A keresztség tehát egy ajtót jelent, belépést egy új valóságba. János keresztsége a bűnbocsánatba vitte a hívőt, a keresztény vízkeresztség ennél többet ad, Jézusba, a Krisztusba helyez (merít) bennünket.

Rengeteg Ige szól arról, hogy kik vagyunk, és mink van Krisztusban. Például:

„Akik Jézus Krisztusban vannak, új teremtések” (2Kor5,17).
Vagy: „Nincs immár semmi kárhoztatásuk” – de kiknek? – „akik Krisztus Jézusban vannak”. stb.

A Krisztusba „merülés” a vízbe merüléssel történik meg. Isten ezt a hitbéli aktust rendelte arra, hogy mindazt, amit a hitre jutással és a megtéréssel elnyertünk, teljessé tegyük (betöltsük). Jézust ezt mondta Jánosnak: „illik hozzánk a megigazulás minden tettét betölteni” (Mt3,15). Ez azt jelentené, hogy (érvényes) keresztség nélkül senki sem lehet Krisztusban?

Mivel az Istennel való kapcsolatunk leglényegesebb pontja a hit, az élő hittel rendelkező ember nagyon sok mindet birtokol már az áldásokból a keresztség nélkül is, de ha valaki valóban hisz, akkor előbb utóbb el kell jusson oda, hogy saját hite alapján belemerüljön a vízbe és ezzel Krisztusba. A korai egyházban kereszt alakú bemerítő medencéket használtak, hogy ezzel is kifejezzék azt, hogy a bemerítkező hívő Jézus kereszt-halálával válik eggyé, hogy a feltámadásával is eggyé legyen (Rm 6,3-5). Ennek – ellentétben a hagyománnyal – nem pusztán az áteredő bűnhöz van köze, hanem az odaszánáshoz, életünk és tagjaink önkéntes átadásához. (A Róma 6-ban ez a leghangsúlyosabb kifejezés: odaszánás, parisztémi.) A hívő, de be nem merítkezett ember olyan, mint az a jövevény, aki élvezi már az ország áldásait, de még nem állampolgár. Nagyon sok mindennel élhet, van letelepedési engedélye, de még nem teljes jogú tagja a közösségnek. Vagy az olyan szerelmes, aki elkötelezett ugyan, de még nem házas. A házassághoz kapcsolódó jogokat csak az után élvezheti a maguk teljességében, ha a szövetség megkötése jogerősen megtörtént.  

Ahogyan az ószövetség megkötésének aktusa a körülmetélkedés volt, (ezzel vált az Isten népébe beleszületett gyermek teljes jogú tagjává a szövetség népének), úgy az újszövetségben a vízkeresztség ez az aktus, ami nem a test, hanem a „szív körülmetélése”. Ezzel válik az újjászületett hívő a szent nép (az Eklézsia), és az új szövetség teljes jogú tagjává.

Izrael fiai körülmetélkedés nélkül is élvezték a szövetség áldásait a pusztai vándorlás során, de a honfoglalás előtt Isten megparancsolta Józsuénak, hogy metélje körül a pusztában született nemzedéket (Józsué 5). Vagy Mózes sem metélte körül a gyermekeit, ami addig nem volt probléma, amíg Midián földjén élt, de ahogy küldetése földjére lépett, az angyallal már nem mehetett tovább anélkül, hogy ez meg ne történt volna (2M4,24-26). Ugyanígy a vízkeresztség sem egy választható opció, hanem fontos és lényegi része keresztény identitásunknak, hogy belemerültünk Jézusba. A vízkeresztségben odaszánjuk magunkat Istennek „életre-halálra”, lemondunk önmagunkról, hogy újra megtaláljuk magunkat Krisztusban. De ez egy ajtó. Nem az út vége, hanem a kezdete. Újra és újra döntéseket kell majd hoznunk az odaszánásunkról, újból és újból választanunk kell majd a saját énünk, kényelmünk, a világ dicsősége és Krisztus követése között. Ez nyílván nem azt jelenti, hogy újból és újból be kell merítkeznünk, hanem azt, hogy a bemerítéskor gyakorolt hitünket újból és újból gyakorolnunk kell, újabb és újabb odaszánások és döntések formájában.

Ha ezt már értjük, akkor ehhez hasonlóan megvizsgálhatjuk, hogy miről szól a Szellem keresztségünk. Az első kérdés, hogy hova „nyílik” ez az „ajtó”? Jézus ezt mondta a tanítványoknak:

„És íme, én elküldöm nektek, akit Atyám ígért, ti pedig maradjatok a városban, amíg fel nem ruháztattok mennyei erővel.” (Luk 24,39)

„Hanem erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szent Szellem, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig.” (ApCsel 1,8)

A Szellembe merülés tehát arra az erőre (dünamisz) nyit kaput, amely alkalmassá tesz bennünket, hogy tanúskodjunk Jézus, a Krisztus mellett. Ez sem az út vége, hanem a kezdete. Amikor belemerülünk Isten Szent Szellemébe, megerősödik a hitünk, a belső bizonyosságunk Jézus személyében, valóságában, feltámadásában, hatalmában. A Szent Szellem belül tanít bennünket Isten országának a titkaira, szavakat ad a szánkba, lényegében megerősíti a prófétai, karizmatikus hatalmat az életünkben, ahogy írva is van: „a Jézusról való bizonyságtétel a prófétaság szelleme” (Jel 19,10). Ez a bemerítkezés tehát az erőtlenségből az erőbe visz, abba az erőbe, amely prófétai hatalommal képes tanúságot tenni a Megváltó személyéről, a názáreti Jézusról, aki a Krisztus. Isten Ádámot és Évát bőr ruhákba öltöztette, az új teremtést viszont Isten Szent Szellemébe burkolja. Ránk teríti a próféták palástját, hogy mi legyünk a próféták „fiai”, azaz, örökösei, tanítványai (ApCsel 3,25).

A görög nyelv a „belesüllyedés” (endüó) képét használja arra is, hogyha valaki felölti magára a ruháját (tógáját). Így öltözzük magunkra a vízkeresztségben Krisztust (Gal 3,27), és az új embert (Kol 3,10). És így öltjük magunkra a prófétai erőt (dünamisz) a Krisztus melletti tanúskodásra a Szellem keresztségében.

Ezért is vagyunk bajban, amikor a keresztség „jelét” kell meghatározni. Mert csak azt mondhatjuk, hogy a bemerülést prófétai megnyilvánulások kísérik, melyek közül csak egy – és nem az egyetlen - a nyelveken szólás (glosszolália).

A legáltalánosabb ez: erő (bátorság) a tanúskodásra.

Ez pedig sok mindenben megnyilvánulhat a természetfeletti bátorságtól, a merész kiálláson át (akár a legtekintélyesebb grémiumok előtt), a mártírságig, ahogyan a megfenyegetett egyház is imádkozott: „ad meg a szolgáidnak, hogy teljes bátorsággal hirdessék Igédet” (Apcsel 4,29).

De mielőtt a jel kérdésére rátérnénk, nézzük meg a Keresztelő János által hirdetett ígéret beteljesedéseit. Ebből kettőt is találunk: a zsidók pünkösdjét, és a „pogányok pünkösdjét”, azaz, a nem zsidó nemzetekét.