De hát mi is tulajdonképpen a bűn? Miben lehet a lényegét megragadni? MTA interjúja szerint a bűn felségsértés, mellyel megsértettük Isten fenségét és szentségét. Törvényszegés, amellyel semmibe vettük a Törvényadó szavát, idézem:

 "…a bűn sértés, a bűn elszakadás Istentől. Részben elidegenedés tőle, részben lázadás vele szemben. A bűn lényegét valamiféle szándékosság, a lojalitás hiánya és a szembenállás jellemzi."

 A bűn egy objektív kritérium, egy mérce szándékos vagy vétlen áthágása, e mércének való meg nem felelés – a cikk szerint. E mércét pedig Isten állította fel, mint saját igaz természetének kifejezését. A bűn törvényszegés és – idézem:

 "amikor a törvény ellen lázadunk, akkor tulajdonképpen a törvény forrása, tehát az azt adományozó Isten ellen lázadunk. Ellene vétünk, a tekintélye és a szeretete ellen." 

 Idáig még részben egyet is érthetnénk, ha a bűn CSAK ennyi volna. De MTA még tovább is megy, egy kommentárjában ezt írja:

 "A bűn genezisét tekintve engedetlenség a szent és igaz Istennel szemben. Kihágás, Isten életére törés (sic), Isten szentségének a megrablása. Jól mondja a “régi, ósdi” teológia: LÁZADÁS."

Csakhogy ez a felsorolás éppen a bűn egy nagyon fontos aspektusát hagyja figyelmen kívül és így aránytévesztés.

 A bűn egy olyan cselekedet, ami árt az embernek.

Isten nem azért gyűlöli a bűnt, mert sérti erkölcsi normáját és igaz természetét (noha sérti). Hanem azért gyűlöli a bűnt, mert az tönkre tesz bennünket, szeretett teremtményeit. Ahogyan én sem azért haragudnék a rossz társaságra, ami a gyerekemet a bűnözés útjára vinné, mert tekintélyemben sértve érezném magam (noha úgy is érezném), hanem azért, mert hőn szeretett gyermekemet tönkre fogja tenni. Megrabolja egészségét, lelkét, szenvedést zúdít rá, tönkreteszi legszebb éveit és letéríti a pályáról, amit győztesen és sikeresen futhatna. Haragomat ez váltaná ki és nem a tekintélyi renden esett csorba.

A bűn csalárdsága szembe fordít bennünket Istennel, eltávolít az élet forrásától. A bűn tökreteszi Isten szeretett teremtményét, és kiszolgáltatja legádázabb ellenségének az Embergyilkosnak, aki pedig még inkább Isten és egymás ellen fordít bennünket. Istennek pedig fáj, amikor az egyik ember a másik ellen támad, és gyötri, kínozza, meglopja, megöli. Ahogyan fáj és fájt az is, hogy az Ő szentsége és fensége nevében (védelmében?) szidalmazták, átkozták, gyilkolták és kínozták egymást szeretett teremtményei a sátán befolyása alatt az egyháztörténelem során oly sokszor. Isten az irántunk táplált szeretete miatt gyűlöli a bűnt, és nem azért, mert fenségében sértve érzi magát. Azért figyelmeztet minket a bűnre, mert az minket tesz tönkre, és nem azért, hogy legyen mit számon kérnie az „alattvalóin.”

A bűn elsősorban nem Istent rabolja és lopja meg, nem Isten „élete” ellen tör, hanem az emberé ellen. Ezért hívja Jézus a bűnben „lakozót” embergyilkosnak (kezdettől fogva), aki azért jött, hogy lopjon, öljön és pusztítson. Nem Istent, mert hozzá nem ér fel, hanem az embert, akit Isten a saját képére teremtett és örök, múlhatatlan szeretettel szeret. Ahogyan Káin is Istenre haragudott, de Ábelt ütötte agyon. És persze azon keresztül, hogy az embert tönkreteszi (vagy úgy, hogy elkövető lesz, vagy úgy, hogy áldozat) Istent is megrabolja.

De hadd illusztráljam egy bibliai történettel azt, hogy az atyai szeretet mennyivel meghaladja a felségsértés miatti haragot. Amikor Absalom fellázad Dávid ellen, a győztes csatából érkező hírnökökkel a következő párbeszéd folyik (1Sám18):

²⁸Ahímaac ezt kiáltotta a királynak: Békesség! Azután leborult a király elé arccal a földre, és ezt mondta: Áldott az ÚR, a te Istened! Kezedbe adta azokat, akik kezet emeltek az én uramra, királyomra. ²⁹De a király ezt kérdezte: Épségben van-e az a fiú, Absolon?  (…)

³¹Közben megérkezett az etióp ember is, és így szólt: Jó hírt küldenek, uram, királyom! Igazságot szolgáltatott ma neked az ÚR mindazokkal szemben, akik fölkeltek ellened. ³²De a király ezt kérdezte az etióptól: Épségben van-e az a fiú, Absolon? Az etióp így felelt: Úgy járjanak az én uram, királyom ellenségei és mindazok, akik a vesztedre törnek, mint az a fiú!

Dávidot nem az érdekelte, hogy a tekintélyén esett csorba ki lett-e köszörülve, sem az, hogy a lázadó példásan megbűnhődött-e, hanem gyászolta a fiát annyira, hogy Joábnak már rá kellett szólnia. És mindez csak káros, humanista analógia volna? Vagy nem ezt mondja az Írás is?

Pontosan ezt magyarázza el Elihú az önigazultságában már-már Isten ellen forduló Jóbnak (35):

 ²Jogosnak gondolod-e, ha ezt mondod: Igazam van Istennel szemben? ³Ha így szólsz: „Mit érek vele, mi hasznom abból, ha nem vétkezem?”, ⁴én megadom rá neked a választ, neked is meg a barátaidnak is.

⁵Tekints az égre, és lásd meg! Nézd a fellegeket, milyen magasan vannak fölötted!
⁶Ha vétkezel, mit ártasz neki? Bármennyi a bűnöd, mit tehetsz ellene?
⁷Ha igaz vagy, mit adsz neki, vagy mit kap ő tőled?
⁸Csak a magadfajta embernek ártasz a bűnnel, és az ember fiának használ igazságod. 

A felségsértés teológiák nem véletlenül az ókorban és a középkorban alakultak ki, amikor az egyeduralkodó önkény volt élet-halál ura a világban és az egyházban. Melyik hatalmasság ne örült volna egy ilyen teológiának! Egy igazi bűn van, a lázadás, ami megbocsáthatatlan, és példás büntetést igényel! Minél nagyobb elnyomó volt a hatalmas, annál hangosabban kellett „jótevőnek” hívni. „De köztetek, ne így legyen” – mondta Jézus a tanítványainak (Lk22,25), akiknek még a lábát is megmosta, hogy emlékeztesse őket: nem uralkodásra, hanem szolgálatra vannak elhívva.

 „Aki nagy akar lenni, legyen mindenki szolgája, aki a legnagyobb akar lenni, legyen mindenki rabszolgája.” (Mt20,25-26)

 Jézus azonban ezt nem úgy írta elő nekünk, hogy ő maga egy ujjal se érintette volna, éppen ellenkezőleg, ő, aki mindenkinél hatalmasabb és dicsőségesebb volt, isteni formájából kiüresítette magát és szolgált. Szolgált, egészen a legmegalázóbb kínhalálig. Az embereket nem lázadóknak látta, hanem pásztor nélküli elgyötört és szenvedő juhoknak, akiknek megindult az állapotán. Ehhez képest kellene azt hinnünk az Istenről, Aki kiüresítette magát, hogy szolgai formát vehessen fel, hogy Ő egyedül fenségében sértett és minden más felett, legfőképpen ez számít neki.

Jézus, leállította az érte buzgó tanítványokat, amikor azok tüzet akartak lehozni az égből, amiért a szamaritánusok nem akarták befogadni. „Nem tudjátok, minémű szellem lakozik bennetek” – mondta nekik az Úr, és kicsit sem foglalkozott azzal, hogy fenségében megsértették.

Sőt, az a Jézus, akiben az apostolok szerint a(z istenség) Teljessége lakozott, azt mondta, hogy az ellene mondott káromlásokra is van bocsánat. Káromolni, pedig káromolták őt éppen elegen és nem csak a kereszten, hanem jóval azelőtt. Elmondták többek között a szombat (és így a törvény) megrontójának, nagyétkű és részeges embernek, bűnösökkel barátkozónak, démonokkal cimborálónak, démonizált szamaritánusnak, a hagyományok semmibe vevőjének, és hasonlóknak. Az Úr pedig tűrte, kerülte a konfliktusok élezését, inkább odébb állt. Néha válaszolgatott nekik, néha csak annyit mondott: „hagyjátok őket, vakoknak vak vezetői”.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a bűneink nem sértik Istent, vagy nem vétkezünk Isten szentsége és fensége ellen, amikor bűnt követünk el. De Isten nem egy ókori önkényúr, aki a hatalma elleni minden támadást példásan meg kell toroljon. (Igaz, nem is valami demokratikusan választott vezető, akinek „tűrnie kell” a kritikát...) Isten, a Szeretet, a Mennyei Atya bőven fel tudja dolgozni az ellene elkövetett bűneinket, az Ő univerzumának nincs szüksége arra, hogy példát statuáljon a bűnösökön, mint a római cézároknak és helytartóiknak, akik ezrével feszítették keresztre az embereket, hogy hatalmukat demonstrálják. Neki elég, ha a bűnös visszatér hozzá, mert felismeri, hogy Isten a barátja és nem az ellensége. Nem a Menny háborodik meg a bűntől, hanem a Föld. Ezért mondta és demonstrálta Jézus a gutaütött példáján (Mt9):

 ⁶De azért, hogy megtudjátok, az Emberfiának van hatalma bűnöket megbocsátani a földön – ekkor ezt mondta a bénának: Kelj fel, vedd az ágyadat, és menj haza! ⁷Ő pedig felkelt, és hazament. ⁸Amikor a sokaság ezt látta, félelem fogta el őket; és dicsőítették Istent, aki ilyen hatalmat adott az embereknek.

 A büntető és halálra ítélő Isten „mindenek felettiségét” hirdető teológusok igen változatos okait adják annak, hogy miért is járna mindenkinek halál, korbács, szidalmazás, köpdösés és kárhozat. Ebből MTA cikke kettőt emel ki. Az egyik a felségsértés vádja, a másik pedig még alattomosabb. A legfőbb parancsolat megszegése: nem szeretjük Istent teljes szívünkből…

Ezzel mindig meg lehet találni bennünket. Mert bizony, most sem szeretjük Istent Istenhez méltóan, de nem szereti John Stott és MTA sem. Vajon mi mit válaszolnánk, ha Jézus nekünk, most, ebben a pillanatban feltenné a kérdést, amit az Őt szitkozódva és átkozódva megtagadó Péternek tett fel: „Szeretsz engem?” Mi is csak megszomorodhatnánk, mint a főapostol, és annyit nyögdécselhetnénk, hogy „Uram, Te tudod…” És lám, Jézus nem azt mondta, hogy „ez a Te halálos és kárhozatra méltó bűnöd”, hanem azt: „legeltesd a juhaimat!” Nem csak Istennel szövetségre lépni, hanem még szolgálatot végezni is lehet úgy, hogy nem szeretjük őt eléggé, csak annyira, amennyire tőlünk éppen telik. John Stott és nyomában a többiek, elhordozhatatlan terhet kötnének a nyakunkba, amit ők sem képesek hordozni. Mert ők sem elég szentek, igazak, jók, hittel teljesek stb. stb. az Istenhez képest. Ez az érv éppen olyan hamis, mint az a bölcsesség, amit igazolni akarnak vele.

 Mert ez a sok bukfenc és iparkodás annak bizonyítására, mennyire halálosan megbántódott az Isten, csak azért kell, hogy megmagyarázzuk, Isten miért haragudott „jogosan” és miért kínoztatott, szidalmaztatott és alázott volna meg bennünket, bűnösöket irgalom és kegyelem nélkül, kínos kivégzésünk előtt. S hogy szeretete pusztán abban állna, hogy a nekünk járó súlyos (és jogos) ítéletét végül helyettünk Jézusra tette. S hogy Jézus ugyan emberként szenvedett, miért mégis istenként hordozta a bűneinket, s noha halandó testének vére folyt ki, mégis a halhatatlan Isten „halt meg” a kereszten. Hogy Isten úgy állította helyre szentségének integritását, hogy magát büntette meg, mint egy fanatikus flagellánus (önostorozó).

 Pedig a helyzet nem bonyolult. Ki kell vennünk a „márpedig büntetni necesse est” kategóriát, és nincs probléma. Isten odaadta a Fiát, aki teljes élet- és sorsközösséget vállalt az emberrel, és azért jött, hogy Isten szeretetének, kegyelemének megmentő üzenetét hozza el. E szerint beszélt és e szerint cselekedett. Ennek megkoronázásaként ment fel önként a keresztre, ahol nem Isten haragja miatt szenvedett, hanem azért, mert a Hazugság atyja, az Embergyilkos a végsőkig, a sötétség teljes hatalmával próbára tette, mint az emberi nem utolsó esélyét. Mégpedig pont azokat az embereket bujtotta fel minden gonoszságra, kegyetlenségre és részvétlenségre, akiket Jézus megmenteni jött. Jézus pedig tudta, hitte rendületlenül, minden látszat és sugallat ellenére, hogy az Atya szereti az embert, és az ember teremtése nem hiábavaló, hogy minden gonoszságuk ellenére, ezek közül az emberek közül sokan fel fognak ocsúdni az ördög tőréből, hitre jutnak, megtérnek és ragaszkodni fognak Istenhez, és szövetségre lépnek vele. Isten pedig belőlük formál magának egy szent népet, királyi papságot és megtartásra való nemzetet. Mert ezek a kiabáló, gyűlölködő, fröcsögő emberek Isten elveszett juhai, és nem pusztán lázadók.

 Rossz hagyomány és súlyos bűn volt, amikor az egyház a szerető Isten kegyelmességének evangéliuma helyére, a haragvó Isten fenyegető evangéliumát tette. Amikor az emberek nem azért „tértek meg”, mert elkezdtek hinni, bízni Isten szeretetében és jóságában, hanem azért, hogy elkerüljék a lesújtó haragot, és a kárhozat kénköves tüzét. Igen, félelemmel, korbáccsal, rabszolgává tett alattvalókkal is sok mindent el lehet érni. Az egyiptomi fáraók hatalmas piramisai is bizonyítják ezt. Isten pedig éppen ebből az elnyomásból szabadít meg. De Isten azt mondja (1Kor13), hogy tehetünk bármit, a testünket tűzre adhatjuk, a vagyonunkat szétoszthatjuk, ha az nem szeretetből van, nem ér semmit. Márpedig nem lehet egyszerre szeretni és félni. Mert aki fél, még nem lett teljessé a szeretetben. A teljes szeretet pedig kiűzi a félelmet.

 A névleges, képmutató, félelemből engedelmeskedő „kereszténységnél” talán csak egy rosszabb dolog van. Azoknak, akik Isten szeretetétől megérintve, elindultak az üdvösség útján, egy olyan Istent prédikálni, akinek a fensége állandóan sérül, amikor vétkezünk. Csak most lángoló haragját nem tölti ki ránk, mert már kitöltötte Jézusra. És ha szóba áll velünk, csakis azért teszi, mert Jézusra néz, minket ugyanis látni se bírna egyébként. Mert melyikünk nem vétkezik? Kinek ne volna megbánni valója? Ez a teológia fiakból ismét szolgákká minősítene bennünket vissza. Jó példa erre az egyik hozzászólás (Bolyki Laci), amiben ezt írja, idézem:

Tamás itt van most: A szeretet kiárad, a kegyelem fölragyog, ám ezek fényében elhomályosul, majd eltűnik Isten törvénye, igazsága és haragja. Isten már CSAK Atya, aki immár CSAK szeret, és ezen az úton fura dolog történik: Épp a kegyelem ereje halványul el, hiszen nincs meg mögötte a biblikus háttér, ami alapján igazán felragyoghatna. Erre is le lehet menni a térképről…

Mondhatnám, hogy a „bűnhődéssel engesztelés” tana pedig CSAK a szent és igazságos Istent látja, az uralkodót, akinek a hatalma demonstrálása a legfontosabb. Ez százszor jobban lemegy a térképről. Mert Isten dicsőségének és szentségének nincs szüksége sötét háttérre ahhoz, hogy még jobban felragyogjon. Nem kell a teológiánkkal csak azért sötétre festeni az eget, felmagasztalni a bűn nagyságát, felnagyítani Isten haragját, hogy Isten törvénye (gondolom, itt az örök erkölcsi törvényre gondol és nem az ószövetségre) és igazsága a maga dicsőségében ragyoghasson. Akit a Mennyei Jeruzsálem fénye megvilágít, maga is világosság lesz (Ef5,14), és ez a világosság még ragyogóbban mutatja Isten szentségét és igazságát. Isten igazságossága ugyanis nem abban nyilvánul meg igazán, hogy megbünteti a bűnt és elkárhoztatja a bűnöst, hanem abban, hogy megigazítja az istentelent. Ahogyan Pál is írja (Tit3):

Mert valamikor mi is esztelenek, engedetlenek, tévelygők voltunk, különféle kívánságok és élvezetek rabjai, gonoszságban és irigységben élők, egymástól gyűlöltek és egymást gyűlölők. 

⁴De amikor megjelent a mi üdvözítő Istenünk jósága és emberszeretete, ⁵nem az általunk véghezvitt igaz cselekedetekért, hanem az ő irgalmából üdvözített minket újjászülő és megújító fürdője a Szentlélek által, ⁶akit kitöltött ránk gazdagon Jézus Krisztus, a mi Üdvözítőnk által, ⁷hogy az ő kegyelméből megigazulva reménységünk szerint részesei legyünk az örök életnek.

Pál úgy tudja, hogy Jézusban Isten jósága és emberszeretete jelent meg, és nem igazságos szentsége, „jogos haragja”. Irgalmából (és nem haragjából) üdvözített bennünket. Mégpedig nem azért, mert megbüntette a bűneinket, hanem azért, mert a halál által megsemmisítette a régit, hogy új éltre szüljön bennünket. Hogy új teremtések legyünk a Krisztusban, teremtetvén „igazságban és valóságos szentségben” (Ef4,24).

A kegyelem nem hogy elhomályosítja Isten erkölcsi rendjét, hanem éppen megerősíti (Tit2):

 ¹¹Mert megjelent Isten üdvözítő kegyelme minden embernek, ¹²és arra nevel minket, hogy megtagadva a hitetlenséget és a világi kívánságokat, józanul, igazságosan és kegyesen éljünk e világban, ¹³mivel várjuk a mi boldog reménységünket, a mi nagy Istenünk és üdvözítőnk, Jézus Krisztus dicsőségének megjelenését, ¹⁴aki önmagát adta értünk, hogy megváltson minket minden gonoszságtól, és megtisztítson minket a maga népévé, amely jó cselekedetre törekszik.

 ¹⁵Ezt hirdesd! Ints és feddj teljes határozottsággal: senki meg ne vessen téged!

Pál úgy tudja, hogy Jézus nem Isten jogos haragjától, hanem saját gonoszságunktól (apáinktól örökölt hiábavaló életünktől) váltott meg. Nem az Atyát engesztelte ki helyettes bűnhődésével, hanem minket tisztított meg, különített el, szentelt meg a maga népévé. Pál Titusz lelkére köti, hogy a „rest has, gonosz vad” krétaiaknak ezt hirdesse. Sehol egy harag, egy fenyegetés, egy fenségében sértett Isten.

Nem ott tartok, hogy Isten szentségét és igazságosságát sutba dobva, valamiféle hamis kegyelemmel elhomályosítva az örök erkölcsi rendet, lemegyek a térképről. Éppen ellenkezőleg. Valaha a térképen voltam, mert Isten jósága indított megtérésre. Nem félelemből, hanem szeretetből kezdtem el követni Őt, és hagytam el a bűneimet. Ez a szeretet fegyverezett le, és tett Isten ellenségéből Isten követőjévé. De aztán az egyház elkezdte nekem magyarázni, hogy Isten mennyire szent, és én mennyire nem vagyok az, és szépen lassan fiúból, alattvalóvá, szolgává nevelt át engem, akinek már az is elég, ha az Úr házának küszöbén meghúzódhat. De ez sem biztos.

Nem boldog reménységgel vártam vissza Jézust, hanem erős bizonytalanságban: vajon elég jó leszek neki? Magamtól is meg kellett kérdeznem, amit Pál a galatáktól kérdez: „hova lett a ti boldogságotok?” (4,15), a kibeszélhetetlen megdicsőült öröm? Miért váltotta fel a bizonytalanság és a szorongás? Ha van „másik evangélium”, akkor sokkal inkább a szerető Atya kegyelméről szóló jó hírt váltotta fel „a bűnök miatt fenségében sértett, vezeklés nélkül meg nem bocsátó hatalmasság” evangéliuma, amit az ószövetség teljes félreértéséből kölcsönöznek. (Erről a következő részben.)

Aztán rájöttem arra, hogy a szentséget és a bűnök kárhozatos voltát, az ítéletet és átkot mennydörgő prédikátorok pont ugyanolyan esendőek, és gyarlóak, mint én - sőt. Hogy ők sem felelnek meg a saját mércéjüknek. Hogy lehetetlen, hogy egyik pillanatban üdvösségem van, a másikban meg nincs, mert elkövettem egy bűnt (cégéreset vagy kicsinykét.) Szembesülnöm kellett vele, hogy az ítélő Isten képe, akitől rettegni kell, mennyire bibliátlan és igazságtalan. Most kerültem vissza újra a térképre, amikor már nem a büntetéstől félek, nem alkudozok, hanem tökéletesen reménykedek a kegyelemben, amit Jézus Krisztus a megjelenésekor hoz majd. Nem magamban bízok, hanem az Istenben, aki elkezdte bennem a jó munkát, Akitől nem szakíthat el se mélység, se magasság, se furmányos teológiai csűrcsavarás. Kiástam a fiúságomat az egyház hamis hagyományainak romjai alól. Leporoltam a helyes kiinduló pontot, hogy Isten mindig is szeretett engem, már akkor is, amikor bűnös voltam, mennyivel inkább most, miután Hozzá tértem, Ő pedig hatalmával újjászült engem. Visszataláltam oda, ahonnan elindultam. De gazdagabb vagyok egy tapasztalattal, ezért nehéz dolga lesz annak, aki újra szolgává akar tenni. Már átlátok a hamis istenképeken, a szentségében haragvó és mennydörgő Istennel az élen, aki kegyetlenül megbüntet, ha a jó teológus urak szerető útmutatását nem követem.

„Mert senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú akarja kijelenteni.”

Az Atya pedig kijelentette nekem a Fiút, noha nem kértem és nem kerestem. A Fiú pedig végre kijelentette nekem az Atyát.

Ez pedig éppen a hamisítatlan kegyelem, szemben a kegyetlen kegyelem hamisítványával.