Az Index és az SZFE bedarálása ismét szép példája annak, ahogyan a (tőlünk kapott) hatalom birtokosai a társadalmi párbeszédet elképzelik. Röviden: sehogy, ők helyettem is tudják, hogy nekem mi a jó.

Dühít, de nem tudok mit tenni ellene, mint hogy elmondom a dühömet annak, akit érdekel (néha annak is, akit nem). Várok a megfelelő alkalomra, hogy törleszthessek, és ez eléggé zavar, mert hívőként tudom, hogy a harag a létező legrosszabb tanácsadó. Felemészti a belsőmet, rosszindulatú emberré tesz, miatta azokat is bántani fogom, akiket szeretek, és nem segít jó döntéseket hozni, miként írva is áll: „ember haragja, Isten igazságát nem munkálja”. De a hódítást leplező háborús uszítás (aki nincs velünk, az ellenünk van!), és annak következményei végül engem is arra löknek, hogy feladjam a békés mentalitásomat, és kaszára-kapára kapjak, háborúba induljak azok ellen, akik csak azért háborúznak velem, mert állítólag én és az én fajtám háborúzik velük. De dühít a pofátlanság, dühít a hazudozás, és az együgyű propaganda, ami az egészet övezi, és ami a legfőképpen dühít, az az eljárás, ami napi gyakorlata lett pártunknak és kormányunknak, aki nem szabad polgárnak, hanem alattvalónak néz engem.

Én pedig rossz alany vagyok alattvalónak, úgy érzem, képes lennék mit kezdeni a szabadságommal, elég felnőtt vagyok, hogy saját magam döntsek a sorosomat befolyásoló fontos kérdésekben, szeretek tájékozódni, és magam megismerni a tényeket, képesnek tartom magamat arra, hogy azokból megfelelő következtetéseket vonjak le anélkül, hogy a számba rágnák, miről mit kell gondolnom. Szóval szeretem, ha felnőttnek érezhetem magam, és nem valami kiskorúnak, aki felett állam bácsinak kell atyáskodnia, különben nem igazodik el a világ és a hon dolgaiban. Ezért nem önmagában az dühít, hogy egy általam is olvasott, és kedvelt hírportál vélhetően megszűnik, vagy ugyanolyan olvashatatlan kloákává változik, mint az origo. Lesz belőle egy újabb Hír-tévé vagy M1, amin már az időjárás jelentést sincs kedvem megnézni, és egy focimeccs alkalmával is kezemben tartom a távirányítót, hogy jó ütemben tudjak elkapcsolni a hírösszefoglalókról. Ezek ugyanis legalább annyira irritálnak már, mint a reklámok, melyek azt sugallják, hogy az emberiség két legnagyobb problémája a hüvelygomba és az aranyér. S ahogyan nem szívesen hallgatom meg századszor is, hogy egy fájdalomcsillapító kenőccsel jobb az élet, azt sem hallgatom szívesen századszor, hogy migráncs, libbancs, sorosista. Unom, nem érdekel, tele vele a padlás. S ahogyan nem hiszem el, hogy a szemránc eltüntető krémtől húsz évvel fiatalabbnak látszik majd a feleségem (neki erre szerencsére nincs is szüksége, talán attól látszik húsz évvel fiatalabbnak, hogy nem használ semmiféle krémet…), ugyanúgy nem veszem be azt sem, hogy a haza és benne a magyarság sorsa azon múlik, hogy a nemzeti erők élet-halál harcban le tudják-e győzni a baloldali liberális hordákat. Mert nem ez az igazi nemzeti sorskérdés, hanem az, hogy a politikai ideológia Horthy, Rákosi és Kádár után újra megszállja-e kis hazánkat, vagy nem. Miért kellene még egyszer végig menni azon az úton, ami száz év alatt már háromszor vezetett teljes csődhöz és valódi nemzeti katasztrófákhoz?

A bizánci császárság és a görög nyelvű kereszténység egykori főtemplomát, a Hagia Sofia-t (jelentése görögül: szent bölcsesség) a török kormány, élén Erdogán elnökkel, múzeumból újra mecsetté alakította. Miért volt erre szükség? Nem volt elég hely a muzulmán hívőknek? Nyilván nem, ez egy szimbolikus lépés, az iszlám hegemónia demonstrálására. Azt fejezi ki, hogy az egykori Oszmán Birodalom fényét kívánják helyreállítani és vegye mindenki tudomásul, hogy bár keresztény császárok építették, elfoglaltuk és a birodalmaink idején mecset volt, és most újra az lesz. Méltón régi nagy híréhez.

A Hagia Sofia-t múzeummá az a Musztafa Kemal Atatürk nyilváníttatta, akit az újkori Törökország alapító atyjaként ünnepeltek. Ő ugyanis az első világháború után véghezvitte azt, amit Magyarország nem tudott: szembeszegült a versailles-i  béke megállapodással (vagy ahogyan mostanában mifelénk hívják: békediktátummal), amely az Ottomán birodalmat feldarabolta a győztesek között. Miközben az I. világháborút követő káoszban polgárháború dúlt a vallásosakat képviselő szultán és a szekularizált erők között, az Antant seregei is szorongatták a török nemzeti hadsereget. Azt a szerepet, amit nálunk a románok, ott a görögök játszották el. Vissza akartak vágni Bizánc meghódításáért, de ők kudarcot vallottak. A híres Churchill kétszer is vereséget szenvedett Musztafától. Egyszer a véres gallipoli csatában, azután pedig a török függetlenségi háborúban is, amely végül (közvetve) megbuktatta az angol kormányt és Churchill karrierjének is leáldozott – egy időre. Kemal (a „Tökéletes”), melléknevét matektanárától kapta, éles esze, és elszántsága miatt (életrajzírói szerint azért volt két gyöngéje: a szép nők és a tömény ital, a ráki.) Hálából „gezi”-nek (hős) és „Atatürk”-nek nevezték el (ami szabad fordításban annyit tesz: minden törökök atyja). Ha hasonlítani kellene, ő volt a helyi Hunyadi Jánosba oltott Kossuth Lajos, azzal a különbséggel, hogy neki sikerült győzelemre vinni a nemzetállam ügyét. (Egyébként a magyar szabadságharc tisztjei közül sokan harcoltak a török hadseregben, még a muzulmán hitre is áttértek, csak hogy a cári orosz hadseregnek törleszthessenek például a krími háborúban. Köztük volt „Bem apó” is.)

Július elsejével Izrael arra készül, hogy az amerikai „alku” értelmében az állam joghatóságát kiterjessze a Jordán-völgyére, más szavakkal, magához csatoljon olyan részeket, melyek eddig a Palesztin Hatóság (PA) uralma alatt álltak.

Izraelben belpolitikai patt-helyzet alakult ki a Parlamentben, három előre hozott választáson sem tudtak a pártok kormányzó többséget szerezni. Bár a jobb oldalnak markáns többsége lehetne, a konzervatív szavazók is két táborra oszlottak. Az egyik kitartott az egyre inkább a „honfoglaló” telepesek oldalára sodródó, és ezzel együtt (és párhuzamosan) a demokratikus alapelveket felrúgó Netanjahu oldalán. A honfoglalás ugyanis a legjobb szándék mellett is azok jogainak elvételét, de minimum csorbítását jelenti, akitől a „hont” elfoglalják, vagy akik a „hont” addig saját honuknak tekintették. A másik tábor a zsidó nemzetállamot azért továbbra is az emberi jogok és a szabadságjogok mentén képzeli el, ezért jobban figyelembe venné a palesztinok érdekeit – már ha lehet.
(Hasonló a helyzet idehaza is, az orbánisták egy része kész az európai értékeket, az emberi jogokat és a demokratikus alapelveket is feláldozni a nacionalizmus oltárán, míg van egy jelentős konzervatív szavazókör, akik egy ponton túl előrébb valónak tartják az ország demokratikus működését, mint sem egy „vezért” támogassanak valamiféle fura nacionál-feudális-pártállami-újhorthysta működésben.)
A Netanjahu ellenében összekovácsolódott kék-fehér választási koalíció célja a kormányfő eltávolítása, és ezzel a demokratikus alapelvektől távolodó kormányzás megállítása volt. Ugyanakkor Izraelben és a világ zsidóságában sokan történelmi lehetőséget látnak abban, hogy Trump – szakítva elődei Közel-Kelet politikájával – kész volt a megváltozott realitások támogatására (Golán fennsík annektálása, az USA nagykövetségének Jeruzsálembe költöztetése), sőt azon túl, a zsidó telepek elismerésére, a stratégiailag - a Golánhoz hasonlóan - kulcsfontosságú Jordán-völgy Izraelhez csatolására. Egy nagyhatalom ilyen erős támogatása szükséges ahhoz, hogy a 70-es évek óta megrekedt, majd a 90-es években újra lendületet kapó rendezési folyamat, jelentősen átalakuljon Izrael javára. A történelmi lehetőséget ugyanakkor blokkolta az, hogy Izraelnek csak ügyvezető kormánya volt a választási patt-helyzet miatt. Végül a kék-fehér ellenzék vezére beadta a derekát, és a két konzervatív blokk koalícióra lépett, ami egyfelől lehetőséget teremtett arra, hogy ne valamiféle ideiglenes, vagy ügyvezető kormány irányítsa az államot ebben a kritikus időszakban, másfelől nyilvánvaló elárulása volt a Netanjahu ellen összekovácsolódott kék-fehér koalíciónak, ami persze emiatt szét is esett. A pillanatnyi nemzeti érdek végül győzött a demokratikus érdek felett. Ami csak azért paradox, mert a demokrácia megőrzése legalább annyira nemzeti érdek, mint egy jelentős elmozdulás az izraeli-palesztin viszonyokban. 

De ha valaki úgy gondolná, hogy most már semmi akadálya akár egész Cisz-Jordánia (a bibliai Szamária) bekebelezésének-újhonfoglalásának, az azért téved.

Nagy durranásnak szánták, de csak kisebb pukkanás lett Trump Közel-keleti béketervének nyilvánosságra hozatalából. Részben azért, mert már sok minden eleve tudható volt, részben azért, mert elterelő manővernek szánták, hogy elvonják a figyelmet az impachment-ről, melynek végeredményét ugyan előre lehetett tudni, de lefolyását nem.

A 181 oldalból álló dokumentum legérdekesebb része a 41-42 oldalon található térkép, amely két ementáli sajt formátumban mutatja be a leendő palesztin állam-szerűség határait. A sajtban a lukak a nagyobb izraeli telepek. A két sajtdarabot, a gázai övezetet és Cisz-Jordániát, egy 60 km hosszú alagút kötné össze, melyben egy gyorsvasút közlekedne. Jeruzsálem keleti (arab) részén új fővárost hoznának létre a készülő palesztin állam-szerűségnek, az Oljafák hegye mögött, a júdeai sivatagban El Azaria (bibliai nevén Bethánia, ahol Jézus az ifjú Lázárt feltámasztotta, az arab név ennek emlékét őrzi) és Abu Dish környékén. Jeruzsálem többi része az óvárossal, a Templom-heggyel (bibliai nevén az Úr Házának hegyével), a Sionnal és a modern városrészekkel, Izrael „oszthatatlan” fővárosa maradna. A Cisz-Jordániát Jordániától elválasztó völgy (Bét Seántól Jerikóig) Izraelé lenne, Izrael pedig továbbra is biztonsági felügyeletet gyakorolna a palesztin területek felett, vagyis bármikor rendőri vagy katonai akciót hajthatna végre. Gázában lefegyvereznék a militánsokat és az egyiptomi határ mentén (ma izraeli területen, bibliai nevén Párán pusztájában) zöldmezős beruházásként ipari centrumokat, egyfajta palesztin „Szilikon-völgyet” és lakóövezeteket alakítanának ki a túlzsúfolt gázai lakosoknak, akik végre valamilyen állampolgárság szerűt is kaphatnának. (A „zöld mező” a valóságban kősivatagot jelent.) Az infrastruktúra kialakításához, és a gazdaság fellendítéséhez a palesztinok egy Marsall-segélyhez hasonló, hatalmas összeget kapnának, amit vélhetően az USA és az arab olaj-monarchiák gründolnának össze.

A terv összességében Izraelnek kedvez, nem véletlen, hogy ott nagy izgalommal és lelkesedéssel fogadták, míg a palesztinok egyelőre dühösen elutasítják, mondván, pénzért kellene elárulniuk a „palesztin ügyet” és „Jeruzsálemet”. (A Templom-hegy és rajta az Aksza mecset és a Szikla dóm) nem lenne része az új fővárosuknak.)

Jared Kushner, a terv kidolgozásának fő felelőse, (Trump veje, maga is a modern ortodoxia szerinti vallásos zsidó) elmondta, hogy a terv kidolgozásának fő szempontjai és mozdíthatatlan sarokpontjai a következők voltak.

A 7. kerületi polgármester szavai arról szóltak, hogy a szélsőséges nacionalisták számára az emberek nem egyenlőek. És ebben nagyon is igaza van. A hangos migránsozás, cigányozás, hajléktalanozás, bűnözőzés és egyebek, éppen azt a szempontot hagyja figyelmen kívül, hogy a migránsok, a cigányok, a hajléktalanok, sőt, még a bűnözők is emberek. Ugyanolyan emberek, mint a fehér „keresztény” férfiak. Ebből kifolyólag pedig ugyanazok a jogok illetik meg őket, melyeket most a kulturkampf lázában égő nacionalistáink el akarnak vitatni tőlük.

A XX. század nacionalista és marxista diktatúrái is ezért válhattak embertelenné, mert elkezdtek különbséget tenni ember és ember között. Az előbbiek (Mussolinitól Hitleren át Tódzsó Hidekiig) faji alapon, az utóbbiak (Sztálintól Maón át Fidel Castróig) „osztály hovatartozás” alapján.
Ma a nacionalizmus nem faji, és nem is osztály alapon diszkriminál, hanem a hagyományőrzésre, a konzervativizmusra hivatkozva. Ma ez az új fajelmélet: meg kell védeni (nem a fajt, bár arra gondolunk, de kimondani nem akarjuk) a hagyományainkat, a gyökereinket, meg hasonlóakat. De legfőképpen (az egyébként nem létező) etnikai tisztaságot (amit megint nem mondunk ki, legfeljebb egymás között.) A nemzet tudatot pedig fel kell tölteni valamivel, hát jöjjön jobb híján a „kereszténység”, a sámánok annyira még nem népszerűek. De jók lesznek a haszid zsidók is, ha legitimálják, amit teszünk. (Köves Slomó azt kérdezte egy cikkében erre, hogy miért ne éljen a lehetőséggel, hiszen az végül is jó a zsidóságnak? Erre válaszolhatnánk azt, hogy például azért, mert nem tisztességes. De ekkora elvárásokkal ne legyünk, inkább a történelmi tapasztalatot hozhatnánk példának. A nacionalizmus saját magából „választott nemzetett” csinál, amely felsőbb küldetéssel rendelkezik a világban. De ahogyan két dudás sem fér meg egy csárdában, úgy választott nemzetből sem lehet kettő ugyanott. Ezért a nacionalizmusnak ez a fajtája szükségszerűen válik előbb-utóbb antiszemitává. És talán az sem mindegy, hogy valaki érdekből tiszteli a zsidóságot vagy azért, mert meggyőződésesen emberbarát. Ha pedig ahhoz használnak minket fügefalevélnek – zsidókat és keresztényeket -, hogy legális színben tüntethessék fel egyes embercsoportok jogfosztását, tudnunk kellene, hogy csak idő kérdése a mi jogfosztásunk is.)
A vallások és izmusok (akárcsak a kereszténydemokrácia) elvileg azt a célt szolgálják, hogy segítsék az emberek boldogulását. Mégpedig minden emberét nemre, fajra és egyebekre tekintet nélkül. Miként Jézus mondá kora farizeusainak: „A szombat van az emberért és nem az ember a szombatért.” És szintén őt visszhangozta a tárzusi Saul (alias Pál apostol), amikor azt mondta, hogy a Törvény minden parancsa, szabálya és rendelkezése összefoglalható ebben: szeresd felebarátodat!

Szolejmáni likvidálása után lélegzet visszafojtva vártuk, hogy mit lép Irán. Ha ennek a 22 rakétának a kilövése volt a válasz, az még viccnek is gyenge. No, nem mintha egy kiadós háborúra ácsingózna az ember. Ha „ennyi volt”, én a magam részéről boldogan megelégszem vele. De azért a nappal nem borult éjszakai sötétségbe Washingtonban, és Irán bosszújától sem vinnyognak félelmükben az amerikai katonák, azt azért szögezzük le. Arról nem is szólva, hogy az iráni „bosszú” elsősorban iráni életekbe került, mert a felajzott népek halálra taposták egymást a temetésen. Ha idevesszük az ukrán gép majd 200 áldozatát, akkor az is  – az érintettek és szeretteik borzalmas tragédiáján túl  – inkább Iránnak fáj, mint Amerikának vagy Izraelnek. Ha tényleg ennyi volt, ahogyan Trump tweetelte, még az a gyanú is felmerül az ember fiában, hogy előre lepacsizták az egészet. (Talán már az Ajatollahoknak is sok volt Szulejmániból vagy a hatalmából, talán az iraki zavargásokban a milíciái kegyetlen megtorló akciói verték ki a biztosítékot, ki tudja…)

Persze azért annyira nem vagyunk naivak, hogy elhiggyük, tényleg „ennyi volt”.

Az irániak egyre szemtelenebbé váló bajuszhúzogatása most határozott válaszra talált egy egyébként borzalmas légicsapásban, ami megölte az iráni forradalmi gárda egy tábornokát és jobb kezét – ha igaz. Al Bagdadival is előfordult már, hogy többször halálhírét kelltették, az után kiderült, hogy életben van. A titkos hadműveleteket és terrortámadásokat, legális és illegális milíciákat szervező emberek halála ugyanis időnként jól jön ahhoz, hogy folytathassák a munkájukat még nagyobb titokban, hiszen mindenki azt hiszi, meghaltak.

Bárkik is ültek a kupac fémhulladékká olvadt autóban, maga a csapás biztosan Szolejmáni ellen irányult, akit az amerikaiak több száz katonájuk haláláért tesznek felelőssé.

Minden jel szerint végre megtörténik a berxit, a konzervatív párt megszerezte a szükséges többséget az újabb választásokon. Ezzel egyfajta bizonytalanság véget ért, hogy helyet adjon egy sor másiknak.

Maga a Brexit nem kellene, hogy olyan nagyon súlyos esemény legyen, az Unió elveszít egy nettó befizetőt, csökkennek a lehetőségei és a súlya, de ezek egyike sem változtatja meg alapvetően a dolgok állását. A britek bizonyára kötnek egy kereskedelmi megállapodást Amerikával és az Eu-val is, ami biztosítja hellyel-közzel a gazdasági kapcsolatok további működését. Amit igazán nyerni gondoltak, az az, hogy visszavették a saját kezükbe az ország irányítását, különösen a gazdaság és a bevándorlás, a munkaerőpiac kérdéseit. Ez azonban nem valódi nyereség, mert idővel rá kell jönniük, hogy ezeket a problémákat nem az EU tagságuk okozta. Cserébe azt kockáztatják, hogy szétesik Nagy-Britannia, kiválnak a skótok és az írek (s talán a welsziek is). A nacionalista populizmus legfurább következménye ugyanis mindig az, hogy a „nagyság” jelszavai után, valahogy mindig kisebb lesz a szent „haza”, és Nagy-Britannia helyett majd valami mást kell mondani.

Mi magyarok ezt jól ismerjük.

Szeretjük ugyan azt hinni, hogy a trianoni trauma a mi szent nemzetünk elleni szörnyű és igazságtalan összeesküvés volt, és ebben is van igazság. De ha valaki okulni akar a történelemből, akkor a saját hibáival kell szembenéznie, és nem másokra mutogatnia. Vagy ahogyan a Biblia mondja: ne legyetek olyanok, mint Ézsau… aki nem találta a „megbánás helyét”. Ézsau megvetette az (isteni elhívást megtestesítő) elsőszülöttségi jogát, és nem taksálta többre egy tál lencsénél. (Ahogyan kései utóda, Júdás sem tartotta többre az apostoli meghívását harminc ezüstnél.) Amikor kisemmizve érezte magát, nem jutott eszébe, hogy ő hol rontotta el, csak másokat hibáztatott (jellemzően Jákobot, akinek menekülnie is kellett előle.) A trianoni tragédia sem a román prostituáltakkal kezdődött, de még csak nem is az első világháborúval, hanem a kiegyezéssel, ahol a magyarok a dualizmus jegyében vállalkoztak arra, hogy a királyság területén élő más nemzeteket segítenek a császárnak „kordában tartani”. Miközben mi lángoló nacionalizmussal követeltünk magunknak res publicát, feltüzeltük a köztünk élő szláv népeket is arra, hogy ugyanezt tegyék. Míg mi a monarchiával szemben akartunk nagyobb szuverenitást, ők meg a magyar hegemóniával szemben is. És ők bizonyultak ügyesebbnek vagy szerencsésebbnek.

Újra kiújultak a rakétatámadások a Gáza-övezetből Izrael déli részei ellen. Az ok, hogy az övezetet uraló Hamasz nevű terrorszervezet elvesztette az ellenőrzést a saját utcái felett. Ők megpuccsolták a túl mérsékeltnek tartott PFSZ-t (akik – legalább is névleg még – hatalmon vannak Cisz-Jordániában, a palesztin autonóm területeken). A HAMASZ-t pedig egy fél éve megpuccsolta az Iszlám Dzsihad, ugyanazért: nekik már túl puhák voltak.

A Közel-keleti híreket Trump legutóbbi hátraarca uralja, amelyet Szíriában hajtott végre, előre látható következményekkel. (Ezekről korábban itt írtam.) A közös kurd-amerikai járőrök helyét az eddig viszonylag stabil kurd-régióban a török-orosz és szír-orosz járőrök vették át, ami szimbolikusan is mindent elmond a helyzet hírtelen és drasztikus változásáról. „Amit hat év alatt felépítettünk, azt hat nap alatt lerombolták” – nyilatkozta rezignáltan egy kurd illetékes. A hátraarcból a törökök, Aszad kegyetlen rezsimje és az azt támogató oroszok és irániak profitáltak. Az amerikaiak vesztettek a befolyásukból a régióban, a kurdok újból partizán háborúra kényszerülnek, és ami a legrosszabb, a különböző milíciák elszabadulásával és a háborús cselekmények kiújulásával, a civilekre újabb szenvedések és megpróbáltatások várnak.

Trump döntése még legfontosabb szövetségesei, az amerikai evangéliumi keresztények részéről is heves kritikát váltott ki, nem annyira a civilek vagy a kurdok miatt, ami a felszíni hivatkozás, hanem azért, mert a lépés alapvetően veszélyezteti Izrael biztonságát azzal, hogy erősíti az ősellenség Iránt, közelebb hozza a törököket, és még nagyobb befolyást enged az oroszoknak a szír légtér ellenőrzésére. Izraelnek pedig létérdeke, hogy Irán ne csempészhessen fegyvereket (főleg modern rakétákat) az egyre instabilabb Libanonba, és ne létesíthessen katonai bázisokat Szíriában. Ehhez pedig szükséges az is, hogy ha kell, ezt légicsapásokkal akadályozzák meg, akár a szír légtérben is.  

Trump részéről csak a döntés időzítése volt váratlan. Már korábban bejelentette, hogy az „America first” szlogenhez hűen, kivonja a csapatait a régióból, mondván: „harcoljon a véráztatta homokon most már más.” Az amerikai vezető elképzelése az, hogy hagyja helyi szövetségeseit (törököket, szaúdiakat, izraelieket) birkózni a saját biztonságukért és érdekeikért, nem kockáztat amerikai életeket és pénzt, éppen ellenkezőleg, ő szeretne hasznot húzni a konfliktusokból. Fizessenek most már mások.