Ma mindenki fellélegezhet, „végre” szó lesz bűnhődésről és megtorlásról is…
Amikor a „Törvény átkáról” beszél a Biblia, akkor két dolgot kell szem előtt tartani.
Az egyik, hogy az ószövetség egy szerződés (egy testamentum, egy szövetség), melynek határozott tartalma van.
Mindkét fél elkötelezi magát valamire. A Törvénynek ezt a záradékát Mózes már nem is egymaga, hanem a nép véneivel együtt mondta el. Ez az élet és a halál útja, az átok és az áldás szövetsége (5M27-30). Mózes elrendeli, hogy az átkot és az áldást ki kell hirdetni a honfoglalás után a Sekem városa fölé magasodó két hegycsúcsról, a Garizim és az Ebál hegyekről (5M27), amit Józsué meg is tesz (Józs8,33). Ennek az utolsó sorát idézi Pál, amikor bemutatja, hogy akik a Törvény cselekedeteiből akarnak megigazulni, azok megigazulni nem tudnak, éppen ellenkezőleg, a Törvény átka alá kerülnek (Gal 3,10).
Mert a törvény cselekedeteiben bízók átok alatt vannak, amint meg van írva: „Átkozott mindenki, aki nem marad meg abban, amiről meg van írva a törvény könyvében, hogy azt kell cselekedni.”
Ez nem jelenti azt, hogy a Törvény ideje és hatálya alatt nem lehetett megigazulni. De a Törvény alatt is azok igazultak meg, akik hittek Istenben és Isten szavában. A cselekedeteikből nem, de a hitükből nagyon is megigazultak. Különben a Törvény alatt egyáltalán nem lehetett volna üdvözülni.
A másik, amit szem előtt kell tartani, hogy a szövetség hatálya CS A K azokra vonatkozik, akik a szövetségbe beléptek.
Amikor ígértet tettem a feleségemnek az „oltár előtt”, akkor azt csak neki tettem, a többi nőre nem vonatkozik. Ez nem azt jelenti, hogy a többi nőt nem tisztelem, méltányolom, vagy az életük egyáltalán nem érdekel, de szövetségre csakis a feleségemmel léptem. Olyan kapcsolatom, mint vele, senki mással sincs.
Így van ez Izrael népével is. Az ószövetséget Isten velük kötötte. Az ószövetség ígéretei és fenyegetései csak azoknak szólnak, akik a szövetség részesei lettek és elkötelezték magukat. S noha az ószövetség prófétái a nemzetekről és a nemzetekhez is szóltak, üzeneteiket alapvetően Izrael népének címezték, mely hangsúlyozottan nem egyszerűen egy „nemzet”, etnikai (a vérségi kapcsolat alapján szövődő) közösség, hanem szent (szakrális) nép voltak, Isten Királyságának (Országának) alattvalói. Aki ellenük fordult, Isten szent népe ellen fordult, Isten „szeme fénye” ellen és magával Istennel találta magát szemben. Aki pedig áldotta őket, maga is részesült az áldásaikból (1M27,29. stb). Isten azonban súlyos következményekkel fenyegette azokat, akik a szövetséget megtörték, és a házasságtörő asszonyok büntetését helyezte kilátásba számukra (Hóseás 2; Ezékiel16, különösen a 38. vers; stb). Mivel pedig a választott nép nem maradt meg a szövetségben, Isten előre hirdette a prófétákon keresztül, hogy új szövetséget fog kötni Izrael házával (Jer 31,31-34). Hóseásnál azt ígéri, hogy ebbe az új szövetségbe „hittel” jegyzi majd el a népét (2,20).
Ha egy nő elhagyta a férjét és másik férfié lett, majd az meghalt vagy elbocsátotta, nem térhetett vissza első férjéhez, és nem folytatathatta az első házasságát ott, ahol abbahagyta (5M24). Ez csak úgy volt lehetséges, ha a férjével újra házasságot kötött, vagyis egy új szövetségre lépett. (Vö.Jer3)
Amikor pedig erről az új szövetségről beszél, határozottan kimondja: „Nem aszerint a szövetség szerint, amelyet atyáikkal kötöttem azon a napon…”. (Vö. Héb 8,6-13.)
Ezért a két szövetség kölcsönösen kizárja egymást. Nem lehet mindkettő hatálya alatt lenni. Vagy az egyik, vagy a másik. Aki az első szövetségbe lép be (körülmetélkedik), arra az első szabályai vonatkoznak (Gal 5,2-4), aki az újba (bemerítkezik), arra az újé. Aki a Jó és Gonosz Ismeretének fájáról eszik, nem ehet az Élet Fájáról, és fordítva. Vagy a magunk erejére támaszkodva, a magunk tettei alapján próbáljuk meg Isten tetszését kiérdemelni, vagy Isten erejére támaszkodva, az Istenbe vetetett bizalomból (hitből) élünk és igazulunk meg (Róma 4). Az egyiknek fizetség szerint járna a megigazulás, amit kiérdemelt, a másik érdem nélkül, kegyelmi ajándékként fogadja el attól, aki hisz benne, az Istentől. Isten pedig hiszi azt, hogy ezt a kegyelmet a Benne bízó nem a bűnre, hanem az igazságra fogja használni.
A keresztény teológiai hagyomány egyik legterhesebb öröksége éppen az, hogy összekutyulta a két szövetséget, sőt, az eredeti örököst kitúrta, és saját magát tette a helyébe. Ezt hívjuk „helyettesítési teológiának”.
Eleinte az első szövetség fiai (élükön a „farizeusok szerzetéből valókkal”) fogadták el borzasztó nehezen, hogy a pogányok is részesei lettek az új szövetségnek. Hiszen azt eredetileg Isten „Izrael házának” ígérte. Csakhogy az új szövetséget a MAG (egyes szám!) kötötte, akiben – az esküvel megerősített ígéret szerint – a Föld minden nemzetsége áldást nyer. Jézus tehát azzal, hogy betöltötte az ószövetségi törvényt (az első szövetséget), és megalapította az új szövetséget, nem csak Izrael népét vitte át egyikből a másikba, hanem egyúttal a pogányoknak is utat nyitott. De Izraelből sem automatikusan kerülnek át ebbe a szövetségbe, hanem csak a hit alapján. Ahogyan a pogányok közül „kihívottak” is csak és kizárólag a hitük alapján kerülhetnek be (Gal3,22-27). S mivel mind a zsidóknak, mind a pogányoknak Krisztussal együtt meg kell halniuk a keresztségben, az új teremtés, aki ezek után feltámad, bennük már nem zsidó és pogány (nő és férfi, szolga és szabad), hanem az új, a krisztusi (keresztény) ember. Ennek az új teremtésnek pedig új szíve (személyisége) van, és Isten Szelleme lakik benne, hogy amire a régi ember képtelen volt (ti, hogy megtegye Isten akaratát), arra az új ember már képes legyen, mivel a bűn rabszolgaságától megszabadult, és nem a maga erejére támaszkodik, hanem a benne munkálkodó isteni erőre. Ezért viszont az érdem sem az övé, hanem Azé, Aki benne a munkát végzi, Istené. „Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus…” (Gal 2,20)
Csakhogy az első szövetség erős falat emelt zsidók és pogányok közé, melyet Jézusnak le kellett rombolnia. Azt, hogy ez megtörtént, a zsidók is nehezen értették meg. Isten természetfeletti erővel győzte meg Pétert, hogy menjen el Kornéliusz házába, majd spontán Pünkösdöt rendezett, hogy Péter megértse, őket is bele lehet keresztelni a szövetségbe (ApCsel10). Péternek magyarázatot kellett adnia, hogyan mert pogányokkal közösködni (ApCsel11). Majd az egykori farizeus Pálnak voltak nagy harcai még Péterrel is Antiochiában, hogy ne különítse el magát a pogányok hívektől, mintha nem egy testet alkotnának a zsidókkal, mintha nem lehetne velük az egyházban közösséget vállalni (Gal2). Azután együttes erővel védték a nemzetekből hívővé lett keresztényeket attól, hogy az első szövetségbe (is) belekényszerítsék őket (ApCsel15). Pál soha egyetlen pillanatra sem adta meg magát ezeknek a kísérleteknek, felvállalva minden vitát, konfliktust és üldözést, hogy az „evangélium igazsága” a számunkra, akik nem zsidónak születtünk, megmaradjon (Gal2,5). Pál éppen ezért magát a „pogányok apostolának” tekintette, aki annak a „titoknak” a sáfára, amelyet az ószövetségi próféták nem láttak még a maga teljességében, hogy a nemzetek fiai az új szövetségben teljes jogú polgártársai az oda belépett zsidóknak (Kol 1,25-27; Ef 3,5-7).
Azonban azt a válaszfalat, melyet Jézus lerombolt zsidók és pogányok között (és amely lerombolás tényének védelmezésére Pál egész életét és szolgálatát feltette) az egyház vezetői a történelem során szépen visszaépítgették. De ezúttal a másik oldalról. Fokozatosan kiszorították a zsidókat az egyházból, sőt annak pogány jellegét igyekeztek hangsúlyozni, azután egyszerűen fogták magukat és beleültek az Izraelnek tett ígéretekbe. Jeruzsálem alatt Rómát, Izrael alatt a keresztény felekezetüket kezdték el érteni. Dávid szent városa, a Sion az egyház hegye lett, és a pogány hívők Sion és Izrael minden ígéretét is magukra vették. (De persze inkább csak a jókat, a rosszak alatt továbbra is Izraelt értették.) Így fosztotta meg a helyettesítési teológia Izraelt miden ígéretétől és tette a gonoszság szinonimájává, akikre nem várhat más csak harag és büntetés. S noha mindig volt egy kisebbség, aki hitt abban, hogy a zsidó próféták által Izraelnek tett ígéreteket nem „allegorikusan” és „elszellemiesítve” kell az egyházra érteni, az uralkodó felfogás azt vallotta, hogy Izrael már eljátszotta üdvtörténeti szerepét, és mindent az egyház „örökölt” meg. S noha az elmúlt évtizedekben sok örvendetes változás történt ezen a területen (elsősorban Izrael állam újbóli létrejöttének és a messiás-hívők mozgalmának köszönhetően), a keresztények többsége teljes természetességgel érti magára azokat az ígéreteket, melyeket egyáltalán nem neki tettek. (Ezzel én magam is sokáig így voltam.) Még bibliaismerő keresztényektől is gyakran hallom, hogy Isten minden ígéretére Jézusban lett az „ámen és az igen” (1Kor1,20), ezért bátran magunkra érthetünk bármit az ószövetségből. Csakhogy ez a vers nem jelenti azt, hogy az ígéret alanya is megváltozott, csupán annyit, hogy az ígéretek nem lettek érvénytelenek, éppen ellenkezőleg, az utolsó vesszőig és „jótáig” be fognak teljesedni – ahogyan Jézus maga is tanította (Mt5,18). (Ezért van például az, hogy a végidőkkel kapcsolatos kijelentésben az újszövetségi iratok nem hoznak újat, megelégszenek azzal, hogy az ószövetséget idézik.) Ez azt jelenti, hogy a Törvény - mint Ige és kinyilatkoztatás - érvényes, de mint szövetség nem. Pontosabban: csak azokra érvényes, akik bemennek alá (körülmetélkednek), de senki másra. Különösen azokra nem, akik az új szövetségbe léptek (bemerítkeztek, és Isten a szívüket metélte körül.) Az újszövetségi hívők is sokat tanulhatnak a törvényből, mert Isten abban is kinyilatkoztatta magát, de mint szövetség, nem vonatkozik rájuk.
Pál – mint egykori kiváló törvénytudó és fedhetetlen farizeus – pontosan tudta, hogy a Törvény alapján csak azokat lehet számon kérni, akik a Törvény alatt vannak. A Róma levél első két fejezetében annak bizonyításával foglalkozik, hogy mind a Törvény nélkül élő nemzetek, mind a Törvény alatt élő izraeliták a bűn alá vannak „rekesztve”. (A pogányok a lelkiismeret, a zsidók a mózesi törvényt szegik meg.) Izrael bűnösségét azzal bizonyítja, hogy az ószövetségből idézi az egyetlen „iker-zsoltárt”. A 14. és az 53. Zsoltár ugyanis szóról szóra megegyezik (leszámítva az Istennév használatát.) A kettőzés itt is a bizonyosságot fejezi ki. „Nincs egyetlen igaz sem”. De kik között nincs? A pogányok között hogyan is lehetne?! De nincs a zsidók között sem. Hiszen – mondja Pál – a Törvény (az ószövetség) szavai azokhoz szólnak, akik a Törvény alatt vannak. Minek is szólnának a pogányokhoz, akik azt sem tudják, mi az a Törvény? Csak járják a maguk útját (ApCsel 14,6). Hallgassuk csak! (Rm3,9 és 19)
9Hogyan van tehát? Különbek vagyunk (mi zsidók)? Egyáltalán nem! Hiszen előbb már bebizonyítottuk, hogy zsidók is, görögök is mind bűn alatt vannak, 10amint meg van írva: „Nincsen igaz ember egy sem…
19Tudjuk pedig, hogy amit a törvény mond, azt a törvény hatálya alatt élőknek mondja, hogy elnémuljon minden száj, és az egész világ vétkessé legyen Isten előtt.
Jegyezzük meg tehát: „amit a törvény mond, azt a törvény hatálya alatt élőknek mondja”.
Tudom, hogy most sokan fogják úgy érezni, hogy kedvenc nyalókájukat veszem el, de a fenti elv érvényes az Ésaiás 53-ra is. (Különben okát kellene adnunk, hogy miért nem… De ilyen ok nincs se a szövegben, se a szövegkörnyezetben.) Az Ésaiás 53 Izrael bűnbánati imája és nem a nemzeteké. A vesszőszál ugyanis Izrael szeme láttára nőt ki a szikkadt földből, ők nem törődtek vele, noha látták, és amikor azt mondja, hogy
„de kortársai közül ki törődött azzal, hogy amikor kiirtják a földön élők közül, népe vétke miatt éri a büntetés?!” (8)
akkor ezek a „kortársak” Izrael fiai voltak, és „a nép”, amelynek vétkei miatt bűnhődött, a zsidó nép. Ugyanez a nép volt az, amelyért a főpap aggódott, és akaratlanul is megprófétálta, hogy jobb egy embernek elveszni a népért. (Jn10,47-53 és 18,14). Miként Jézus maga is bizonyságot tett hústestének napjaiban (Mt15,24):
Én nem küldettem máshoz, csak Izráel házának elveszett juhaihoz. (Lásd még Mt10,6).
Nem csak a pogányok tévedtek el ugyanis, akiknek nem volt pásztoruk, hanem Izrael háza is, noha volt pásztora.
Ezzel nem akarom azt mondani, hogy ennek a próféciának nincs Izrael népén túlmutató üzenete. Ez a rész ugyanis egy ciklusba illeszkedik, amely az „Örökkévaló szenvedő szolgájáról” beszél. Ez a szenvedő szolga pedig hol egy személy (egyes számban), hol Izrael népe (többes számban). A prófétai kijelentések sorozata a 42. fejezetben indul egy személlyel, akibe az Örökkévaló a szellemét adja, és akiben lelke gyönyörködik. Ez Jézus bemerítkezésekor teljesedik be. Az Ésaiás 53 „néma báránya” pedig e ciklus utolsó darabja, amely Jézusnak a kereszten véghezvitt áldozati haláláról beszél. Ezekben a kijelentésben pedig nem csak Izraelről, hanem a nemzetekről és a „szigetekről” is sok szó esik, mivel a többi népek is elámulnak és ujjonganak azon, ami Izraelben történik, mert annak hatása van rájuk. (A „szigetek” szűkebb értelemben a görög szigetvilágot, tágabb értelemben az egész világot és annak népeit jelentik, ahogyan a „görög” is a nem zsidó nemzetek gyűjtőfogalma.) A legjelentősebb ígéret így szól (49,1-6, figyeljük meg, hogy nem Izraelhez, hanem hangsúlyosan a népekhez szól, a Messiás pedig egyes szám első személyben beszél az Atya nevében):
1Hallgassatok rám, ti szigetek, figyeljetek, távoli nemzetek! (…)
5Most pedig ezt mondja az ÚR – aki már az anyaméhben szolgájának teremtett, hogy visszavezessem hozzá Jákóbot, és köréje gyűjtsem Izráelt, mert nagyra becsül engem az ÚR, és Istenemnél megvan rá az erőm –, 6ezt mondta: Kevésnek tartom, hogy Jákób törzseinek helyreállításában és a megmentett Izráel visszatérítésében légy az én szolgám. A népek világosságává teszlek, hogy eljusson szabadításom a föld határáig.
Jézus pontosan ezt a parancsot adja zsidó apostolainak a mennybevitele előtt: vegyetek erőt, amikor megkapjátok a Szent Szellemet, és vigyétek el az új szövetség hírét a Föld véghatáráig!
Amit mindebből ki szeretnék emelni, az az, hogy a szöveg világosan megkülönbözteti azt, amikor Izrael népéről beszél és neki tesz ígéreteket, attól, amikor a népekhez vagy a népekről beszél és nekik ad ígéreteket. Ezt a kettőt pedig nem lehet tetszés szerint keverni.
Az Ésaiás 53-nak is van ilyen univerzális üzenete, például a kínzásról szóló rész. A kínzás soha sem volt a Törvény része, éppen ellenkezőleg, a Törvény szigorúan tiltotta a kínzást (lásd. Jézus és Pál szemrehányó szavait, amikor megütik őket a bíróság előtt, még mielőtt ítélet születne: Jn 18,22-23 és ApCsel23,1-3)
7Amikor kínozták, alázatos maradt, száját sem nyitotta ki. Mint a bárány, ha vágóhídra viszik, vagy mint a juh, mely némán tűri, hogy nyírják, ő sem nyitotta ki száját.
Az, hogy Jézus nem nyitotta ki a száját a kínzások ellenére sem, az egész megváltás szempontjából rendkívüli jelentőséggel bírt. Elég lett volna ugyanis egyetlen szó, és az Atya közbelépett volna, az emberiség pedig elpusztul a bűneiben (12 légió angyal Mt26,53).
Amikor Jézus azonosul a Törvény alatt levőkkel, magára vállalja a büntetést. Az Örökkévaló ellen elkövetett bűnökért meg kellett kövezni az elkövetőt, hogy kéz ne érjen hozzá, és a ráhalmozott kövek egyúttal a sírja is volt (2M19,13). A legsúlyosabb büntetés, amit a Törvény kiszabhatott, a halál ÉS a fára függesztés. A halott test közszemlére tétele (felakasztása) az átok jele: nem méltó még a végtisztességre sem. (Átkozott volt életében és átkozott halálában is.) Amikor Jézus a fán függött elvette a legsúlyosabb büntetést, amit csak a Törvény követelhetett. Azért, hogy akik a Törvény hatálya alól jönnek majd az új szövetségbe, vele együtt halljanak meg a Törvény minden követelésének, hogy azután vele együtt is támadjanak fel, mint új teremtések Krisztusban. Mivel Jézus a legsúlyosabb büntetetést vette magára, a legsúlyosabb törvényszegő is megváltást találhat benne, hiszen amikor Jézusba merül, akkor eggyé válik Jézus halálával, és ezzel a Törvény követelése beteljesül, a halálos ítélet végrehajtatik. Akit pedig egyszer már kivégeztek, azon semmilyen más bűnt sem kérhetnek többé számon. A halál tényével megszűnik az ügyész munkája. Ha meghal a vádlott, nincs kit tovább vádolni. Még a bírósági tárgyalást is beszüntetik, ha a vádlott időközben meghal. Az Írás ezért hangsúlyozza, hogy Jézus az első szövetség bűneiért bűnhődött (Héb9,15):
15Így tehát új szövetség közbenjárója lett Krisztus, mert meghalt az első szövetség alatt elkövetett bűnök váltságáért, hogy az elhívottak elnyerjék az örökkévaló örökség ígéretét.
Ugyanígy a halál tényével és „felszabadító” erejével magyarázza Pál, hogyan szabadulnak fel az emberek az ószövetség alól, hogy egy újat köthessenek (Rm7,1-4):
1Vagy nem tudjátok, testvéreim, pedig a törvényt ismerőkhöz szólok, hogy a törvény addig uralkodik az emberen, amíg él? 2Például a férjes asszony is, amíg él a férje, hozzá van kötve a törvény szerint, de ha meghal a férje, akkor felszabadul a törvény hatálya alól, amely a férjéhez kötötte. 3Amíg tehát él a férje, házasságtörőnek mondják, ha más férfié lesz, de ha meghal a férje, megszabadul e törvénytől, és már nem házasságtörő, ha más férfié lesz.
4Ugyanígy ti is, testvéreim, meghaltatok a törvény számára a Krisztus teste által, hogy másé legyetek: azé, aki feltámadt a halottak közül, hogy gyümölcsöt teremjünk Istennek.
Isten így a legádázabb ellenségünket, a halált fordítja a javunkra, és a halál követelésének helyt adva ment meg a Törvény átkától és Ádám örökségétől. Így teljesedik be, hogy az Istent szeretőknek minden a javukra válik.
14Mivel pedig a gyermekek test és vér részesei, ő is hozzájuk hasonlóan részese lett ezeknek, hogy halála által megsemmisítse azt, akinek hatalma van a halálon, vagyis az ördögöt, 15és megszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok voltak. 16Mert nyilván nem angyalokat karol fel, hanem Ábrahám utódait karolja fel. (Héb2,14-16)
De Jézus nem csak egyszerűen a fán függve halt meg, hanem a pogány birodalom, Róma legsúlyosabb büntetésével, a korbácsolással és a keresztre feszítéssel. Ez pedig már a pogány birodalmak vérszomjas és szadista világa, és nem a Törvényé. Ez már a bűn arca és hatalma, és nem Istené.
(folyt.köv.)
