Görbicz Tamás

Az utolsó szó jogán

4. rész: Isten haragja

2019. június 19. - gorbiczgy

Honnan ered a bűneink felett lángoló haragot érző Isten képe, akit csakis a bűnhődés békíthet meg? A válasz egyszerű: az ószövetségből vagy másik nevén, a Törvényből. Csakhogy az ószövetség alatt Isten haragja nem önmagában a bűnök miatt lángolt fel, hanem a szövetség megszegése miatt. Hiszen ugyanabban az időben számos más nép is vétkezett, még jobban is, mint az Izrael. Isten őket még sem látogatta meg lángoló haragjának üzenetével, hanem csak a szövetség népét. Miért? Mert azokkal nem volt szövetsége, Izraellel pedig volt. A többi nép nem volt a „felesége”, Izrael pedig szövetséges társa volt. És lehet, hogy a földi férjek mellett lehet okot, magyarázatot találni a házasságtörésre, de mi magyarázza a hűtlenséget egy olyan szövetségben, amelyben a férj tökéletes?

(A másik káros örökség, a teológiai antiszemitizmus miatt szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a törvényszegés nem a zsidók, hanem az ember sajátja. Nem arról van szó, hogy Izrael fiai minden más népnél rosszabbak voltak, és ezért törték meg a szövetséget. Éppen ellenkezőleg. Bármely más nép csak rosszabb lett volna Izrael fiainál. Ha bármikor, bármely más népben, vagy akár a mi napjainkban jött volna el Jézus, ugyanúgy megfeszítettük volna. Ezért nem törhetünk pálcát az ószövetség népe felett. Önmagunkban egyáltalán nem vagyunk náluk jobbak. Csak tükröt tartanak az egész emberiség elé: Ecce homo!, Íme az ember!)

A körülmetélés szövetsége különleges kiváltság és nagyszerű lehetőség volt (Rm3,1-2; 9,4-5), mely sokak számára járt áldással és üdvösséggel. Az ószövetség tele van olyan személyekkel Mózestől Dávidig, Sámueltől Jósiás királyig, akiknek a hite és példája ma is sokak számára bátorító és építő. (Holtuk után is beszélnek, mint Ábel.) Pedig egyikük sem volt tökéletes. Mózes és Dávid a legsúlyosabb bűnt követték el, amikor embert öltek. Sámuel rossz apának bizonyult, Jósiás pedig belebonyolódott a politikai machinációkba, és feleslegesen ütközött meg a fáraóval, ami a vesztét is okozta. De ők sem a tetteik alapján, hanem a hitük miatt igazultak meg. Ugyanakkor ez a szövetség a hitetlenek és gonoszok számára igen veszélyes is volt, mert súlyos szankciókat helyezett kilátásba azoknak, akik megszegik a szövetséget. Mert ők már nem „csak” egyszerűen vétkeznek, hanem gyalázatot hoznak az Örökkévaló nevére (személyére), akinek ígéretet tettek, akivel „házasságra”, szövetségre léptek.

angry-god.jpg

Ezen a ponton tévednek el azok, akik a „helyettes engesztelést” azon az alapon propagálják, hogy Istent a bűneink olyan haragra gerjesztették, amit csak Jézus kínszenvedése csillapíthatott le. Nem a bűnök sértették Istent ennyire, hanem a szövetség megszegése. A szövetségen kívüli népeket Isten hagyta a maguk útján, „tudatlanságban” járni (ApCsel 14,16 és 17,30). Ez nem jelenti azt, hogy nem törődött velük, hiszen Isten adott szívbéli örömöt és termő időket, jótevője volt a pogányoknak is, de szövetségre csak Izraellel lépett.

A szövetség – miként a házasság, mellyel a próféták igen sokat példálóztak – kétélű dolog. Egyrészt nagyszerű áldásokat ígér, másrészt súlyos következményeket arra az esetre, ha valaki megtöri a szövetséget. Jobb ugyanis nem tenni fogadalmat, mint fogadalmat tenni és azt megszegni (Préd 5).

Amikor Izrael fiai azt találták mondani Istennek: „meghallgatjuk és megtesszük”, azt vállalták, hogy a cselekedeteiket hozzá igazítják Isten elvárásaihoz a saját erejükből. Úgy hitték, képesek rá, hogy kellően odafigyelve a tetteikre, kvázi egyenrangú félként lépjenek szövetségre Istennel. Amikor beléptek ebbe a szövetségbe, az áldásokra néztek, de szörnyű átkokat és ítéleteket is magukra vettek arra az esetre, ha megszegnék a Törvényt, ha megtörnék a szövetséget. Mint az egyszeri svájci frank hiteles, aki csak azt nézte, hogy mit nyerhet, azt már nem, hogy mit veszíthet, ha nem tud fizetni. Pedig a szerződésben, amit aláírt, ezt is benne volt. Az ószövetség is komoly szankciókat tartalmazott arra az esetre, ha az ember áthágná.

A Törvény ugyanis „haragot nemz”. Ez a vers azt mondja, hogy ha törvényt alkotunk, akkor szankciókat (haragot) is rendelni kell a törvény megszegése esetére. Különben a törvény súlytalanná válik. Éppen ezért Mózes törvénye tele van súlyos átkokkal és fenyegetésekkel. Isten nem árult zsákbamacskát, elmondta, hogy mi jár azoknak, akik megszegik a Törvényt (5M28-29). A nép azonban kitartóan ismételte: „meghallgatjuk és megtesszük.” (2M19,8; 2M20,19; 5M5,27; 2M24,3 és 7)

 7Majd fogta a szövetség könyvét, és felolvasta a nép előtt.

Azok ezt mondták: Engedelmesen megtesszük mindazt, amit az ÚR mondott. 

8Azután Mózes vette a vért, ráhintette a népre, és ezt mondta: Annak a szövetségnek a vére ez, amelyet az ÚR kötött veletek, mindezeknek az igéknek az alapján.

Már tudjuk, eleinte még meghallgatták és nagyjából megtették, azután már nem tették, legfeljebb színleg, képmutatóan, végül meg sem hallgatták. A Törvény haragja pedig szükségszerűen lesújtott. De nem a bűn miatt, hanem a szövetség megszegése miatt.

Mivel Mózes törvényét senki sem tartotta meg (Jn7,19; ApCsel7,53; Gal6,13) - akik a Törvény alatt voltak, szükségszerűen a harag alatt is voltak. Akik pedig a Törvényt magukra vállalják, szükségszerűen átok alá kerülnek, mert nem fogják megtartani.

Ha tehát – mondja Pál – Isten az örökkévalóságban (már a világ létele előtt) elrendelt akaratát (ti. hogy az embert tegye örökösévé Ef1,11) a Törvény által akarta volna megvalósítani, minden ígérete meghiúsulna. De ez elehetetlen. Az egykori törvénytudóból lett apostol, így ír (Rm4,14-15):

14Hiszen ha a törvény alatt élők az örökösök, akkor üressé lett a hit, és hiábavaló az ígéret, 15mivel a törvény csak Isten haragjához vezet.

Ezt a haragot ígéri az ószövetség a törvényszegőknek, ezt a haragot hirdették és mennydörögték az ószövetségi próféták a törvényszegések miatt, és ezt a haragot hirdetik és mennydörgik nekünk egynémely prédikátorok, mintha az újszövetségi hívők nem egy teljesen másik szövetségben állnának Istennel. De Pál így folytatja:

Ahol azonban nincs törvény, ott nincs törvényszegés sem.

Ahol pedig nincs szövetségszegés, ott a harag sem lángol, noha a bűn továbbra is bűn, amit Isten gyűlöl, mert tönkreteszi az embert.

A tévedés abban van, hogy ez a teológia a szövetségszegés bűnét vetíti ki az egész emberiségre és az egész emberi történelemre. Istent csak és kizárólag olyannak akarja látni, amilyennek az első szövetségben megismeri, mintha Mózes törvényében mutatkozott volna meg Isten tökéletes terve és akarata, mintha Isten ezt szánta volna véglegesnek, és amikor nem jött össze, akkor csavart még egyet az üdvtörténelmen, hogy végül mégis betöltsük a Törvényét.

De Isten soha sem szánta az első szövetséget véglegesnek vagy igazi megoldásnak, abban NEM akaratának tökéletessége fejeződött ki. A Törvény nem Isten személyének legtökéletesebb „lenyomata”, sokkal inkább az angyalok világa (Héb1), mivel Izrael a Törvényt „angyalok rendelésére kapta” (ApCsel7,53). A Törvényben nem Isten tükörképe jelenik meg, éppen ellenkezőleg: a törvény az ember elé tart tükröt, amelyben megnézheti mindenki az „ábrázatát” (Jak1,23). Isten Krisztusban tette magát „láthatóvá” (Kol1,15), Jézus volt „valóságának képmása” (Héb1,3) és nem a Törvény. Ebből pedig az következik, hogy Isten jelleme, személyisége nem a Törvényben fejeződik ki a legjobban, hanem Krisztusban és a Jézus által megkötött második szövetségben.

Isten a szövetséget változtatta meg, hogy magát és akaratát az Újszövetség Követében, Krisztusban és e szövetség tartalmában mutassa be. Tökéletesen, valóságának és valódi céljainak megfelelően. Ezért óriási tévedés és hiba, az ószövetség által közvetített képet abszolutizálni.

De kritikusaim még odáig is elmerészkedtek, hogy marcionizmussal vádoljanak meg. (Marcion azt tanította, hogy az ószövetség haragvó törzsi Istene és az újszövetség szerető Istene nem lehet egy és ugyanaz.) Ez persze abszurd, Isten mindig ugyanaz, nem változik, éppen ez lényének lényege. Ezért értelmetlen Marcion felvetése.

De ugyanezért értelmetlen azt gondolni, hogy Jézus keresztje egy haragvó Istenből szerető Istent csinált. Isten – úgymond – halálosan megharagudott az emberre, de azután a megváltója és megmentője lett. Istent soha sem kellett az ember oldalára állítani, mert mindig is ott volt. Az Atya ezért küldte a Fiút, a Fiú pedig ezért volt engedelmes az Atyának mindhalálig. Nem Jézus halála eredményezte azt, hogy Isten szeretni kezdett bennünket, éppen fordítva, azért adta Jézust értünk, mert szeretett minket. Nem Isten változott, a szövetség változott. Nem kétféle Isten van, hanem kétféle szövetség.

A két szövetség között viszont nagyon is markáns különbségek vannak. Az pedig – remélem – vitán felül áll, hogy nem lehetünk egyszerre mind a kettő hatálya alatt. Egy nő nem lehet egyszerre két férfi felesége, mert akkor egyiké sem lett. Két urat sem lehet egyszerre szolgálni. Vagy az egyik, vagy a másik. Ha a Törvény alatt vagyunk, Krisztus nem használ (Gal5,2).

2Íme, én, Pál mondom nektek, hogy ha körülmetélkedtek, Krisztus SEMMIT sem használ nektek.

Ha pedig Krisztusban vagyunk, a Törvény számára vagyunk halottak (Rm7,1-4).

1Vagy nem tudjátok, testvéreim, pedig a törvényt ismerőkhöz szólok, hogy a törvény ADDIG uralkodik az emberen, amíg él? (…)

4Ugyanígy ti is, testvéreim, meghaltatok a törvény számára a Krisztus teste által, hogy MÁSÉ legyetek: azé, aki feltámadt a halottak közül, hogy gyümölcsöt teremjünk Istennek.

 Mi tehát akkor a Törvény (az ószövetség)? Teszi fel a kérdést Pál (Gal3,19), és meg is adja rá a választ:

1A bűnök miatt adatott, amíg eljön a Mag, akinek az ígéret szól.

Ebből az egyszerű mondatból 3 dolog derül ki:

  1. A Törvény a bűn miatt adatott
  2. A törvény nem végeges, hanem ideiglenes (ADDIG adatott, amíg el nem jön a Mag…).
  3. A Mag eljövetelével teljesedik be az Ígéret (az üdvösség öröksége) és nem a Törvénnyel.

Ezt azért fontos szem előtt tartani, mert a törvényeskedő gondolkodás, ami a „kínzással engesztelés” tanát is szülte, azt hiszi, hogy a Törvényben nyilatkoztatott ki Isten egyfajta örök, erkölcsi elvárást, aminek meg kell felelni. E felfogás szerint a hitnek, azaz, az új szövetségnek is az volna csupán a végcélja és értelme, hogy a Törvényt végre betöltsük. Hogy amit cselekedetekből nem tudtunk elérni, azt majd hitből végre elérjük: megtesszük a Törvényt, és Isten végre elégedett lesz velünk, mert erkölcsösen fogunk élni. Vagyis a Törvény (a Törvényben megnyilvánuló erkölcsi rend) volna Isten tökéletes akarata. Az egész kálváriának és megváltásnak egyetlen célja csupán az volna, hogy a lázadó, bűnös embert beillessze az örök erkölcsi rendbe. Így lesz a bűnhődés is a megbocsátás feltétele, hiszen a haragvó Istent, akit feldúl az örök rend megbolygatása, ki kell engesztelni. S mivel – e teológia szerint - a Törvény a legfőbb elv az univerzumban, Isten lényének egyetlen igaz kifejeződése, a büntetésre is szükség van, hiszen nevetségessé válik a Törvény, ha az áthágásának nincsenek következményei. Így a büntetés – szól e teológia – nem más, mint a törvényes rend megerősítése. Ezért a büntetés szükségszerű, sőt „örömmel” kell fogadnunk, hiszen általa csak megerősödik az örök isteni rend (elmaradása esetén pedig meggyengülne, ezért nem lehet „csak úgy” megbocsátani). Isten szeretete ebben a felfogásban arra redukálódik, hogy a „szükséges és elengedhetetlen” büntetést nem a bűnösökre, hanem azok helyettesítőjére, a „helyettes áldozatra” méri ki az Igaz Bíró. A Golgota és az új szövetség nem több, mint a bűn problémájára adott végső válasz, a Törvényben kifejeződő örök rend helyreállítása a büntetés kiszabásával (engesztelés) és a bűnösök mentesítésével (megváltás). Ez a teológia nem képes másban gondolkodni, csak a Törvényben és a Törvény betöltésében.

De valóban ez a teljes igazság? Egyáltalán nem!

Nem a Törvény (Isten örök erkölcsi rendje) fejezi ki a tökéletességet, sőt, az Írás világosan tanítja, hogy a Törvény semmiben sem szerezett tökéletességet:

- Se a cselekedetekben, mert senki sem tartotta meg a Törvényt, „nincs egy igaz sem”;

- Se a megigazulásban, mert a Törvény cselekedeteiből nem igazul meg egy hústest sem, mert az igaz ember a hite által él;

- Se az ígéretekben, mert akik körülmetélkedtek, és a Törvény hatálya alá kerültek, végül mind átok alá kerültek, mert „átkozott, aki nem marad meg abban…”;

- Se a papságban, mert a halandó és esendő papok maguk is gyarlósággal voltak körülvéve, ezért előbb saját magukért kellett az áldozatot bemutatniuk. Jézusnak erre nem volt szüksége;

- Se az áldozatokban, mert lehetetlen, hogy bikák és bakok vére bármilyen szellemi változást hozzon létre az emberekben, szemben az újjászületéssel, melynek alapja a Jézus Krisztusba vetett hit, aki egyszeri és tökéletes áldozatával örökre megszentelte a választottakat.

- Se a szent városban, mert a földi Jeruzsálem a „fiaival” együtt nem jut el az örökségre, míg a mennyei Jeruzsálem fiai szabadok és örökösök; 

- Se a földi szent helyben, mert a jeruzsálemi Szentélyt másodszor is lerombolták, és amikor harmadszor fel fog épülni, akkor is az Antkrisztus mutogatja majd benne magát „isten gyanánt”. Ahhoz, hogy a Szentély valamelyest betöltse szolgálatát (4. szentély) az új szövetség, új szellemének (Ez36,26) kell majd kiáradnia (Zak12,10), de még a Milleniumban sem lesz tökéletes a Szentély működése, ott éppen a bukásra fog emlékeztetni minden (Ezékiel43,1-10; 44,10-14. stb.);

A Galata-, a Róma- és a Héberekhez írt levél hosszú fejezeteket szentel annak bizonyítására, hogy a Törvény és a Törvény szolgálatára rendelt levita papság, nem csak azért nem szerzett tökéletességet, mert az ember gyarló, hanem soha nem is volt a Törvény erre szánva.

 11Ha tehát a tökéletesség elérhető volna a lévita papság által – mert a nép ez alatt kapta a törvényt –, mi szükség még azt mondani, hogy Melkisédek rendje szerint más pap jöjjön el, aki nem Áron rendje szerint való? (…)

18A korábbi parancsolatot Isten eltörli ugyan, mivel az erőtlen és haszontalan,  19mert a törvény semmit sem tett tökéletessé, de ugyanakkor jobb reménységet támaszt, amely által közeledünk őhozzá.

A Törvény nem azért adatott, hogy a tökéletesség mércéje legyen, hanem a bűn miatt. A tökéletes a második szövetséggel jött el, ami nem a bűn miatt adatott, hanem azért, hogy Isten minden embernek szóló áldása (az üdvösség) végre beteljesüljön. A Törvény Isten ideiglenes intézkedése volt addig, amíg a megígért Mag, a Messiás el nem jön, akiről az ígéret szól.

A Törvény és a parancsolatok, valamint a melléjük rendelt fenyegetések és büntetések, addig „prófétáltak”, amíg a Mag - Akiben ígéret szerint minden ember áldást nyer Istentől – el nem jött (Lk16,16). A megjelenésétől fogva pedig Evangéliumot kell hirdetni, azt, hogy Isten Országa megjelent a Maggal együtt – mégpedig minden embernek (bár szükséges volt, hogy először Izrael fiai hallják meg). Amikor a Mag eljött, attól fogva az ígéret beteljesedésének ideje jött el, amely nem törölte el a Törvényt, hanem magába olvasztotta egy nagyobb Törvényben, ez pedig a Szeretet (Krisztus) Törvénye (1Kor9,21; Gal6,2).

 A Törvénynek ugyanis két fő célja volt, melyek felé terelgette is azokat, akikre vonatkozott (és rajtuk keresztül az emberiséget), de célba (teljességre, bevégzettségre) nem juttathatta.

Az egyik fő célja a Törvénynek az volt, hogy megakadályozza a bűn elburjánzását.

A Törvény megtanította a szent népet arra, hogy ne a világ szerint éljen és gondolkozzon, hanem Isten szava szerint (Zs119). Falat emelt a szent nép és a pogányság közé, mennyei bölcsességet adott a választott népnek ahhoz, hogy különbséget tudjon tenni szent és tisztátalan között – szemben az ebekkel (Mt7,6). A szent nép pedig sóként, világosságként és hegyen épített városként adatott a Föld számára, hogy a pogányok orra előtt, később közöttük élve, jó életüket látva, a pogányok is megkívánják Isten szent és igaz életét és szolgálatát. De ez Izraelnek csak részben sikerült (a mindenkori „szent maradék”-nak). A Törvény visszatartotta a bűnt, de a teljességet nem hozta, nem is hozhatta el (mert nem erre volt szánva), a bűnt nem volt képes eltörölni. Ezt Jézus egyszeri és tökéletes áldozata és feltámadása tette meg.

A Törvény másik fontos célja, hogy megtanítson szeretni. A bűn ugyanis tönkretette azt a képességünket, hogy spontán, ösztönösen, magunktól, csupán a lelkiismeretünket követve szeressünk. Káin és az özönvíz után újra meg kellett az emberiséget tanítani arra, hogyan szeresse Istent, és hogyan szeresse az embertársát. Ezért – noha nem vagyunk az ószövetség kötelmei alatt, nem ez a szövetség vonatkozik ránk – az ószövetség egyetlen igéje vagy parancsolata sem hiábavaló, abból mind lehet tanulni és épülni, ahogyan írva van: „A teljes Írás Istentől ihletett és hasznos…” Pál ezt teszi például, akkor, amikor az evangélium szolgáira alkalmazza a „nyomtató ökörre” vonatkozó parancsot (1Kor9,9; 1Tim5,18). Nem a parancs megtartására koncentrál, hanem az abban levő isteni alapelvet, tanítást alkalmazza. Az pedig, hogy a Törvény összefoglalható a két szeresd-parancsban (Szeresd az Urat… és szeresd felebarátodat…) vitán felül áll, mivel ez Jézus világos és félreérthetetlen tanítása. Ahogyan Pál is a napnál világosabban beszél arról, hogy a Törvény betöltése a szeretet.

De a Törvény ebben sem érhette el a teljességet, ugyanis azt, hogy szeressünk, nem lehet törvényben kikövetelni. Törvényben csak cselekedeteket lehet követelni, amelyeket szeretetből kellene megcselekedni. Megette a penész, ha a rendőröknek kell kiszállni egy házaspárhoz, hogy ne bántsák már egymást, vagy a bíróságnak kell kötelezni a szülőt, hogy legalább enni adjon már a gyerekének! A bűn miatt azonban még erre is szükség van. De az igazi megoldást nem ez hozza el, hanem az, ha újra szeretünk. Ezt viszont egyetlen rendőr vagy bíró sem tudja elérni. Ehhez valami másra van szükség, egy új szívre.

Isten tehát a Mag megérkezéséig a Törvényen keresztül tanított szeretni. A Mag eljövetelével azonban új szívet ajándékoz nekünk, amibe már a saját szeretetét tölti ki a Szent Szellem által. Az új szívhez pedig új szövetség társul azoknak, aki Isten szeretetére szeretettel válaszolnak. Ez már nem a „ha.., akkor…” szövetsége, hanem a szeretet „mindent vagy semmit” szövetsége. Amire pedig az első szövetség képtelen volt, az Isten ebben a második szövetségben vitte véghez. Ez nem az első javított változata, hanem Isten örök tervének megvalósítása. Az első a bűnök miatt adatott, a második azért, hogy a Fiúban mi is elnyerjük a fiúságot és vele az örökséget.

Isten egy Istenhez méltó bizonyítékát adta szeretete nagyságának a golgotai áldozatban, és aki kész megnyitni magát – úgy bűnösen, ahogyan van – Isten e hatalmas szeretetének, annak a szívét ez a szeretet árasztja el és formálja át. Ez a szeretet pedig a „Fiúság”, a „Szentség”, az „Igaz Valóság” és a „Józanság” Szellemével jön hozzánk. A Szent Szellemet nem azért nyertük meg, mert sikerült a Törvény tökéletesen betöltenünk (még most se mindig sikerül), hanem a Mag miatt, aki szeretett bennünket (már bűnös állapotunkban is) és önmagát adta értünk. A Szellemet azért nyertük meg, mert meghallottunk Isten szeretetének üzenetét és hittünk. Mert Jézus, Aki a Hatalom jobbjára ült, kitöltötte ránk a hitünk miatt a Szent Szellemet, a másik ígéretet. De még ez sem a teljes örökség, csak Isten szeretetének záloga (foglalója) és pecsétje.

Ennek az örökségnek egyetlen feltétele van, ez pedig a hit. A hit azt jelenti, hogy hiszünk Isten ígéretében (szavában), és abban, hogy Aki az ígéretet tette, az be is teljesítette: a Föld minden népe áldott lesz a Magban - akár zsidó, akár görög, akár szkíta, szabad vagy rabszolga. E hit nélkül viszont lehetetlen Istennek tetszeni, és ennek az (üdvözítő) hitnek a tárgya, hogy Jézusban, a Krisztusban az a Mag jelent meg, Akiben a világ minden népe Istentől áldott lesz. 

Erről az utódról (magról) beszéltek az ószövetségi próféták, amikor megtérést hirdettek, hogy elkerülje a nép a haragot, és felhívták a figyelmet a törvényszegésekre és azok következményeire. Mert nem csak a haragot és a büntetést hirdették, hanem az eljövendő Felkentet is, aki nem csak mindent helyreállít, hanem elhozza Isten Országát.

Mózes Törvényét Isten tehát soha sem szánta sem végleges megoldásnak (csak amíg eljön a „Mag”), sem a tökéletesség elérésére alkalmas eszköznek. Isten ígéretként adta a Magot. Azért ígéretként, mert az ígéretben csak hinni lehet, nem lehet érte megdolgozni. Hinni, hogy aki az ígéretet tette, az be is fogja teljesíteni, amit ígért. Ahogyan Ábrahám is hitte, hogy lesz örököse, és ez a hit igazzá tette Isten előtt.

De az a tény, hogy Ábrahám a hit által megigazult, ott és akkor még Isten és Ábrahám titka volt. Mi is csak azért tudjuk, mert az Írás kijelentette nekünk. Az Írás pedig azért jelentette ki nekünk, hogy értsük mindannyian, körülmetéltek és nem körülmetéltek: a megigazulást a hitünk viszi végbe. A cselekedeteink pedig akkor igazak az Isten előtt, ha hitből vannak (Rm4).

Az azonban, hogy Ábrahám ott és akkor valóban megigazult, a megváltozott életviteléből derült ki. Ennek csúcspontja az volt, hogy a barátja, az Örökkévaló kérésére, még a fiát is hajlandó lett volna feláldozni, akiről megmondatott: „a Mag tőle származik majd”, holott Izsák nem volt még házas és gyermeke sem volt. Mert elhitte, hogy ha Izsáknak meg is kellene halnia, Isten fel fogja támasztatni a halálból (Héb11,17-19), mert lehetetlen, hogy az esküvel megerősített ígéret ne teljesedjen be (Héb6,17-18). Isten pedig ekkor mutatta meg a barátjának, Ábrahámnak, aki elől nem akart semmit eltitkolni (1M18,17-18), hogy mit készül tenni az emberért. Hogy szeretete nagyságának örök és visszavonhatatlan bizonyítékául azt adja értünk, akit még önmagánál is jobban szeretet, a Fiát. És esküvel tett az ígéretekben hívő Ábrahámnak egy ígéretet, amely már nem csak Ábrahámra és a leszármazottaira, hanem valamennyi emberre érvényes volt: ebben a Magban, a Fiúban vesz áldást a Föld valamennyi nemzettsége, vagyis minden ember. Más szavakkal, a Fiúban van az üdvösség és a megváltás.

Isten azért adott egy másik szövetséget, hogy ne a haragjával, hanem a szeretetével találkozzunk. Éppen ezért súlyos tévedése a „büntetéssel engesztelés” teóriájának, hogy a Törvény haragját akarja ráolvasni olyan emberekre, akik egyrészt soha sem voltak a Törvény alatt, másrészt a keresztségben meghaltak a Törvénynek, és egy teljesen más szövetség részesei lettek. Egy olyan szövetségé, amelyet nem két ellenség, hanem két szerető fél köt egymással. Ahogyan írva van: „Felette nagy titok ez: de én Krisztusról és az Egyházról szólok…” (Ef5,32)

A bejegyzés trackback címe:

https://gorbiczt.blog.hu/api/trackback/id/tr2814901796

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.