Trump igazi közege egy valóság show, ott van őkelme igazán otthon, ez a neki való világ. A valóság show azonban maga a valótlanság, kb. annyira tükrözi a valóságot, mint a köztelevízió beszámolói az ellenzéki tüntetésekről. Inkább ál-valóság ez, constructed reality, ahogyan a szakmában hívják: konstruált (mesterségesen létrehozott) valóság. A régi tényeken alapuló világ tűnni látszik, és helyét a talmi káprázatok, az ál-valóságok világa veszi át. Ez pedig lehetőséget teremt annak is, hogy az alá-valóság előkússzon a sötét pincékből. Azok a hazugságok, álhírek, rosszindulatú pletykák és gyanúsítások, amelyek eddig csak suttogva hallatszottak, most a háztetőkről hirdettetnek, utat találtak a politikába, és a (z ál)hírek világába is.

Minek is köszönhetjük mindezt?

Régenten az újságíró iskolákban elsőként azt tanították meg, hogyan különböztessük meg a tényeket a véleményektől.  „A tény szent, a vélemény szabad” - ez volt az újságírás mottója. De e két műfajt illett szigorúan elválasztani egymástól.

A tényszerű hírszolgáltatásnak a közösségi média vetett véget. Azt történt ugyanis, hogy a szerkesztőségek által megszűrt, ellenőrzött, tényeken alapuló hírközlés mellett, megjelentek a magánszemélyek, ilyen-olyan „influenszerek”. A Facebookon pedig Rózsika néni vélekedései a világ folyásáról éppen úgy egy „szavazatot” érnek, mint egy komplett tényfeltáró szerkesztőség kemény munkával és utánjárással kikutatott híre. A hírek tényszerűségének ellenőrzése kicsúszott a szerkesztőségek kezéből, és az a feladat, hogy egy hír valóságtartalmát megvizsgálja valaki, az egyszeri, laikus olvasóra hárul. Aki képzettsége vagy képzetlensége, tájokozottsága vagy tájékozatlansága szerint jól, de inkább rosszul képes ezt elvégezni.

Ezzel a tények világa relativizálódott.

Ennek van jó oldala: egy-egy eseményt nehezebb eltusolni ott, ahol szabad a hozzáférés a nethez. Hiszen a szemtanúk megírhatják, lefényképezhetik, sőt, levideózhatják, ami történik, ezért sokkal nehezebb a híreket manipulálni. Nem véletlen, hogy a diktatórikus rendszerek elsőnek a netet bénítják meg, vagy akarják ellenőrizni.

A rossz oldal viszont az, hogy a tények tisztelete eltűnik, és tág tér nyílik a hiszékenységnek. A hiszékenység viszont azt eredményezi, hogy álhírek, féligazságok és tévinformációk szabadon keringhetnek az emberek között. Ez nem csak félreinformáltságot eredményez, hanem nagyfokú bizonytalanságot is szül. Hiszen minden és mindennek az ellentéte is megjelenik a hírek áramlásában. Az egyén ritkán képes arra, hogy leellenőrizze egy hír valóságtartalmát, ezért a hírfogyasztás egyre szubjektívebb szempontok szerint történik.

Hiszek valakiknek, de állandóan gyanakszom is, tudom, hogy nem hihetek senkinek, nem bízhatok igazán senkiben.

Ennek bomlasztó hatását ismerték fel a különféle államok titkosszolgálatai is, és tudatosan folytatnak dezinformációs kampányokat, melynek két célja van. Elhitetni valamit, vagy ha ez nem lehetséges, akkor bizonytalanságot kelteni a valós tények körül. Ez végül a hírektől való elfordulást eredményez (úgyis mindenki manipulál, nem lehet hinni senkinek), ami tovább erősíti azt az érzést, amit a globalizálódó világ bonyolultsága egyébként is okoz: valahol valakik döntenek az életemről, én csak sodródom az eseményekkel, már nem irányítom az életemet, nincs hatásom arra, hogy mi fog történni. A fejem felett és helyettem döntenek. Valakik.

De kik? Valahol valakik, akik átlátják, sőt előidézik ezt az egészet. Hol kell őket keresni? Hát nyilván ott, ahol jól mennek a dolgok, hiszen azért csinálják ezt az egészet, hogy hasznot húzzanak belőle, nagyobb hatalmuk és több pénzük legyen (mivel a helyükben mi is ezt tennénk).

Mivel egyre kevésbé értjük a világ működését, kézenfekvő arra gondolni, hogy itt valami titkos dolog van a háttérben, ezért érthetetlen a világunk, és nem azért, mert mi már régen elveszítettük a fonalat.

 Ennek a hiedelemnek a táptalaján tenyésznek azután a különféle összeesküvés elméletek. Ezeket immár nem szükséges bizonyítani, nem kell tényeken alapuljanak, önmagában az, hogy valamilyen választ adnak a káoszra, már hasznossá és hihetővé teszik őket azok számára, akiknek fontos, hogy valamilyen magyarázatot találjanak. A magyarázat pedig azért jó, mert visszaadja azt az érzést, hogy újra irányíthatom az életemet. Hiszen, ha Soros tehet mindenről, akkor azt fel tudom mérni, hogy Sorossal még valahogy megküzdünk. Ez (vissza)ad némi biztonságérzetet.

Nem a tényekből következnek a magyarázatok, hanem a magyarázatokhoz válogatjuk össze tényeket. Már tudjuk, hogy mit akarunk látni, ezért csak azt vesszük észre, ami passzol ahhoz, amit látni akarunk. Ez a különbség a propaganda és a valódi újságírás között. A propaganda a hiszékenység szülte mítoszoknál még annyival rosszabb, hogy politikai szándék határozza meg, milyen szemüveget kell hordani.

Semmilyen tényszerű bizonyítékunk nincs arra, hogy Soros György tartja markában az Európai Uniót, de egyszerűbb ezt hinni, mint szembenézni azzal, hogy a magyar politika gyorsan távolodik az európai értékektől, az egyéni szabadságjogok, és a törvények uralmán alapuló jogállamtól, ezért számos (jogos) kritika éri. Ráadásul nem is elégszik meg a távolodással, hanem még bomlasztani is szeretne.

Vagy: semmilyen tényszerű bizonyíték sincs arra, hogy a homoszexuális lobbi arra készül, hogy az egyházakat rákényszerítse: homoszexuális párokat adjanak össze. Mégis erre való hivatkozással készülnek éppen törvények, vagy erre való hivatkozással söprik le az asztalról azokat a jogos kritikákat, amelyek Trump személyét és kormányzását érik. ’Ha ő megy, jönnek a homokosok, és téged elvisz a fekete autó, ha a gyülekezetedben össze kell majd adnod őket, és nem engedelmeskedsz.’ Így szól a végső „érv”. Hogy ennek éppen olyan kevés a realitása, mint annak, hogy az unokáimat majd fejkendő viselésére kényszerítik a sarija követelő muzulmánok az óvodában, a propagandistákat nem zavarja. Ők erre hivatkozva, szívük szerint összegyűjtenék a homokosokat és a muzulmánokat egy helyre, és száműznék őket valahová, vagy valami táborba zárnák. Persze csak önvédelemből, nehogy ők tegyék ugyanezt, mer’ az má’ milyen rossz lenne. És felháborodnak azon, ha rasszistának és fasisztának nevezik őket. Dehogy is, ők jó emberek! Van szívük. A szívtelenséget csak merő szükségből teszik. Dühöngenek, amiért a jogállam, a bíróságok, a jogvédők nem engedik a tervüket kivitelezni.  Hogy ezek tényeket követelnének tőlük, és nem elégszenek meg azzal, hogy „ezt mindenki tudja”. Az ellenállást pedig nyílván azok szítják, akik érdekeltek abban, hogy a „rend”, amit akarunk, ne valósuljon meg. A sorosbérencek, a migránssimogatók, a libernyákok, akik már elvették tőlünk Istent, és most elvennék a hazát, és a családot is. De mi nem hagyjuk. Az, hogy a libernyák is szeretheti a hazáját , vagy tisztelheti a családot, akarhat gyereket is és nem csak az abortuszt, pláne nem akar semmit sem elvenni - nem lehetséges, nevetséges ilyet még csak gondolni is. Vagy ők, vagy mi.

Ez önmagában még nem volna veszélyes, ha ezek a téveszmék nem találkoznának olyan emberekkel, akik a népszerűség kedvéért ne állnának az élükre. Elég itthon a néhai Torgyánra, vagy a brexit szószólójára, Nigel Farge-ra gondolni, akikről öt perc alatt is megállapítható, hogy szélhámosok, vagy ahogyan a Biblia mondja: Béliál fiai (Példabeszédek 6,12-15).

És pont ilyen Donlad Trump is, az Egyesült Államok leköszönő elnöke.

Számára a politika egy nagy valóság show, amelyben végre – butasága, tudatlansága ellenére – ő lehet a főszereplő. Hiszen itt nem számít a jellem, az intelligencia, csak a gátlástalanság, az exhibicionizmus. Abból pedig van bőven. A hozzá hasonló emberek gyűjtik össze és fókuszálják az emberek indulatait, és mondják ki, amit hallani akarnak. A valódi tények többé nem számítanak, új tényeket teremtünk és addig szajkózzuk őket, amíg a végén már el is hisszük, hogy így van, és haragszunk azokra, sőt, háborút indítunk azok ellen, akik nem hajlandók elfogadni a mi alternatív valóságunkat. Mindez addig működik, amíg szembe nem jön maga a valóság, vagy a még működő bíróságok, amelyek nem elégszenek meg mende-mondákkal, hanem tényeket követelnek.

Trumpot kiszavazták a showból, de ő még szerepelni akar. Eddig Amerikának voltak elnökei, Trump az első, akinek Amerika csak azért kell, hogy elnök lehessen. Ő számít, az ország csak díszlet. Ölelgetni a zászlót, pózolni a Bibliával, ez az ő világa, amely csak a látványról, a látszatról szól. Ahogyan üzleti sikerei is, amelyek valójában kudarcok. Ál-valóság, amiről lassan, de biztosan kiderül, hogy alá-valóság is.

Ha valaki ebben a káoszban meg akarja őrizni a józan eszét, újra meg kell tanulnia megkülönböztetni a tényeket a feltételezésektől. Mit állítunk? Mi az, ami tényszerűen történt? És mi az, amit valaki valamiért pusztán feltételez? Tények és vélemények. Mindkettő jó a maga helyén, és a maga helyi értékén. De csak ott.

Tény, hogy D. Trump nagyobb arányú vereséget szenvedett, mint amekkora győzelmet 2016-ban Clintonné felett aratott (és amit a rá jellemző szerénységgel földcsuszamlás szerű győzelemnek titulált). Az elektorok számát tekintve is veszetett, és az összes leadott szavazatok számát tekintve is. Voltak republikánus szavazók, akik még „befogott orral” sem voltak hajlandóak rá szavazni. Tény, hogy eddig egyetlen keresete sem ért célt, amit a bíróságoknak beadott, hogy bizonyítsa, elcsalták a választást. Tény, hogy a szavazás lebonyolításáért nem a központi kormányzat felel, hanem az államok. Ezek felelős tisztviselői pedig (pártállástól függetlenül) egybehangzóan azt állítják, hogy nem történt a szavazás során olyasmi, ami az eredményt érdemben befolyásolná. Tény továbbá, hogy ha Trump nem áll elő valódi tényekkel, amelyek bíróság előtt is megállnak, ő akarja elcsalni a választást, hamis vádakkal rágalmaz és hazudik. Ami bűn. A világ szerint és a Biblia szerint is. Amivel pózolt.