Görbicz Tamás

Mi engesztelte ki az Istent?

Mitől kellett az embert megválltani?

2018. november 22. - gorbiczgy

Láttuk tehát, hogy mind az engesztelést (amivel az ember megbékítette Istent), mind a megváltást (amivel Isten megváltotta a maga számára az embert) a vér szimbolizálja, amiben hinni kell. De nem a vérben, hanem a személyben, aki a vérét ontotta, a názáreti Jézusban, aki az Isten Báránya.

A vér pedig két dolgot bizonyít. Az egyik, hogy az áldozati halál megtörtént. A másik, hogy mind az engesztelést, mind a megváltást egy ember végezete el. Istennek nincs vére, nem tud megsebesülni, és meghalni sem tud. Erre csakis egy ember képes, mégpedig egy halandó testben.

passio4_1192.jpg

(Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Jézus nem isteni természetű volt, csak azt, hogy az engesztelést és a megváltást is, emberként és nem istenként vitte véghez. A kereszten nem, mint a Szentháromság egyik tagja szenvedett, noha az volt, hanem, mint ember.)

A kérdés már csak az, hogy mitől kellett az embert megváltani (megszabadítani, megmenteni, megvásárolni)?

A bűnközpontú teológia képviselői szerint az embert Isten lángoló haragjától kellett megváltani, melyet bűneink miatt érzett. Isten tehát saját magától váltja meg az embert, saját maga számára. Bűneinkért „magát bünteti”. A megváltásunk árát maga fizeti magának.

Hogy ezt igazolják, a legváltozatosabb magyarázatokkal állnak elő, mivel olyan Igét, amely arról beszélne, hogy Isten magától váltott meg, idézni nem tudnak. Pedig ha ez ennyire központi üzenete a megváltásnak, hogy magának az üdvösségtannak a szívét képezi, tele kellene legyen vele a Biblia. De nincs. A felemlegetett idézetek Isten igazságosságáról szólnak, és ebbe az igazságosságba igyekeznek belemagyarázni azt, hogy az a bűnnel és a bűnhődéssel függene össze. Isten igazságos volta követelné meg, hogy minden bűn elnyerje a büntetését, egyetlen bűn sem maradhat büntetlenül. Bűneink vérig sértették Istent, mindannyian, még a ma született csecsemő is, vétkesek vagyunk a felségsértés és felségárulás bűnében, amit csakis egy rettenetes ítélettel lehetett jóvátenni. Sőt, egyesek még odáig is elmerészkednek, hogy a mindenható Istent olyannak állítsák be, mint aki „nem tehetett mást”. Noha vallják, hogy Isten egy olyan tervet követ, melyet már a világ megalapítása előtt kigondolt, mégis úgy vélik, hogy olyan tervet eszelt ki, ami kényszerhelyzetbe hozta, így kénytelen-kelletlen feláldozta a Fiát, bosszút állt rajta az Őt ért felségsértés miatt, mégpedig különös kegyetlenséggel. Szeretete ahhoz nem volt elég, hogy megbocsásson, csak ahhoz, hogy véres és kegyetlen bosszúját ne a bűnösökön, hanem egy ártatlanon töltse ki, hogy a bűnösök (nem automatikusan, hanem csak ha hisznek) megmenekülhessenek. S noha mindenki és az egész világ bűneiért kiszabta a büntetést, azért még mindig elítéli azokat, akik nem hisznek - noha az ő bűneikért is – elvileg - levezekelt Jézus.

Szerintem ez a magyarázat így nem konzisztens és nem is állja meg a helyét.

De még ebben az állapotában is azt mutatja, hogy „hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni”. Vagyis vér ide vagy oda, bűnhődés és büntetés ellenére, mégis kell még valami, nevezetesen a hit, hogy Isten kiengesztelődjön és a megváltás vére működésbe lépjen. Maguktól nem hatnak, ámde azoknak, akik hisznek benne, varázsütésre eltörlik a bűneiket…

Miért ne lehetne ezt a magyarázatot újragondolni? Tényleg annyira jó és tökéletes, hogy nem érdemes ennél jobbat keresni? Ha pedig hit nélkül még a vér is hatástalan, miért volna annyira eretnek gondolat, hogy a hit az, ami helyreállítja a békességet és a harmóniát, és nem a bűnhődés? Vajon mit tud a hit, amit a vér önmagában nem? Miért igazította meg a hit Ábelt, Énókhot, Noét és Ábrahámot már jóval Jézus előtt? Miért csak ez által lehettek kedvesek Istennek az ószövetségi szentek, és nem a bakok, bikák vére által? És hogyan tehette őket kedvessé a hit akkor is, amikor ahhoz nem kötődött vér? (Noét a bárka építése, Ábrahámot a kivonulása Mezopotámiából, Jákobot és Józsefet a halálos ágyukon mondott szavaik, Ráhábot a kémek befogadása stb. stb.)

Egyáltalán nem mindegy, hogy miben hiszünk. Hogy a hitünket egy a bűneink miatt lángoló haragú Istenben, vagy egy a bűneink ellenére bennünket szerető Istenben gyakoroljuk!

A helyzet az, hogy valójában a bűnközpontú teológiát vallók is ez utóbbiban hisznek - ha saját magukról van szó. Hiszen ki állhatna meg Isten előtt, ha ennek a teljes bűntelenség volna a feltétele? A lángoló haragú Istent csak másoknak hirdetik, maguknak nagyon is igénylik a kegyelmet. Magukról elhiszik, hogy a kegyelem őket nem visszaélésre és a bűnre fogja vinni, másokról viszont nem. Magukról úgy tartják, ők elég érettek, hogy ne éljenek vissza Isten jóságával, mások viszont nem.

De nézzük, mit mond az Írás! Mitől kellett megváltani (megszabadítani, megvásárolni) az embert?

  1. A bűntől.
  2. Azokat az embereket pedig, akik az első szövetség (a Törvény, a Tóra) hatálya alatt voltak, (még ezen felül) a Törvény átkától is.

Amikor Gábriel angyal Jézus születését bejelenti Máriának, előre el is nevezi a születendő gyermeket (Lk1,31):

31Íme, fogansz méhedben, és fiút szülsz, akit nevezz Jézusnak.

A Jézus név a héber „jásá” igéből ered, ami azt fejezi ki, hogy valaki nincs „szorultságban”. Legyen az belső: szorongás, félelem. Vagy külső: üldözés, bekerítettség. (Ennek főnévi változata a „hóseá”, ami a szabadítás és az üdvösség ószövetségi szava.)

Az angyal Józsefnek, el is elmagyarázza, hogy miért ez lesz a Messiás neve (Mt1,21):

21Fiút fog szülni, te pedig majd Jézusnak nevezed, mert ő fogja megszabadítani népét bűneiből. 

Keresztelő János apja, Zakariás pedig ezt énekli Szent Szellemmel betelve, himnuszában (Lk1,67-79):

Zakariás, betelt Szentlélekkel, és így prófétált:
68Áldott az Úr, Izráel Istene, hogy meglátogatta és megváltotta az ő népét. 69Erős szabadítót támasztott nekünk szolgájának, Dávidnak házából, 70amint kijelentette azt szent prófétái által örök időktől fogva, 71hogy megszabadítson ellenségeinktől, és mindazok kezéből, akik gyűlölnek minket; 

Azt – remélem - senki sem akarja állítani, hogy az ellenség és a gyűlölő, akinek a kezéből meg kellett váltani és szabadítani a népet, maga Isten lenne. Ez bizony a sátán, aki kezdettől fogva embergyilkos volt, és a bűnben „leledzik”.

72hogy irgalmasan cselekedjék atyáinkkal, és megemlékezzék szent szövetségéről, 73arról az esküről, amellyel megesküdött atyánknak, Ábrahámnak;

Zakariás (miként Mária is a maga énekében) arra az esküre hivatkozik, amikor Isten megesküdött a barátjának (és nem az ellenségének), Ábrahámnak, hogy az ő magvában (egyes szám!) vesz áldást a Föld minden nemzettsége (beleértve a pogányokat is). Erre pedig a szöveg szerint nem a haragja, még csak nem is az igazságossága, hanem az irgalma indította Istent.

 és megadja nekünk, 74hogy ellenségeink kezéből megszabadulva, félelem nélkül szolgáljunk neki, 75szentségben és igazságban őelőtte életünk minden napján. 

Az ellenség kezéből történt szabadítás tehát azt a célt szolgálja, hogy Istennek félelem nélkül szolgáljunk, mégpedig megszentelt és megigazult állapotban.

Zakariás Jézus után a saját fiáról, Jánosról is prófétált:

76Téged pedig, kisgyermek, a Magasságos prófétájának neveznek majd, mert az Úr előtt jársz, hogy elkészítsd az ő útjait, 77hogy megtanítsd népét az üdvösség ismeretére bűneik bocsánata által,78Istenünk könyörülő irgalmáért, amellyel meglátogat minket a felkelő nap a magasságból, 79hogy világítson azoknak, akik sötétségben és a halál árnyékában lakoznak, hogy lábunkat a békesség útjára igazítsa.

Én egy hangot sem találok ebben Isten lángoló haragjáról vagy a bűnhődésről. Látok viszont irgalmat, meglátogatást és bűnbocsánatot, ami éppen az üdvösség ismeretét tanítja. A szöveg szerint Isten nem a bűneinkről , az őt ért sérelemről, az univerzum rendjéről emlékezik meg, hanem a szövetségről és az Ábrahámnak tett esküről. Isten szánakozott szeretett teremtményének, az embernek az ellenségei által elnyomott állapotán, és úgy döntött, hogy most már beváltja az ígéretét, amit Ábrahámnak tett akkor, amikor az szeretete és hite bizonyítékaként, akár a fiát is kész lett volna feláldozni.

De ami a leglényegesebb, hogy Jézusnak nem Istentől, hanem a bűntől és az ellenségeinktől kellett megváltania bennünket. A szöveg írja ezt, ez nem egy következtetés vagy spekuláció.

Még nyilvánvalóbb ez, ha Péter levelének híres igéit nézzük:

18tudva, hogy nem veszendő dolgokon, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből, 19hanem drága véren, a hibátlan és szeplőtelen Báránynak, Krisztusnak a vérén.

A szöveg szerint örököltünk valamit, és ettől a terhes örökségtől kellett megváltani bennünket. Olyan áron, ami nagyobb az aranynál és az ezüstnél. És mi volt ez a terhes örökség? Az, amit áteredő vagy eredendő bűnnek ismerünk. Erről Pál a Róma 5-ben beszél hosszabban (Rm5,12-13):

12Ahogyan tehát egy ember által jött a bűn a világba, és a bűn által a halál, úgy minden emberre átterjedt a halál azáltal, hogy mindenki vétkezett.
13Mert a törvényig is volt bűn a világban, bár a bűn nem róható fel, ha nincs törvény. 
14Mégis uralkodott a halál Ádámtól Mózesig azokon is, akik nem Ádám bűnéhez hasonlóan vétkeztek.

Isten azt mondta Ádámnak, hogy amely napon eszik a tiltott fáról meg kell halnia (szó szerint: „halállal halsz”. A kettőzés a bizonyosságot fejezi ki). Pál azt mondja, hogy bejött a bűn, és a bűn nyomában uralomhoz jutott a halál. A bűn azt eredményezte, hogy (előbb utóbb) mindenki vétkezett. De a halál még azokat is utolérte, akik nem vétkeztek úgy, mint Ádám. Mégpedig nem azért, mert Mózes törvénye, vagy bármilyen más törvény ítélte volna őket el. Ez azt jelenti – Őál érvelése szerint -, hogy az ítéletet „örököltük”. Ezt hívja később (8,1) a „bűn és halál törvényének”. Ez egy örökség Ádámtól, mert pont úgy működik, mint egy örökség. Az örökségről láttuk, hogy az nem szól az örökösről, csak az örökhagyóról. Az örökös megkapja az örökséget, ha tetszik neki, ha nem, ha tett érte, ha nem, ha alkalmas, ha nem, ha méltó, ha nem.  Ádám pedig a bűn és a halál uralmát hagyta örökségül ránk. Ebből kellett megváltani bennünket.

Isten ezt az örökséget az „utolsó ádám” halálával zárta le. De Isten nem csak kiszabadított ebből az örökségből az „utolsó ádám” segítségével, hanem át is vitt bennünket egy teljesen más örökségbe, a sajátjába, amit a fiainak (örököseinek) készített. Mert Jézust, aki az „utolsó ádámként” halt meg, feltámasztotta a halálból, mint az első Új Embert, mint az új Kezdetet.

12Adjatok hálát az Atyának, aki alkalmassá tett titeket arra, hogy a szentek örökségében, a világosságban részesüljetek. 13Ő szabadított meg minket a sötétség hatalmából, és ő vitt át minket szeretett Fiának országába,14akiben van megváltásunk és bűneink bocsánata….

ő a kezdet, az elsőszülött a halottak közül, hogy minden tekintetben ő legyen az első. 19Mert tetszett az egész Teljességnek, hogy benne lakjék, 20és hogy általa békéltessen meg önmagával mindent a földön és a mennyben úgy, hogy békességet szerzett a keresztfán kiontott vére által. 21Titeket is, akik egykor Istentől elidegenültetek és ellenséges gondolkozásúak voltatok gonosz cselekedeteitek miatt, 22most megbékéltetett emberi testében halála által, hogy mint szenteket, hibátlanokat és feddhetetleneket állítson majd színe elé. 23Ha ugyan megmaradtok a hitben…

Isten elvégezte a munkát értünk, nem magától, hanem a sötétség hatalmától szabadított meg. Megbékült velünk és megbékített minket is magával, miként írva is van, hogy „boldogok a békességszerzők, mert ők Isten fiainak mondatnak”. Megszentel, megigazít, sőt fedhetetlenné is tesz. Mindennek egyetlen feltétele van („ha”) megmaradunk „a hitben”. Ezt állítja a szöveg.

S ahogyan Ádám örökségét sem kértük, de megkaptuk amiatt, hogy tőle születtünk, Isten örökségét is ugyanígy megkapjuk, ha (és amikor) az Új Embertől, Jézustól újjászületünk. Ez az új örökség lett hatályos akkor, amikor az örökhagyó meghalt. Valóságos halálának a bizonyítéka a vér. S mivel a „vér” embert feltételez, az örökség is az emberé (és nem az angyaloké).

Az ember a bűn rabszolgasága alá született (ez Ádám öröksége) és ebből a maga erejéből nem tud kiszabadulni. Hiába evett a fáról és lett lelkiismerete (képessége a jó és a rossz különválasztására), ez nem tette olyanná, mint az Isten. Éppen ellenkezőleg, olyanná tette mint az ördög. A Földet rövidesen elborította az erőszak és a gyilkosság. Ez az örökség ott munkált az ember tagjaiban, és Isten elleni lázadásra ösztökélte. Arra, hogy a maga esze szerint csináljon magának isteneket, sőt saját magát istenítse, ahogyan azt majd az Antikrisztus is teszi. Ettől a rabságtól pedig a Törvény sem tudta megszabadítani. Erről szól a Róma7.

A Törvény azért volt „hatástalan”, mert bár szembesített a bűnnel, megszabadítani nem volt ereje. Azért nem, mert az ember saját cselekedeteire épített: „Tedd! Ne tedd!” De ez olyan, mintha az Örökkévaló megparancsolta volna Izrael fiainak az egyiptomi fogság alatt, hogy tartsák meg a szombatot és ne dolgozzanak.  De hogyan tarthatnák meg, ha a fáraó úr a testük felett, rabszolgaként kezeli és dolgoztatja őket? Jó, akkor szabadítsuk ki őket a Fáraó uralma alól! Most már megtartják a parancsot? Nem, még mindig nem, mert az igazi elnyomásból még nem szabadultak meg (2M16,28).

Amíg ugyanis az ember hisz az őshazugságban, hogy a maga erejéből olyan lehet, mint az Isten, távolabb kerül az igazi örökségétől, és egyre ördögibb lesz. Pedig Isten azért teremtette az embert a saját „képére és hasonlatosságára”, mert örökösének szemelte ki. De nem az érdemei alapján, hanem az örökhagyó szerető gondoskodása alapján. Amíg az ember vélt vagy valós érdemei alapján követeli magának a jussát, nem kap semmit, sőt elutasítással találkozik. Ha pedig elfogadja, hogy ez ingyen, szeretetből van, megszerezni magának soha nem lenne képes, akkor kerül abba a helyzetbe, hogy elfogadja a segítő kezet.

A Törvény ugyanis azért adatot, mert az ember még hitt az ördög hazugságában: „olyan leszel, mint az Isten”. Az ember nem kívánta, hogy Isten emelje fel magához, hanem meg akart „dolgozni” érte. Nem megkegyelmezettként akart a szövetségbe lépni, hanem egyenrangú félként, akinek ugyanakkora szava van, mint a másiknak. Olyan ez, mint amikor gyermekünk már érzi az erejét és az eszességét, és azt hiszi, hogy ettől egyenrangú partnere a szüleinek, akik most már neki „ne parancsoljanak”. Holott a szülei nem azért „parancsolnak” neki, mert rosszat akarnak, hanem éppen ellenkezőleg. Fő céljuk az, hogy mindenüket, amijük csak van – vagyont, tudást, bölcsességet – örökségül adják a gyermeküknek.

Vagy olyan ez, mint a gonosz szőlőművesek példája. Ahelyett, hogy élveznék a sáfárságot és hálát adnának annak, akinek mindezt köszönhetik, tulajdonosként akarnak fellépni az igazi tulajdonos ellen. Az pedig hiába küldi a szolgáit, és végül a hőn „szeretett” fiát, „hátha megbecsülik” (Lk 20,13). A gonosz szőlőművesek elhiszik, hogy amit úgy kaptak, az egyedül az övék, hogy megszerezhetik maguknak az örökséget, ha megölik a fiút. Pedig a fiú éppen azért jött, hogy részesítsen az örökségből.

Izrael fiai azt mondták a Sínai hegy alatt: „Megtesszük mindazt, amit elrendelt az Örökkévaló!” (2M19,8). És a szövetségkötéskor is megismételték (24,3 és 7), de nem tették meg, mert nem is tehették. Ugyanaz a vakmerőség jellemezte őket, mint Zebedeus fiait, akik Jézus jobbján és balján akartak ülni. Azt gondolták, képesek bármilyen feltételnek megfelelni. Jézus viszont arra figyelmeztette őket, hogy még ha így lenne is (nem volt így), az Isten választása dönt, és nem az érdem (Mt20,23).

Ebből fakad az is, hogy a legszörnyűbb bűnöket mindig vallásos emberek követték el. Jézusnak sem a paráznákkal és a vámszedőkkel gyűlt meg a baja, hanem azokkal, akik azt hitték, a saját erejükből megtartják a Törvényt. A főpapok, az írástudók és a farizeusok vezetői voltak a legádázabb ellenségei, és éppen ők süllyedtek a legmélyebbre a bűnben, amikor elkárhoztatták az igazat, és erre másokat is felbujtottak. Maga Jézus mondta Pilátusnak, hogy „nagyobb a bűne annak, aki a kezedre adott”. Az ilyen embereknek azonban már nem csak Ádám örökségével kellett szembenézniük, hanem a Törvény büntetésével is. „Átkozott mindenki, aki nem tartja meg ezt a Törvényt!” – mondta ki a szövetség. S mivel senki sem tartotta be a Törvényt, mindenki a Törvény átka alá került, aki körülmetélkedett. Így a Törvény alatt levőket már nem csak a bűntől, hanem még a Törvény átkától is meg kellett szabadítania Jézusnak:

Krisztus megváltott minket a törvény átkától úgy, hogy átokká lett értünk – mert meg van írva: „Átkozott, aki fán függ” –, azért, hogy Ábrahám áldása Jézus Krisztusban a népeké legyen, és hogy a Szent Szellem ígéretét hit által megkapjuk. (Gal3,13-14)

4De amikor eljött az idő teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született a törvénynek alávetve, 5hogy a törvény alatt levőket megváltsa, hogy Isten fiaivá legyünk. (Gal 4,5)

15Így tehát új szövetség közbenjárója lett Krisztus, mert meghalt az első szövetség alatt elkövetett bűnök váltságáért, hogy az elhívottak elnyerjék az örökkévaló örökség ígéretét. (Héb 9,15).

Akik nem voltak a Törvény alatt, azok nem a törvény alapján váltak bűnössé, de a bűn és halál törvényének öröksége rajtuk is működött. Akik a Törvény alatt voltak, azokat még a Törvény átkától is meg kellett váltani. És itt jön az Ésaiás 53. 

(folyt.köv.)

A bejegyzés trackback címe:

https://gorbiczt.blog.hu/api/trackback/id/tr6714386716

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

L Attila 2018.12.05. 15:52:37

Azt írja Görbicz testvér: érdemes a dolgokat újra gondolni. Valóban.Egyetértek... Ezt az itt leírt gondolatsort is érdemes lenne még egyszer átgondolni. :)
üdvözlettel Lázár Attiláné ( lazerzsi@gmail.com)