. Nem csak az akkor élők, hanem a később születendők is, sőt még az állatok elsőszülöttei is (4M8,16-18). Ezért volt, hogy magát Jézust is, aki a mózesi törvények hatálya alá született meg (nyolcadik napon körülmetélték), „bemutatták” a templomban a törvény előírásai szerint (Lk2).

17Mert enyém Izráel fiai között minden elsőszülött, akár embertől, akár állattól való. Akkor szenteltem őket magamnak, amikor lesújtottam Egyiptom földjén minden elsőszülöttre. 18Valamennyi elsőszülött helyett a lévitákat választottam ki magamnak Izráel fiai közül, 19és Izráel fiai közül a lévitákat adományként Áronnak és fiainak adtam, hogy Izráel fiai helyett ők végezzék a szolgálatot a kijelentés sátránál.

A páskabárány vére tehát megmentette az elsőszülötteket az öldöklő angyaloktól, de egyúttal meg is vásárolta (megváltotta) Isten számára, és attól kezdve Isten különleges tulajdonát képezték.

Hasonlóan van ez a bűnös emberrel is. Isten megmenti a bűnös embert - nem saját, a bűnök felett érzett haragjától – hanem „a bűn és a halál törvényétől”, az apáitól örökölt „hiábavaló élettől”, a „törvény átkától” és egyúttal a saját tulajdonává is teszi, miként írva van (1Kor6,20):

20Mert áron vétettetek meg: dicsőítsétek tehát Istent testetekben!

Illetve Péternél (1Péter2,9):

9Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet vagytok, Isten tulajdonba vett népe…

A kérdés már csak az: mi volt az ár? Ki fizetett, kinek és mennyit? Miért pont úgy és miért pont annyit?

Abban mindenki egyetért, hogy Jézus fizetett a vérével és a szenvedéseivel. De kinek?

Jézus váltott meg minket az Atya haragjától? Az Atya váltott meg minket a maga számára saját magától a fia vére árán? Saját magának fizetett és „saját magát büntette”?

Vagy a sátánnak „fizetett”, és a „fizetség” volt Jézus kereszthalála? Hát nem a bűntől és a halál hatalmától váltott meg? És attól, akinek hatalma van a halálon, aki az ördög, az embergyilkos?

14Mivel pedig a gyermekek (a megváltandók) test és vér részesei, ő (Jézus) is hozzájuk hasonlóan részese lett ezeknek, hogy halála által megsemmisítse azt, akinek hatalma van a halálon, vagyis az ördögöt, 15és megszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok voltak.

A szabadítás ára a „mi páskabárányunk” vére volt. Az „ár” mind az Atya, mind a Fiú részéről az adható legnagyobb volt, ami nem mérhető aranyban vagy ezüstben, mert nem anyagi javakat „fizettek” ki vele, hanem az ember élete volt a tét. Mégpedig nem a földi, e halandó testben élt élete, hanem az örök kárhozata vagy örök üdvössége. Jézus pedig maga teszi fel a kérdést (Mt16,26)

26Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall? Vagy mit adhat az ember váltságdíjul a lelkéért?

Akik pedig azt állítják, hogy az ördögöt nyugodtan ki lehet hagyni ebből a képletből, mert nem számít semmit sem, azok elfelejtik a bűn hatalmát és nem értik, hogy mi felett kellett győznie a Júdabeli oroszlánnak. Bizonnyal nem az Atyát és nem is az Atya haragját győzte le, hanem egészen mást.

Akik pedig azt állítják, hogy ha a váltságdíjat az ördög követelte, az azt jelentené, hogy Jézus az engesztelő áldozatát az ördögnek mutatta be, vagy az ördögöt engesztelte, pusztán arról tesznek tanúbizonyságot, hogy nem értik az engesztelés és a megváltás közötti különbséget. Jézus megváltott minket minden gonoszságtól, és megtisztított Isten szent népévé.

11Mert megjelent Isten üdvözítő kegyelme minden embernek, 12és arra nevel minket, hogy megtagadva a hitetlenséget és a világi kívánságokat, józanul, igazságosan és kegyesen éljünk e világban, 13mivel várjuk a mi boldog reménységünket, a mi nagy Istenünk és üdvözítőnk, Jézus Krisztus dicsőségének megjelenését, 14aki önmagát adta értünk, hogy megváltson minket minden gonoszságtól, és megtisztítson minket a maga népévé, amely jó cselekedetre törekszik.

 15Ezt hirdesd! Ints és feddj teljes határozottsággal: senki meg ne vessen téged!

A megváltásunk ára Jézus halála és szenvedése volt. Míg e szenvedésekben tanúsított hite engesztelte ki az Atyát az ember iránt. Ez az áldozati halál (vér) „tisztította meg”, szentelte fel a mennyei szentélyt, és léptette hatályba a testamentumot a bűneink bocsánatáról.

A „lángoló harag” és a kínokat okozó gyűlölet nem Istenben volt a váltságmű alatt, hanem az embergyilkosban, az ördögben (és van azóta is). Istenben, az Atyában és a Fiúban is a szeretet, az irgalom érzései voltak a bukott, és éppen kegyetlenül és igazságtalanul vérengző ember iránt. Ez a szeretet és irgalom bizonyult nagyobbnak a bűnnél és a gyűlöletnél. A gonoszt a jó győzte le.

(folyt. köv.)

A bejegyzés trackback címe:

https://gorbiczt.blog.hu/api/trackback/id/tr7714376521

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.