Görbicz Tamás

Az utolsó szó jogán

1. rész: Miért bocsát meg az Isten?

2019. május 08. - gorbiczgy

A közel egy éve kitört engesztelés „vita lezárásaként”, Márkus Tamás András kálvinista teológus interjút készíttetett saját magával. Mivel ebben összefoglalja az „Isten a haragját Jézusra öntötte a kereszten” teológiát, bőséggel hivatkozva rám, úgy gondolom, hogy – miként egy latrot – engem is megillet talán az utolsó szó joga. Márkus Tamás András (a továbbiakban MTA) ugyanis – miközben korrekt vitapartnernek állítja be magát – már mindenkit megkérdezett arról, hogy én mit gondolok, csak éppen engem nem, és ebben a cikkben is olyasmit ad a kérdező a számba, amit soha nem mondtam. Az összefoglalás azonban mégis hasznos, mivel sokkal letisztultabban mutatja be a különbségeket a két nézet között. Az olvasók pedig – bibliaismerő emberek lévén – majd eldöntik, melyiket tartják igaznak, vagy igazabbnak a magyarázatok közül. Ugyanis itt magyarázatokról van szó, az Ige szövegét mindannyian „tényként” kezeljük, csak másképpen magyarázzuk, szó sincs tehát az Ige meghamisításáról, legfeljebb arról, hogy nem jó magyarázatot találtunk. MTA is elismeri, hogy a „helyettes engesztelés” mint fogalom, nem szerepel a Bibliában, de szerintem amúgy is megtévesztő, mert a kérdés az, hogy mi engesztelte ki Istent (a bűnhődés vagy a hit), és nem az, hogy Jézus értünk/helyettünk szenvedett-e vagy sem (ezt nem vitatja senki). MTA százezer szó után is kínosan kerüli a kínszenvedés kérdését, ugyanis magyarázata nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a mindenható Istent, mindenek alkotóját és teremtőjét, kínszenvedésekkel kellett megbékíteni. Csak ezen az áron (és sehogyan máshogyan) bocsáthatott meg nekünk.

MTA viszont nagyon jól látja, hogy az engesztelés kérdése csak következmény, valójában a kutya nem itt van elvermelve, hanem abban, hogy „Milyen az Isten?”. A két nézet közötti különbség leginkább az érvelés elején válik a legvilágosabban szét.

godislove.jpg

Szerinte (szerintük) az Isten legalapvetőbb tulajdonsága a szentsége, amely minden mást megelőz és felülír. Szentsége nem viseli el a bűnt, szentsége utasítja el (emészti meg) a bűnöst, szentsége követeli meg a bűnök példás megbüntetését. Persze (mintegy mellesleg) szeret is, de csak úgy és annyira, hogy szentsége semmiképpen se kerülhessen „veszélybe”. Ezért valójában az egész megváltás arról szól, hogy Isten úgy bocsáthasson meg, hogy szentségén ne essen csorba, ez a legfőbb szempont. Ezt pedig csak úgy lehet megoldani – így az érvelés – hogy Isten maga lesz emberré, mert egy gyarló ember nem viselné el Isten rázúduló haragját, csak Isten maga, és amúgy sincs egy igaz sem, aki felfoghatná a haragot mások helyett. Így – végső soron – Isten a saját maga által megkövetelt büntetést, magára méri, és ezzel menti meg az embert. A szeretete ebben mutatkozik meg – áldassék a Neve! Az én szörnyű bűnöm pedig az, hogy azt merem állítani, hogy Isten a szeretetéből bocsát meg azoknak, akik őszintén hozzá fordulnak segítségért, és hisznek Benne. Mégpedig a jóságában és nem a szentségében (Ef3,16). Jóságát (és nem szentségét) ízlelve térünk meg (1Pé2,3). Jósága kellene megtérésre indítsa az embert és nem a szentsége (Rm2,4). Isten nem büntetni akar, hanem a bűnöst visszatéríteni a saját Teremtőjéhez, aki az életet adta neki, bűnös voltában is gondoskodott róla (felhozta Napját), és akit hazavár az utolsó pillanatig. Ez – így a cikk – megengedhetetlen és káros humanizmus, ami meg akarja fosztani a bűnöst az emberi méltóságától azzal, hogy a büntetés elvételével, a felelősségével való szembenézés lehetőségét is elveszi tőle. A bűnösnek éreznie kell, hogy tette milyen súlyos, és erre való a büntetés. Ehhez nem elég egy bocsánatkérés, ehhez bűnhődés kell, mégpedig kínzással bűnhődés (mely tényt a cikk szemérmesen elhallgatja). A büntetéssel (korbács, szidalmazás, köpködés, stb.) adjuk vissza a bűnös ember méltóságát – amire ezek szerint a megbocsátás nem képes. (Kárhozatos humanizmusom azt súgja nekem, hogy remélhetőleg ezt az elvet a teológusok nem alkalmazzák a saját gyermekeiken…) Ezért mi hívők fel vagyunk ugyan szólítva, hogy bocsássunk meg „csak úgy” (szeretetből), de Isten ugyanezt nem teheti meg. Ő ugyan nekünk ezt parancsolja, de Ő maga másképpen teszi. (Abszurdum)

Az én felfogásom szerint Isten legfőbb tulajdonsága a szeretet. Szeretetéből alkotta meg az embert, mert Felkentjét emberként akarta bemutatni az egész univerzumnak (1Tim3,16: Meglátták az angyalok; Rm 5,14: Ádám előképe (tüposz) Krisztusnak.) Ádám Krisztusért teremtetett, a világ pedig az emberért, beleértve az angyali rendeket is, akik szolgálatra elküldött szellemek azokért, akik öröklik az üdvösséget (Héb1,14). Isten örök terve az volt, hogy az ember Krisztusban fiává fogadja mindazokat, akik hisznek és Krisztusban újjászületnek (Ef1,5) és örököseivé tegye őket (Ef1,11). Ezt a tervet és akaratot követte mindvégig az üdvtörténelem során a teremtéstől a megváltásig. De nem ezt a világot adja örökségül, hanem az eljövendőt, egy új Eget és egy új Földet (melyben igazság lakozik 2Pé3,13). Mert amikor bejött a bűn a világba és a bűnnel a halál, akkor Isten a halált használta arra, hogy a régit lezárja és a feltámadást arra, hogy az újat előhozza. Másképpen fogalmazva: a bűn és a halál sem akadályozta meg Istent abban, hogy eredeti tervét az emberrel megvalósítsa. Az ember bűne nem változtatta meg Istent, nem lett az embert szerető Istenből, az ember iránt haragvó, az embert elpusztítani akaró Istenné. A bűnös embert sem elpusztítani akarta, hanem megmenteni, és visszaemelni az eredeti tervbe, az eleve elhatározott akaratába. Ezért küldött Krisztusban békeüzenetet („Nem azért jöttem, hogy kárhoztassam a világot, hanem ezért, hogy megmentsem” Jn12,47; lásd még: Mt18,11; Mt20,28; Lk9,56; Lk19,10; Jn3,17; 1Tim1:15-16). Sőt, Isten kérleli a bűnös embert az evangélium hirdetői által, hogy béküljön meg vele. (2Kor5,19-20; Rm5,10-11); De az evangélium nem csak békeüzenet, hanem Isten szeretetének az üzenete is: „Elküldöm az én (hőn) szeretett fiamat, talán azt, ha látják, megbecsülik.” Akik megbecsülik, üdvözülnek, akik nem, azok elvesznek. Ezért foglaljuk úgy össze az evangélium üzenetét, hogy „úgy szerette Isten a világot…” és nem így „Isten annyira szent, hogy…”

Ha valóban igaz lenne (Távol legyen!), hogy Isten megbocsátása előbb bűnhődést (nem is akármilyet) kíván meg, akkor Jézus igen rosszul mutatta be az Atyát. Pedig azt állította, hogy „aki engem látott, az látta az Atyát” és „megjelentettem nekik a Nevedet”. Jézus ugyanis nem semmisítette meg a bűnösöket szentsége tüzével, hanem leült közéjük és együtt evett velük. Éppen ezért vádolták meg a szenteskedő törvénytudók, hogy a bűnösök barátja. Nem a bűnösök hágtak fel a Mennybe, hogy Krisztust aláhozzák, éppen ellenkezőleg, a Szent (áldott legyen Neve!) jött el a bűnösök közé. Nem a bűnösök keresték őt, hanem Ő kereste a bűnösöket. Nem haltak szörnyet a tisztátalanok a szentség kicsapó lángjaitól, amikor megérintették Jézust (vérfolyásos asszony és a Jézust szorongató nagy tömeg, melyben aligha csupa szuperszent volt, na és a magdalai prostituált Simon farizeus házában…). És nem hamvadtak el íziben, amikor Jézus érintette meg a tisztátalanokat (a leprás vagy a halott Nainban), éppen ellenkezőleg. Ezért nem kell félni attól, hogy ha az emberek „szentségtelenül” kerülnek közel Jézushoz, akkor kárt szenvednek. Éppen ellenkezőleg, aki hittel közelít, az megtisztul, megszabadul és meggyógyul. A hit az egyetlen feltétel. De nem a hit a hitben, hanem a hit Jézusban, aki nekünk szentségül, igazságul stb. lett (1Kor1,30) – hogy senki se dicsekedhessen a saját érdemeivel.  Ezért kontra produktív jól megfenyegetni a bűnösöket (pláne a hívőket), hogy csakis tisztán és szentül járulhatnak oda, különben ítélet, átok és csapás vár rájuk. Azok sem tudnak ugyanis „elég” szentek lenni, akik ezeket az elhordozhatatlan terheket összekötik - másoknak. A megszentelődés üzenete éppen ezért azokhoz szól, akik Isten szeretetéről és jóságáról már megbizonyosodtak, és bátran mernek a kegyelem trónjához, az engesztelés fedeléhez járulni (Héb4,16). Akit viszont azzal riogatnak, hogy a Jézusba vetett hite és újjászületése ellenére, a frigyládából kicsaphat a szent láng és megemésztheti őt is, mint Áron fiait vagy Uzzát, az nem bátran fog oda járulni, hanem minimum bizonytalanul.

A frigyládából kicsapó lángot Isten büntető szentségének bizonyítékául hozni amúgy sem teljesen jogos. A Héberek 9 ugyanis világosan azt tanítja, hogy nem elsősorban Isten szentsége volt az oka az ilyesfajta megemésztésnek, hanem az, hogy még nem nyílt meg az út a Szentek Szentjébe (8. vers). (Isten szentsége is szerepet játszott ebben, de csak annyiban, hogy bebizonyítsa, az ember a saját erejéből nem képes magát annyira megszentelni, hogy Istennek partnere lehessen.) Nem egyszerűen arról van szó, hogy Isten szentsége nem viselte el a bűn, a bűnös jelenlétét a legszentebb helyen, hanem arról, hogy még nem lépett hatályba az új szövetség. A szentélybe vezető út pedig akkor nyílt meg, amikor Jézus meghalt, és az új szövetség (az ő vérében, azaz, áldozati halálában) hatályba lépett. Ezt a „megnyílást” jelezte a Földön a kárpit meghasadása. Miután pedig megnyílt az út, mi már nem az oltárhoz járulunk, hanem magához a „fedélhez”, ahol nem büntetést kapunk, hanem alkalmas időben érkező segítséget. Nem halandó földi papok végzik értünk a közbenjárást, hanem egy mennyei, örök főpap, nem az Áron rendje szerint, hanem Melkisédek rendje szerint, aki felől az Isten nem csak ígéretet tett (pap vagy örökké), hanem meg is esküdött (és meg nem másítja), hogy az ígéret változhatatlan voltát egyértelművé tegye. Amíg pedig nem nyílt meg ez az út, és nem kezdte el a szolgálatát a mennyei főpap, mindenki meghalt – függetlenül a szentségétől vagy szentségtelenségétől – aki oda be akart menni. (Áron fiai felszentelt papok voltak, mégis meghaltak, ahogyan a filiszteusok vagy Bét Semes lakói). Szükséges volt ugyanis, hogy ebben is Jézus legyen az első. Míg Ő be nem ment, senki sem mehetett be. A Törvény pedig ezért rendelte el, hogy egy évben a főpap mégis bemehessen, mert Isten ezzel azt akarta a tudtunkra adni, hogy nem lesz örökké zárva az az út, egyszer majd megnyílik.

A változást az új szövetség okozta. A régi ugyanis nem engedett belépést a szeretet-közösség e helyére, amit az ember nem akart elfogadni ingyen ajándékba (kegyelemből, amit az apa a fiának ad), hanem ki akart érdemelni, mint egyenrangú fél (mint társuralkodó).

Ha ugyanis azt állítjuk, hogy Isten szentsége követelte meg a távolságtartást az embertől, de Jézusban Isten megbüntette a szentsége és fensége elleni sértéseket (kínhalállal), ezért már magához fogad bennünket, azt is állítjuk, hogy semmiben sem különbözünk az ószövetség alatt élő népnél. Csak annyiban más a helyzet, hogy – bár bűneink és gyarlóságaink ugyanúgy sértik Isten szentségét és fenségét – de ránéz Jézus sebeire és a vérre, és felgerjedő haragja megenyhül, hiszen egyszer már megbüntette a bűneinket a Fiában. Mintha az Evangélium semmit sem változtatna az emberen, csak Isten Jézus vérén át szemlélné ugyanazokat a gyarló bűnösöket. Nem vagyunk többek a megváltás után sem, mint bűnösök, akiknek megkegyelmeztek. Probléma megoldva. Megoldva? Ez akkor csak egy új folt a régi ruhán.

A helyzet viszont éppen ennek a fordítottja. A Törvény szövetsége nem volt képes változtatni az emberen. Ezért határozta el az Isten, hogy új szövetséget köt, amelyben már nem az ember, hanem az Isten a cselekvő fél: Ő írja törvényét a szívünkbe, Ő tanít bennünket (ezért adja belénk a Szent Szellemet), Ő bocsátja meg a bűneinket és a vétkeinket (szeretetéből), Ő tesz a népévé, Ő munkálkodik bennünk hatalma erejével, Ő szül újjá, Ő szentel és igazít meg. A mi részünk pedig az, hogy higgyünk abban, aki az Istentelent megigazítja. A hit pedig nem valami passzív dolog, hanem a hitből való cselekedetek által válik élővé. Így leszünk új teremtések, a régiek elmúltak, Krisztusban, íme, minden újjá lett! Persze, ahol nincs újjászületés (csak papíron), ott továbbra is kell valami, amivel a bűnös embereket kordában lehet tartani, ez pedig a Törvény. Jobb ugyanis a Törvény alatt lenni, mint törvénytelennek lenni. De még sokkal jobb a kegyelem alatt lenni, mint a Törvény alatt. Az pedig – mondja Pál – hogy nem vagyunk a törvény alatt, nem azt jelenti, hogy vétkezhetünk kedvünkre (Rm6), vagy törvénytelenek lennénk (1Kor9). De Krisztus törvénye arra az önfeláldozó szeretetre tanít meg bennünket, ami Krisztusban is volt értünk, a szeretet pedig a Törvény betöltése.

De térjünk vissza a megbocsátás témájára. Az állítás tehát az, Istent a szentsége nem engedi csak úgy megbocsátani, hanem megköveteli a bűnhődést is. MTA Anzelmet idézi (s bár szeret elbújni mások neve mögé, valószínűleg ez saját véleménye is):

„ha valaki úgy képzeli, Isten úgy bocsát meg nekünk, ahogy mi is megbocsátunk egymásnak, akkor soha nem gondolt még bele abba, hogy milyen súlya van a bűnnek…”

Majd egy Stott nevű szerzőt:

„Stott szerint a mi megbocsátásunk és Isten bocsánata közötti párhuzam minden, csak nem egzakt. Jézus így tanított: “bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.” Azt tanította, hogy ha nem bocsátunk meg másoknak, lehetetlen elnyernünk a bocsánatot. Itt a mi kötelezettségünkről van szó, hogy meg kell bocsátanunk egymásnak. Ha ezek után azt mondjuk, hogy Istennek is úgy kellene bocsánatot adnia, ahogy mi adunk, az csak a felszínességünkről tanúskodik.

Majd egy másik teológust:

“a megbocsátás az emberek számára a legegyszerűbb kötelesség. Isten számára a legalapvetőbb probléma.”

Tehát Jézus egyfelől azt kéri tőlünk a Hegyibeszédben, hogy fordítsuk oda a másik orczánkat, és ne a szemet szemért és fogat fogért elvet kövessük, de az Atya (akinek a nevében jött) azért fordítva tesz. Miközben Jézus azt kéri tőlünk, hogy úgy legyünk a mi Mennyei Atyánk fiai, aki felhozza napját az ellenségeire is, hogy nem fizetünk a rosszért rosszal, hanem a gonoszt jóval győzzük le, az Atya csak cselből hozza fel a napját a bűnösökre, valójában mindent számon tart és meg is akar büntetni. Szeretete és szentsége alapvető problémát okoz a számára. A probléma pedig a következő:

„Stott szerint is igaz, hogy “Isten szeretet”, de – jogosan teszi hozzá – nem szabad elfelejtenünk, hogy ez a szeretet “szent szeretet.” Szeretet, amely egyrészt a bűnös után nyúl, másrészt ami soha nem köthet kompromisszumot a bűnnel. A fogós kérdés tehát a következő: hogyan bocsáthat meg Isten szeretetétől vezérelve úgy, hogy közben ne kompromittálja önnön szentségét, illetve hogyan érvényesüljön úgy szentsége, hogy ne mondjon le közben szeretetéről?”

Gondolom, a szerző sem gondolja komolyan, hogy ez valódi dilemmát jelentett az Istennek, inkább csak kisarkítja (hogy ne mondjam, karikírozza) a helyzetet. Már az a felvetés is furcsa, hogy Isten szentsége bármikor és bármitől kompromittálódhatna. A Bibliában axióma, hogy Isten úgy, annak és azt bocsát meg, amit akar. Ezért Ő az Isten. (Rm9,15) és ki kérhetné számon? Még a földi oltár szentsége sem kompromittálódhatott (2M29,37), nem hogy az Istené.

De ha mindez tényleg úgy volna, hogy Isten nem bocsáthat meg csak vezeklés alapján, akkor Jézus megint félrevezető példázatokat mondott nekünk. Szerinte ugyanis Isten keresi, ami elveszett. Ő jön a bűnöshöz és még csak nem is utálkozik. Sőt, mintha nagyon vágyna rá, hogy a bűnösök hazataláljanak. Ő - Aki állítólag fenségében és szentségében sértett - nem felségsértő pártütőknek látja a bűnösöket, hanem elszéledt gyermekeiként gondol rájuk (Jn11,52), értékként, melyeket elvesztett, és vissza akar szerezni, és ezért minden áldozatra kész.

Itt van például az elveszett juh.

A jó pásztor csak úgy utána megy és visszahozza (nagyobb figyelmet fordít rá, mint másik 99-re és még jobba is örül neki… Botrány!) A visszahozása után azért legalább egy kicsit szidni kéne, vagy köpdösni, netán elverni, hogy elkóborolt, különben a többi juh majd azt gondolja, hogy ők is elkóborolhatnak mindenféle következmény nélkül. Nem is szólva arról, hogy a jó pásztor szavát és világos utasításait is át kellett ennek az elveszett bárányak hágnia ahhoz, hogy elkóboroljon. Ez tűrhetetlen! És a sok erőfeszítést is valakinek meg kell fizetnie, amivel a keresés járt. Szóval visszahozta a bárányt az igaz, de vett egy másikat, és azt közösen kegyetlenül elverték, amíg meg nem halt. Mert rendnek kell lennie. Csak Jézus ezt a részét elhallgatta.

Nem is beszélve a tékozló fiúról. Itt Jézus eltévesztette a szerepelőket. Valójában a testvérbáty volt, aki a tékozló elé szaladt és a nyakába borult és csak úgy a hamis kegyelemtől és humánumtól hajtva megbocsátott neki. Már éppen le akarta vágni a hizlalt tulkot, amikor közbelépett az Atya, és leállította ezt a fertelmes és igazságtalan káini áldozatot, mondván: „még ünnepelnétek is ezt, aki a paráznákkal emésztette fel a vagyonomat!? Miféle bűnpártolás ez!? Miféle felszínesség! Én nem irgalmasságot akarok, hanem áldozatot! Valaki fizesse ki a kárt, az eltékozolt vagyont, addig szó sem lehet semmiféle megbocsátásról!”

Tényleg ebben az Istenben kellene hinnünk? Ilyen az, amikor Isten összeegyezteti a szentségét a szeretetével? Tényleg igaz az, hogy a megbocsátás és az irgalom ellenkezik Isten szentségével? Vagy sokkal inkább arról van szó, hogy Isten hozzánk képest összehasonlíthatatlanul jobban szereti az embereket, akiknek mi csak kínnal-keservvel tudunk megbocsátani, s ha igen, akkor is csak azért, mert Istennek a Szentlélek által a szívünkbe áradó szeretete erre képessé tesz? És nem csak azért bocsátunk meg, hogy átadjuk az ellenünk vétkezőt az isteni bosszúállásnak (én megfizetek!), vagy eleven szenet (a gyehenna tüzét) gyűjtsük a fejére, mert így majd még jobban bűnhődik, mintha mi vennénk kezünkbe a jogszolgáltatást? Azért bocsátunk meg, mert hisszük, hogy Isten őt is megigazíthatja egy napon, és mert az isteni szeretet erre képessé tesz bennünket. Erről a szeretetről énekelt himnuszt Pált a híres 1Kor13-ban. Ha valaki tudni akarja, hogy milyen Isten szeretete, akkor ne csak szép hegedűszónak hallja, ami itt le van írva, hanem kőkemény kijelentésnek:

4Az isteni szeretet türelmes, jóságos;
az isteni szeretet nem irigykedik, az isteni szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. 
5Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. 
6Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal.
7Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. 8Az isteni szeretet soha el nem múlik. 

Ha valami, akkor ez az Evangélium szíve és nem a helyettes engesztelés. Szívből kívánom, hogy egy napon mindenki eljusson annak a felismerésére, hogy Isten azért bocsát meg, mert Ő a szeretet. És a megbocsátást maga is ebből a szeretetből gyakorolja. Isten szentsége pedig nem azt jelenti, hogy „nem tűrheti a bűnt”, mint a hatalma elleni lázadást. Mintha valami ókori pogány uralkodó lenne, aki korbácsolással, nyilvános megalázással és megszégyenítéssel, keresztre feszítéssel bünteti az ellene lázadókat. Isten szentsége azt jelenti, amit Jakab írt le a legvilágosabban (1,13):

„Isten a gonosztól nem kísérthető, és ő maga sem kísért senkit a gonosszal.”

Az irgalom és a szeretetből való megbocsátás ugyanis egyáltalán nem áll ellentétben sem Isten szentségével, sem igazságosságával. A bűn pedig éppen azáltal veszti el az erejét, hogy a bűnös megtér, és átáll az ördög (saját legádázabb ellensége) oldaláról (az őt örökké szerető) Isten oldalára. Éppen azért, mert megérinti és lefegyverzi Isten szeretete és jósága. A bűnös fiai után sóvárgó Atya, és a magába szállt tékozló fiú így borulnak egymás nyakába a megtalálás és a feltámadás örömében. Ez pedig egyáltalán nem sérti Isten szentségét, inkább még tündöklőbb dicsőségben ragyogtatja. Ettől lesz kevesebb a bűn a világban és nem a bűnhődéstől.

(folyt. köv.)

A bejegyzés trackback címe:

https://gorbiczt.blog.hu/api/trackback/id/tr6914815528

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.