Görbicz Tamás

Mi engesztelte ki Istent?

8. rész: Miben gyönyörködik Isten?

2018. december 13. - gorbiczgy

18Van-e olyan Isten, mint te, aki megbocsátja a bűnt, és elengedi népe maradékának büntetését? Nem tartja meg haragját örökké, mert abban telik kedve, hogy kegyelmet ad. (Mikeás 7,18)

5Aki gyönyörködik másnak nyomorúságában, büntetlen nem lészen! (Példa 17,5)

 Isten nem gyönyörködött Jézus nyomorúságában, nem a bűnhődés engesztelte ki, hanem valami egészen más tetszett neki.

Az a teológia, miszerint Istennek az nyújtott volna elégtételt az ember bűne és lázadása miatt, hogy Jézust „bűnné tette”, majd a „bűnné vált” Jézust bírósággal (igazságtalanul) elítéltette, a foglárokkal megverette, kigúnyoltatta, megalázta, a római pogányok kezére adta, akik megkorbácsolták, ismételten megalázták és kigúnyolták, majd keresztre szegezték és megölték – olyan képet fest Istenről, mintha valami vérszomjas római császár lenne, aki az ellene elkövetett lázadást és felségsértést valami földi uralkodó rettenetes módjára torolná meg. (Egyébként ez is a „haszna” ennek a megközelítésnek: rettegjenek az alattvalók, mert ha Isten így bünteti a lázadókat, akkor a földi királyoknak, és egyéb hatalmasságoknak, egyházi tekintélyeknek is joguk van ehhez, elvégre „Isten szolgái” és „helytartói” ők… persze csakis a „javunkra”. Mi is kínozhatjuk az eretnekeket és loboghatnak a máglyák…)

Még a kriminalisztikában is ismert alapelv, hogy az elkövetés módja utal az elkövetőre.

kiengesztelodes_1254.jpg

Ami Jézussal Júdás csókjától az „elvégezetett” kiáltásig történt, egy kicsit sem utal Istenre, sem Isten természetére, ellenben világosan kirajzolja az Embergyilkosnak és a Hazugság Atyjának jellemét. Isten jellemét viszont a szenvedő Jézus ábrázolja ki, aki nem szól vissza az őt gyalázóknak, némán tűr, és még haldokolva is megmenti a bűnözőt. Azt, aki megvallja a hitét az ártatlanságában és a messiási mivoltában.

A lator annak ellenére felismerte Jézusban a messiást, hogy az Úr feje fölé kiszegezték elítélésének okát: I.N.R.I. Hitte, hogy el fog jönni Jézus Királysága, és hozzá folyamodott kegyelemért, amit földi uralkodótól nem remélhetett. Jézus pedig a válaszával világossá tette, hogy nem „majd egyszer” lesz vele az a lator, hanem „még ma”. Jézus az Őt gyalázó hangzavarban is meghallotta a benne bízó lélek, a hit hangját, ahogyan a lator is felismerte Jézusban az általános „közhangulat” ellenére az igaz embert.

Súlyos tévedés, hogy ne mondjam, gyalázat, azt képzelni Istenről, hogy az Őt ért sérelem megtorlásaként, és kiengesztelődése követeléseként a szenvedésben „gyönyörködne”, és abban „lelné kedvét”, hogy egy kiszolgáltatott embert szétverjenek, megalázzanak és szétgyalázzanak. Hogy ezt követelné meg ahhoz, hogy megbocsásson, hogy kiengesztelődjön. Szégyen, még ennek a gondolata is. Jézus sem azért vállalta a „gyalázatot”, mert azt gondolta, hogy ez annyira tetszik az Atyának, hogy ettől kiengesztelődik. És nem is az Atya ellene (mint a bűnösök helyettesítője ellen) irányuló szidalmazását szenvedte el a kereszten, hanem a bűnösökét, a sátánét (Héb 12,2-4):

 2Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére, aki az előtte levő öröm helyett – a gyalázattal nem törődve – vállalta a keresztet, és Isten trónjának a jobbjára ült. 3Gondoljatok rá, aki a bűnösöktől ilyen szidalmazást szenvedett el, hogy lelketekben megfáradva el ne csüggedjetek. 4Mert a bűn ellen való harcban (ti) még nem (is) ontottátok véreteket…

Az írás a hitükben meglankadt hívőket éppen arra szólítja fel, hogy vegyenek példát Jézusról, aki szerezője és beteljesítője a hitnek. Aki tudta, hogy Isten jutalma vár rá, amiért a bűnösök (és nem Isten) gyalázkodását elszenvedi. Hiszen ti még – folytatja a szerző – az első vérig sem álltatok ellene a gonosznak, Jézus pedig az utolsó vérig állt ellent neki. Nem Istennek állt ellent, nem Istennel harcolt a kereszten, hanem a bűnnel, és azzal, aki a bűnben „leledzik”.És le is győzte.

De mi van akkor az Istent ért sérelemmel? Hiszen engedetlenek és szófogadatlanok voltunk. Így ír le bennünket az apostol:

21Titeket is, akik egykor Istentől elidegenültetek és ellenséges gondolkozásúak voltatok gonosz cselekedeteitek miatt, 22most megbékéltetett emberi testében halála által, hogy mint szenteket, hibátlanokat és feddhetetleneket állítson majd színe elé. (Kol 1,21)

Vagy még drasztikusabban:

3Mert valamikor mi is esztelenek, engedetlenek, tévelygők voltunk, különféle kívánságok és élvezetek rabjai, gonoszságban és irigységben élők, egymástól gyűlöltek és egymást gyűlölők.

 4De amikor megjelent a mi üdvözítő Istenünk jósága és emberszeretete, 5nem az általunk véghezvitt igaz cselekedetekért, hanem az ő irgalmából üdvözített minket újjászülő és megújító fürdője a Szentlélek által… (Tit 3,3-5)

Máshol pedig egyenesen a harag fiainak mond bennünket az Írás:

1Titeket is életre keltett, akik halottak voltatok vétkeitek és bűneitek miatt, 2amelyekben egykor éltetek e világ életmódja szerint; igazodva a levegő birodalmának fejedelméhez, ahhoz a szellemhez, amely most az engedetlenség fiaiban működik. 3Egykor mi is mindnyájan közöttük éltünk testünk kívánságaival, követtük a test és az érzékek hajlamait, és a harag fiai voltunk természetünknél fogva, éppen úgy, mint a többiek. (Ef2,1-3)

Már az első ember is hálátlannak bizonyult Isten jóságával szemben (Hós 6,7). Hiszen mindent neki köszönhetett: a létezését, Édent, az egész Földet, mely felett uralmat is kapott, és amelyet Isten „lakásául alkotott” (Ésa 45,18), a szeretett nőt és mindent, de mindent. („Mezítelenül jöttünk a világba”, és „semmink sincs, amit ne úgy kaptunk volna”.) Isten nem úgy kért engedelmességet az embertől, hogy nem tett le előbb semmit az asztalra, éppen ellenkezőleg. Bőven volt oka Ádámnak tudni és hinni, hogy Isten a jótevője, és amikor eltiltja attól a bizonyos fától, akkor is a javára teszi és nem ellenére. Ezzel szemben jött a kígyó, aki semmit, de semmit nem tett még az emberért, de megvádolta az asszonynak Istent, majd meg is cáfolta. (Ezt hívja a Biblia „csúfolódásnak”. Isten azt mondta: „halván haltok”, a kígyó pedig meghazudtolta Isten szavát: „nem haltok meg”.) Az asszony pedig inkább hit az újdonsült „barátjának” (aki valójában a legádázabb ellensége), mint a jótevőjének, aki már bizonyította szeretetét. Majd maga után csábította a férjét is, aki felesége mintájára az „ősi kígyó” szavát fogadta el igaznak, és nem Istenét. (A kígyónak hitt és nem Istennek.) Az ember ősbűne a hálátlanság és a hitetlenség, ahogyan arra Pál is rámutatott (Rm1,18-21):

18Mert nyilván van az Istennek haragja mennyből, az embereknek minden hitetlensége és hamissága ellen, kik az igazságot hamissággal feltartóztatják. 19Mert a mi az Isten felől tudható nyilván van ő bennök; mert az Isten megjelentette nékik: 20Mert a mi Istenben láthatatlan, tudniillik az ő örökké való hatalma és istensége, a világ teremtésétől fogva az ő alkotásaiból megértetvén megláttatik; úgy, hogy ők menthetetlenek. 21Mert bár az Istent megismerték, mindazáltal nem mint Istent dicsőítették őt, sem néki hálákat nem adtak; hanem az ő okoskodásaikban hiábavalókká lettek, és az ő balgatag szívök megsötétedett.

Vajon hogyan reagált az Isten erre a sok hálátlanságra és hazugságra? Haragudott? Az idézetek szerint igen, sőt, „nyilvánvaló” a haragja a hazugság hirdetőivel szemben, különösen azokkal szemben, akik az igazságot igyekszenek „lefogva tartani”, feltartóztatni. A bűneiben élő ember a „harag fia”, bűnös cselekedeteink azt bizonyították, hogy Istentől „elidegenültünk” és gondolkozásunk „ellenséges” volt Istennel szemben.

Mindez azt jelentené, hogy Isten megszűnt szeretni az embert? Hogy azért, mert az ember Istentől elidegenedve, Isten ellenségévé lett, Isten is az ember ellensége lett? Távol legyen!

Hiszen még a haragja is az ember iránti szeretetéből fakad! Hiszen a bűn nekünk árt és nem neki! Ahogyan Elihú elmagyarázza Jóbbnak (35,1-7):

1Folytatta beszédét Elíhú, és ezt mondta: 2Jogosnak gondolod-e, ha ezt mondod: Igazam van Istennel szemben? 3Ha így szólsz: „Mit érek vele, mi hasznom abból, ha nem vétkezem?”, 4én megadom rá neked a választ, neked is meg a barátaidnak is.

 5Tekints az égre, és lásd meg! Nézd a fellegeket, milyen magasan vannak fölötted! 6Ha vétkezel, mit ártasz neki? Bármennyi a bűnöd, mit tehetsz ellene? 7Ha igaz vagy, mit adsz neki, vagy mit kap ő tőled? 8Csak a magadfajta embernek ártasz a bűnnel, és az ember fiának használ igazságod.

Ha egy atya nézi, ahogyan szeretett fia, akinek csak a javát akarja, gonosz „tanácsosok” hitetése miatt elsüllyed a bűnben, nem az fáj neki a legjobban, hogy nem fogadták meg a szavát, hanem az, ahogyan a bűn tönkre teszi azt, akit szeret. Isten nem az Őt ért „sérelem” miatt haragszik, hanem azért, mert nem akarja, hogy szeretett gyermekei szenvedjenek a bűn alatt és a bűntől, mert abban az embergyilkos munkálkodik, aki a világosság angyalának tünteti fel magát. Hiszen éppen Isten volt az, aki újra és újra eljött az emberért, aki súgott Noénak, aki kihívta Ábrahámot az Ígéret Földjére, és akinek esküvel ígérte meg a Magot, akiben megáldatnak a Föld nemzetei. Nem mi „hágtunk fel” a Mennybe, hogy Krisztust aláhozzuk, hanem Krisztus üresítette ki magát isteni formájából, hogy elhozza hozzánk az Atya békeüzenetét, ahogyan karácsonykor számtalanszor idézik majd szerte a keresztény világban a mennyei kórust: 14Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat.” (Lk 2,14). Immánuel! Isten még a bűneink ellenére is velünk van! Isten szolgai formát öltött magára, hogy megmentse az ellene lázadó, bűnös embert! Isten a gonoszt jóval győzi meg.

Nem a haragját megmutatni küldte el Jézust, éppen ellenkezőleg, azt akarta megmutatni, hogy még így, bűnös állapotában is mennyire szereti az embert. „Nem elítélni jöttem a világot, hanem megmenteni” - mondta Jézus (Jn12,47). Isten éppen akkor mutatatta meg irántunk való szeretetét, amikor még bűnösök, lázadók voltunk. Ezt ismerte fel Pál is a saját példáján (1Tim1,15-16):

15Igaz az a beszéd, és teljes elfogadásra méltó, hogy Krisztus Jézus azért jött el a világba, hogy a bűnösöket üdvözítse, akik közül az első én vagyok. 16De azért könyörült rajtam, hogy Jézus Krisztus elsősorban énrajtam mutassa meg végtelen türelmét példaként azoknak, akik majd hisznek benne, és így az örök életre jutnak.

Isten nem a szentségét és az igazságosságát akarta helyreállítani, erre ugyanis semmi szüksége (Jób 36,22-23).

22Ímé, mily fenséges az Isten az ő erejében; kicsoda az, a ki úgy tanítson, mint ő? 23Kicsoda szabta meg az ő útjait, vagy ki mondhatja azt: Igazságtalanságot cselekedtél?

Isten nem tud nem szent és igazságos lenni, Jézus nem azért jött, hogy Isten szentségét és igazságosságát „helyreállítsa”, hanem azért, hogy a bűnei miatt az embergyilkos és rabló kezébe esett embert megmentse (Lk 19,10):

10Az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megmentse azt, ami elveszett.

 A bűnösök barátjának csúfolták az ellenségei, mert közösséget vállalt a paráznákkal és a vámszedőkkel, sőt, Máté személyében még egyik apostolát is közülük választotta. Nem szólva Péterről, aki a csodálatos halfogás után arra kérte, hogy menjen el tőle, mert bűnös. Hagyta, hogy a lábát egy prostituált törölgesse a hajával, és legelőször neki jelent meg a feltámadása után. Bement Zakeushoz enni, a tömeg mély megbotránkozására. Amikor egy vérfolyás miatt beteg és tisztátalan asszony megérintette, nem Jézus lett tisztátalan, hanem az asszony tiszta. Amikor pedig ő érintette meg a leprást, ugyanez történt. Nem Jézusnak kellett a tisztulási rítus, hanem a leprásnak. Jézus nem vetette meg a bűnösöket, ha azok Istenhez akartak közeledni. Nem emésztette meg őket szentségének tüzével. Nem állt bosszút rajtuk, az igazságosságán esett csorba miatt. Sőt azt mondta, hogy ezek a bűnösök megelőzik az őket vádoló, képmutató, bűnhődést követelő bűnösöket, a farizeusokat, Isten Országában. Azért, mert bűnösségük ellenére Hozzá folyamodnak, míg a bűn és bűnhődés törvényét hangsúlyozó bűnösök, a farizeusok, magukat akarják megigazítani. Bűnpártoló lenne emiatt az Isten? Távol legyen! Isten mindenkor szent, és aki Hozzá közeledik, az sem tud mássá válni, mint szentté.

Ha igaz, hogy Jézus az Atyát jött bemutatni Izraelnek és a világnak – márpedig igaz – egy ilyen Atyát mutatott be. Kiragadta az embergyilkos hatalmából az embereket és visszaadta őket az emberszerető Istennek. Nem azzal törődött, amin a császár képmása van, hanem azzal, amin Istené. És pontosan ugyanezt tette a kereszten is. Nem a haragvó Atya ostorozta és köpdöste, gúnyolta és verte, hanem az embergyilkos. Számomra teljességgel elfogadhatatlan még a gondolata is annak, hogy Istent Jézus kínszenvedései engesztelték volna ki. Hiszen maga az Írás tesz bizonyságot (Ez 18,23 és 27-29):

23Hiszen nem kívánom én a bűnös ember halálát – így szól az én Uram, az ÚR –, hanem azt, hogy megtérjen útjáról, és éljen.

És:

27Ha pedig a bűnös megtér, és nem követi el többé a bűneit, hanem törvény és igazság szerint él, akkor megmenti az életét. 28Ha belátásra jut és megtér, és nem követi el többé a vétkeit, élni fog, nem hal meg. 29De Izráel háza azt mondja: Nem következetes az Úr. Én nem vagyok következetes, Izráel háza? Inkább ti nem vagytok következetesek!

Vajon miért menekült meg Dávid az ítélettől, ami Uriás meggyilkoltatása miatt jogosan járt volna neki? A véres áldozatok miatt? Hiszen ő maga mondja:

3Könyörülj rajtam kegyelmeddel, Istenem, töröld el hűtlenségemet nagy irgalmaddal! 
4Teljesen mosd le rólam bűnömet, és vétkemtől tisztíts meg engem! 

16Ments meg, mert vért ontottam, ó, Isten, szabadító Istenem! És igazságodat ujjongva hirdeti nyelvem. 
17Nyisd meg ajkamat, Uram, és dicséretedet hirdeti szám. 
18Hiszen a véres áldozatot nem kedveled, és ha égőáldozatot adnék is, nem vennéd szívesen. 
19Isten előtt a töredelmes lélek a kedves áldozat. A töredelmes és megtört szívet nem veted meg, Istenem! 

Dávid pontosan tudta, hogy minden áldozatnál többet ér a „töredelmes szív”, a megtérés, az őszinte bűnbánat, ami önmagát alázza meg Isten igazsága előtt, a szív megszaggatása, ami az istenfélelem, a hit valósága. Nem véletlenül tudta ezt, hiszen okult hivatali elődje, Saul hibájából, akinek ezt mondta Sámuel:

Talán ugyanúgy tetszik az ÚRnak az égő- és a véresáldozat, mint az engedelmesség az ÚR szava iránt? Bizony, többet ér az engedelmesség az áldozatnál, és a szófogadás a kosok kövérjénél! (1Sám15,22)

De ugyanezt mondja Hóseás, az a próféta is, aki Gómer példáján keresztül tanított arról, hogy Isten hűséges (hívő) marad akkor is, ha a „felesége” hűtlen (hitetlen) lenne hozzá, mert „magát meg nem tagadhatja” (Hós 6,6):

6Mert szeretetet kívánok, és nem áldozatot, Isten ismeretét, és nem égőáldozatokat.

Jézus pedig előszeretettel idézte ezt a képmutatóknak, akik állandóan a bűnnel és a bűnhődéssel voltak elfoglalva:

11Meglátták ezt a farizeusok, és szóltak tanítványainak: Miért eszik a ti mesteretek vámszedőkkel és bűnösökkel együtt? 12Ő pedig, amikor ezt meghallotta, így szólt: Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek. 13Menjetek, és tanuljátok meg, mit jelent ez: „Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot.” Mert nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket. (Mt 9,11-13)

De ugyanezt idézte nekik, amikor a szombat megrontásával vádolták a tanítványait

 3Ő pedig ezt válaszolta nekik: Nem olvastátok, hogy mit tett Dávid, amikor kísérőivel együtt megéhezett? 4Bement az Isten házába, és a szent kenyereket ették meg, amelyeket nem lett volna szabad megennie sem neki, sem az ő kíséretének, hanem csak a papoknak. 5Vagy nem olvastátok a törvényben, hogy szombaton a papok a templomban megszegik a szombatot, mégsem vétkeznek? 6De mondom nektek, nagyobb van itt a templomnál! 7Ha pedig értenétek, mit jelent ez: „Irgalmasságot akarok, nem áldozatot”, nem ítéltétek volna el azokat, akik nem vétkeztek. (Mt12,3-7)

De még az írástudók közül is sokan rájöttek, hogy Isten mit kedvel sokkal jobban az áldozatoknál:

32Az írástudó ezt mondta neki: Úgy van, Mester, helyesen mondtad, hogy egy Isten van, és rajta kívül nincsen más; 33és ha szeretjük őt teljes szívünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből, és ha szeretjük felebarátunkat, mint magunkat, sokkal több az minden égő- és véresáldozatnál.34Jézus pedig látva, hogy okosan felelt, ezt mondta neki: Nem vagy messze Isten országától. (Mk12,32-34)

Vajon mit teszünk, ha ki akarunk engesztelni valakit, akit megbántottunk és megsértettünk? Hogyan tudjuk megmutatni, hogy sajnáljuk és bocsánatot kérünk? Vajon mi, földi apák, bűnhődésre vágyunk, ha megromlik a gyermekünkkel a kapcsolatunk? A bűnhődésekor éreznénk elégtételt? A bűn és a bűnhődés „törvényét” tartanánk szem előtt, nehogy az igazságosság és főleg a tekintélyünk csorbát szenvedjen? Nem, csak addig ragaszkodnánk a haragunkhoz, amíg a másik makacsul ragaszkodik a bűnéhez. És akkor is csak azért haragudnánk, mert szeretjük őt! Miféle apa volna az, aki a bűnbánó gyermekének azt mondaná: nem tudok megbocsátani csak akkor, ha előbb megbűnhődsz minden vétkedért? Tényleg csak „ember szerint” mondom ezt? Nem ugyanezt üzeni nekünk az Atya a „tékozló fiú” híres példázatában? Bizony, nem az Atya hánytorgatja fel a bűnöket a megtérőnek, hanem a farizeusokat kiábrázoló fiú, aki otthon maradt, de nem tudott örülni annak, aminek az Atya örült, hanem a bűnhődést követelte, és igazságtalannak tartotta az atyját amiatt, hogy elmaradt a bűnhődés. Az Isten éppen nem ilyen. De ő még farizeus gyermekeit is kérleli.

Ha pedig tudjuk, hogy

3Az igaz és törvényes cselekvést többre becsüli az ÚR, mint az áldozatot. (Pld 21,3)

Miért kellene elfogadnunk azt a tételt, hogy Istent a bűnhődés engeszteli ki, hogy egy ártatlan ember szenvedései volnának azok, melyek miatt könyörültre indul, és hajlandó megbékélni az emberrel? Mi van értékesebb az áldozatnál, ami Neki tetszik? A Biblia világos válasza ere: a hit.

Hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni.

Az igaz a hitében él.

A vér, ami az engesztelés vére, erről beszél „jobbat”, mint Ábelé. A vér arról szól Isten előtt, hogy egy ember, a názáreti Jézus, „engedelmes volt mindhalálig, egészen a keresztfa haláláig”. És ahogyan Isten az egész emberi nemet „egy vérből” (Ádáméból) teremtette, úgy az új teremtés, az új ember is ebből az „egy vérből” (Jézuséból) születik meg. Ahogyan az egynek (Ádámnak) az engedetlensége sok bűnt eredményezett, és sokak vesztét okozta, úgy az egynek (Jézusnak) az engedelmessége (és nem a bűnhődése) sok bűnből szerez szabadulást, és sokakat igazít meg. Hit által. Éppen az által a hit által, amit a hit fejedelme, kezdője és bevégzője mutatott meg a kereszten. Hinni, bízni, kitartani az utolsó csepp vérig. Erről beszél nekünk a vér, az engesztelés vére.

Jézus vére, egy ember vére. (Istennek nincs vére, a feltámadt testnek sincs). Ez a kifolyt vér váltságdíjul szolgált, hogy kiszabaduljunk a vádló és az ellenség, az ősi kígyó, az embergyilkos hatalmából. Ehhez az Atya Jézus által éppen a halált használta fel. Jézus mérhetetlen szenvedéseit sátán „kívánta”, nem Isten követelte meg. Ahogyan Jóbot is sátán tette próbára, noha csak azért, mert Isten erre engedélyt adott. Isten pedig azért adott rá engedélyt, mert meg volt győződve róla (hitte, hiszen a hit definíció szerint „meggyőződés” a még nem látható (tapasztalható) dolgokról), hogy Jób ki fogja állni a próbát, mert Isten nem enged „feljebb kísérteni”, sem mint képesek lennénk elhordozni. Isten tudta, hogy Jób szenvedni fog a sátántól, de azt is tudta már, hogy mindezt hogyan fordítja a javára, és hogyan tanít majd bennünket ezzel, hiszen a mi tanulságunkra történt mindez. Isten Jézusban is hitt, azaz, meg volt győződve róla, hogy Jézus minden próbát és kísértést ki fog állni. Sátán Jób esetében nem kapott teljes szabad kezet és Jób nem is bizonyult tökéletesnek. (Az ártatlanságát arra használta fel, hogy Istent vádolja igazságtalansággal 32,2.) Jézus esetében teljes szabad kezet kapott 10 órára, és Jézus teljesen tökéletesnek bizonyult. Ahogyan sátán végül maga igazolta Jóbról, hogy igaz, ugyanígy hiába támadt Jézus ellen is, csak azt bizonyította be, hogy Jézus szent, tökéletes, hibátlan és ártatlan, pont olyan, amilyennek az új szövetség főpapjának lennie kell. Maga tette próbára és bizonyította ezzel, hogy Jézus méltó minden hódolatra és hatalomra, mert tökéletes. Nem egyszerűen az Atya jelentette ezt be, hanem a sátán állította ki róla ezt az igazolást, akit nem lehetett „elfogultsággal” vádolni.

Ezért mondja az Írás, hogy Jézus „átadatott”, ki lett szolgáltatva, amikor eljött az „órája”. A bűnösök kezébe került, és a „sötétség” minden hatalmát felvonultatta ellene, de legyőzni nem tudta. (Sőt, csak saját magát győzte le és némította el.) Jézus nem esett bűnbe, nem utálta meg az embert a gonoszságai ellenére sem, nem szakadt el az Atyától, sem az Atya akaratától. Végigcsinálta, kiállta a próbát, tökéletesnek bizonyult, egyszer és mindenkorra legyőzte a vádlót. Megalapította az új szövetséget, amely a bűnbocsánat szövetsége, ezért már nincs szükség többé bűnért bemutatott áldozatra.

És ugyanez a Jézus, ugyanekkor, ki is engesztelte az Atyát az engesztelés vérével, mert ez a vér arról beszél, hogy engedelmes volt „mindhalálig”. Ezt a „mindhalálig” tartó engedelmességet, amely Jézusnak az Atya iránti hitéből és szeretetéből fakadt, bizonyítja és hirdeti, „beszéli” a vér, az engesztelés vére. A hitnek és a hitből való engedelmességnek ezt az útját mutatta meg, és hagyta ránk az Úr, aki előttünk járt mindenben, és útnyitóul ment a Mennybe. Ha az Ő nyomdokain járunk, ha az Ő hitét követjük, ugyanoda kerülünk, ahol most Ő van. Ő a Mester, mi pedig Tőle tanulunk. Hinni, és hitből (nem félelemből, mint a szolgák) engedelmeskedni.

Istennek pedig legyen örök hála, a kimondhatatlanul nagy ajándékáért! Boldog Karácsonyt!

A bejegyzés trackback címe:

https://gorbiczt.blog.hu/api/trackback/id/tr8914478358

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.