Újra suhog a halál kaszája a Közel-Keleten, és nehéz megmondani hol és mikor áll majd meg. Annyi konfliktus és feszültség terheli a térséget, hogy egy kis konfliktusból is lehet nagy.
Ahogyan a Twitter majdnem lángra borította Amerikát, most a Tik-Tokkal kezdődött minden. Arab fiatalok oda tették fel a videókat arról, hogyan zaklatnak és aláznak meg zsidókat az utcákon. A lájk- özön pedig újabb videókat szült. Ez amolyan kicsinyes elégtétel volt a sok (vélt és valós) megaláztatásért, amit el kellett szenvedniük. Erre válaszul egy szélsőséges vallásos csoport felvonulást szervezett az arab negyedbe, és nagyon szívhez szólóan skandálta a damaszkuszi kapunál a ramadán közepén, hogy „halál az arabokra”. Az arabok a szívükre is vették, a rendőrség oszlatott, az arabokat egy kicsit jobban. Persze ezt is videóra vették és terjesztették. A ramadán utolsó napjai különlegesen fontosak a muzulmánok számára, ilyenkor sok ezren mennek fel a Templom-hegyre imádkozni. A zavargások miatt azonban a rendőrök korlátozni kezdték a tömeget, hogy a helyzetet ellenőrzésük alatt tarthassák. Közben a vallásos nacionalisták újabb felvonulásokat hirdettek meg, mire az arabok barikádokat emeltek. Az imámok a ramadán utolsó napjain felszólították a hívőket, hogy az életük árán is védjék meg a mecseteiket a Templom-hegyen, mert a zsidók el akarják ezt is venni. Ami félig igaz volt, de nem úgy. Az államnak nem volt szándékában se a muzulmánokat korlátozni ramadán idején, se megszüntetni a muzulmánok fennhatóságát a Templom-hegyen. A korlátozásokat a zavargások miatt rendelték el. Ugyanakkor az is igaz, hogy azok az ultraortodox csoportok, amelyek magukat Józsué hadseregének képzelve, erőszakos új honfoglalást hirdetnek, valós fenyegetést jelentenek az arabokra, és nem csak imádkozni szeretnének a Templom-hegyen (amit a rendőrség ugyanúgy korlátoz), hanem kiűzni onnan az „idegeneket”. Az arabok persze nem magukat, hanem a zsidókat tekintik idegennek, és a szokásos paranoián túl, némi alapja is van a gyanakvásuknak. Egyrészt azért, mert az elmúlt években sok egyoldalú lépést szenvedtek el a zsidók javára, a „másrészt”-hez ugrani kell az időben visszafelé a 80-as évek közepéig.
Történt akkor, hogy hasonló incidensek és gyilkosságok után egy csapat zsidó úgy gondolta, hogy az állam helyett maga vág vissza az araboknak. Bombákat készítettek és (uszító beszédeikről) ismert arab politikusokat, polgármestereket kezdtek el felrobbantani. Amikor a rendőrség elfogta őket, kiderült, hogy a Templom-hegyi mecseteket készültek éppen aláaknázni. A bíróság elítélte őket jó néhány évre, ám a tárgyalást és a börtönéveket is szimpátia tüntetések sorozata kísérte. Az izraeliek egy részének tetszett, hogy keményen visszavágtak, az arabok pedig úgy érezték, hogy nem kaptak elégtételt, a törvények őket nem védik, bezzeg, ha ők robbantottak volna... Telt múlt az idő, és Netanjahu hosszú miniszterelnöksége alatt, egyre jobbra tolódva, az egykori elítéltek elkezdtek megjelenni a kormány környezetében. Nem tudni, hogy szeretnék-e még a mecseteket a hegyről eltávolítani, de a megjelenésük azért azt a látszatot kelti, hogy a téma napirenden van.
Szóval, mindenkinek meg van a maga igazsága, és az arab nacionalizmusra zsidó nacionalizmus a válasz, majd arra újabb arab és így tovább. Ez eddig lehetne akár a helyi folklór része, pár évenként újra megismétlődik. Ahogyan az arab családok kilakoltatási ügyei is, akik régi hagyományt követve, mindenféle engedély nélkül bővítgetik a családi fészket, építgetnek ide és oda, amíg útba nem lesznek valaminek, és akkor jön a kényszerbontás, kilakoltatás – amiben ők azután az elűzésükre, elpusztításukra szőtt tervek bizonyítékát látják.
Amikor pedig a mecsetekről van szó (a fekete kupolás al-Aksza és az arany kupolás Szikla mecsetről), az imámok ország-világ szerte felszólítják a híveket a szolidaritásra, amit azok érdeklődéstől és vérmérséklettől függően meg is tesznek, hevesen vagy ímmel-ámmal.
Azonban most a Hamasz, aki a gázai övezet ura, úgy döntött, hogy rakétaesővel fejezi ki a szolidaritását, és nem csak a déli sivatag kietlen vidékét, vagy a határához közel eső városokat lövi, hanem Tel-Avivot és Jeruzsálemet is. És ez az a pont, ahol pontosan tudják, hogy Izrael a lehető legkeményebb választ fogja adni, ha kell, újra bevonul az övezetbe, de nem tűrheti, hogy ilyen formában fenyegessék és támadják. A Hamasznak nincs ereje, se utánpótlása, hogy fenntartsa a támadásokat és kivédjen egy ilyen válaszcsapást. Miért teszik mégis?
Ennek a vallási fanatizmuson és az ősgyűlöleten túl, amelyeknek nem kell „miért”, több racionális oka is van.
Az első, palesztin belügy. Az Arafat által gründolt Fatah haldoklik. Névleg még ura az egykor Jordán fennhatóság alatt állt területeknek (Cisz-Jordánia), de egy évtizede halogatják a választások kiírását, mert azokon a Hamasz győzne. Abbasz elnök tehetetlensége a Trump-adminisztráció egyoldalú lépéseinek idején sok palesztint sodort a radikálisok oldalára, akik meghalni nem akarnának, de a szavazatukkal inkább támogatnák a terroristákat még akkor is, ha ez mindenfajta palesztin állam (álom) végét jelentené, amúgy „akkor dögöljön meg a szomszéd lova is” alapon.
A második, a permanens izraeli belpolitikai válság. Két éve lényegében ideiglenes kormányai vannak a zsidó államnak, a pártok közötti belpolitikai patthelyzetet négy előrehozott választáson sem sikerült feloldani. Jelenleg is az a soha még nem volt helyzet áll fenn, hogy miután Netanjahunak nem sikerült kormányt alakítani, most az ellenzéke készül erre (péntekig volna idejük), úgy, hogy Netanjahut balról és jobbról előző pártoknak kellene koalícióra lépniük egy új arab, iszlamista párttal, miközben arabok és zsidók polgárháború közeli állapotban néznek egymással farkasszemet. Hogyan vehetne részt egy iszlamista arab párt egy olyan állam vezetésében, amely éppen rendőri erőszakkal próbálja leverni az arab zavargásokat? Meg is szakadtak a koalíciós tárgyalások. Izraelnek a turbulencia közepette van választott parlamentje, de nincs kormánya. (Ez néha olyan banális ügyekhez is vezet, mint hogy nem fizetnek időben a vakcinákért…)
A harmadik, az arab országokkal való kibékülés megakadályozása, visszafordítása. 72 évnyi szembenállás (lényegében hadiállapot) után jelentős arab országok kötöttek megállapodásokat Izraellel, köztük az Emirátusok (UAE) és Bahrein, akik a kezüket sem emelnék fel Szaúd-Arábia tudta nélkül. Ez a Közel-Keleten legalább akkora horderejű esemény, mint a berlini fal leomlása. Egészen új geopolitikai helyzetet teremtett. A sort talán más államok is követték volna, ha Trump nem bukik el a választásokon. Most mindenki kivár, hogy mi lesz az új amerikai adminisztráció iránya, és ezzel a lendület megtört. A Hamasz pedig azt reméli, hogy az „áruló” arab országokat visszatáncolásra késztetheti, és/vagy a többieket elrettentheti a csatlakozástól. Amíg a tévé azzal van tele, hogy az izraeli rendőrök és katonák hogyan ütlegelik, oszlatják az arab testvéreket (ha jogosan, ha nem) ezeknek az országoknak az arab közvéleménye nem igen fogja támogatni a barátkozást, még akkor sem, ha egyébként tele van a hószandáljuk az iszlamistákkal, a törökökkel és Iránnal.
A negyedik ok, hogy a „Palesztin ügy”-et visszategyék a térképre, ami az önálló palesztin állam ügye. A Trump adminisztrációnak majdnem sikerült a két állami megoldást teljesen levenni a napirendről. Az Izraeliek természetesen hallani sem akarnak önálló palesztin államról, hiszen minden erőfeszítésük ellenére is a korlátozott szuverenitással bíró területek is állandó veszélyforrássá válnak a számukra. (A palesztinok szerződésekben vállalták, hogy a kivonulásért cserébe, a területükről nem indulnak Izrael elleni támadások. Ezt a Fatah sem tartotta be, a Hamasz meg még annyira se.)
Az izraeli védelmi erőknek (IDF) nem a déli Gázát uraló Hamasz az igazi ellenfele, hanem az északi szomszéd, a politikailag és gazdaságilag is egyre nagyobb káoszba hulló Libanon területét használó Hiszbollah, akiket Irán lát el fegyverekkel (a szír rezsim hallgatólagos és tevőleges támogatása mellett). Ők sokkal komolyabban árthatnak Izraelnek, mint a Hamasz, ha legyőzni nem is tudnák.
A helyzethez nagyban hozzájárul az amerikai külpolitika határozatlansága, amely viszont az USA nagy belpolitikai megosztottságára megy vissza. A Trump admnisztráció teljesen más úton indult el, míg Bidené még nem igazán látszik. A dübörgő nacionalista, erő-politika helyett az emberi és demokratikus jogok alapján álló diplomácia útján akar menni, ami barátságosabb, emberibb lehetne. De az világos, hogy Izrael erősebb, mint a palesztinok, Izrael és az USA erősebbek, mint a palesztinok, törökök és irániak együttvéve. De hogy emberi jogilag hogyan kell ezt az egészet kibogozni, ahhoz már az emberi értelmet meghaladó bölcsesség kell. A rakétaeső viszont az USA-t is arra késztetheti, hogy választania kell, melyik úton akar haladni. Bárhogyan is lesz, azon jó lenne hosszútávon megmaradni, mert Jáákov, az apostol és Jézus Krisztus féltestvére is azt mondta, hogy aki állandóan váltogatja az útjait, az végül nem jut sehová.
