„Mert nem veti meg, és nem utálja a nyomorult nyomorúságát, nem rejti el orcáját előle, segélykiáltását meghallgatja!”

„A föld határáig mindenkinek eszébe jut az Úr, és megtérnek hozzá, leborul előtte mindenféle nép”.

Ef3,14Ezért meghajtom térdemet az Atya előtt, akiről nevét kapja minden nemzetség mennyen és földön: adja meg nektek dicsőségének gazdagsága szerint, hogy hatalmasan megerősödjék bennetek a belső ember az ő Szelleme által; hogy Krisztus lakjék szívetekben a hit által, a szeretetben meggyökerezve és megalapozva képesek legyetek felfogni minden szenttel együtt: mi a szélesség és hosszúság, magasság és mélység; és így megismerjétek Krisztus minden ismeretet meghaladó szeretetét, hogy Isten mindent átfogó teljességére jussatok.

Aki pedig mindent megtehet sokkal bőségesebben, mint ahogy mi kérjük vagy gondoljuk, a bennünk munkálkodó erő szerint: azé a dicsőség az egyházban Krisztus Jézus által nemzedékről nemzedékre, örökkön-örökké. Ámen.

Már az EU-nak az oroszokkal kapcsolatban. Szerencsére a magyaroknak, meg az oroszoknak ki van – állítja az Ország Vizionáriusa (OV). Gondolkodjunk hát hangosan a kerekről egyenként, mi is van velük.

Első kerék:

„Ukrajna nem egyedül, hanem angolszász kiképzőkkel, NATO-fegyverekkel háborút nyerhet Oroszország ellen.”

Ez nem fog összejönni, így a Látó. És igaz is lehet, attól függően, hogy mit tekintünk nyerésnek. Ha azt, hogy Oroszország feltétel nélkül kapitulál, és leteszi a fegyvert, akkor a Látnoknak igaza lehet. Ez nem fog menni. Ha azt, hogy Ukrajna képes lesz nyugati segítséggel megállítani az oroszok előrenyomulását, sőt, területeket foglal vissza, ez nagyon is elképzelhető.

A helyzet valóban nem egyszerű, hiszen ellenállni az oroszoknak pusztítást jelent, behódolni viszont rabságot. Ezt mi is tudhatjuk 56-ból - már ha nem csak a jövőbe tekintünk, ahol sajna kevés a tény, hanem a múltba is, ahol viszont már minden az. Támogatni az ukránokat ellenségeskedés az oroszokkal, nem támogatni őket annak a feladása, hogy egy népnek joga van az önrendelkezéshez. S ha azt mondjuk, hogy az ukránoknak nincs joga, tessék behódolni, akkor milyen alapon mondjuk, hogy nekünk van? Marad tehát az, hogy az ukránok harcát támogatni kell két okból.

Az egyik morális. Megtámadták és gyilkolják, elhurcolják őket, otthonaikat és országukat a földdel teszik egyenlővé, népírtást felvető, tömeges bűncselekményeket követnek el ellenük. A támogatással is egyelőre nő a nyomoruk, mert folytatódnak a harci cselekmények. De támogatás nélkül még jobban nőne, ha az oroszok szabadon tehetnének velük azt, amit akarnak. Mint Bucsában. Ez így van minden szabadságharcban, amikor egy nép a szuverenitásáért küzd a hódítóval szemben.  

A másik politikai. Ha a háborút megakadályozni Európa nem képes, akkor fizettesse meg az agresszorral a lehető legnagyobb árat. Egyrészt azért, hogy a saját bőrén is érezze saját háborújának következményeit, másrészt azért, nehogy kedvet kapjanak mások is ahhoz, hogy tárgyalások helyett háborúval intézzék a dolgaikat. Igény ugyan is volna rá Szerbiától, Moldován át, Törökországig, hogy messzebb ne is tekintsünk. Moszkva háborús fellépése (elnézést: különleges katonai akciója) nyugtalanítja még a csatlósait is, mint például Kazahsztán.

Ráadásul nagy országoknak sem olyan egyszerű megszállni kis országokat, ha mást nem Afganisztán ügyéből ezt megtanulhatták, mind az oroszok, mind a nyugatiak. S ha sikerül is a háborút megnyerni, ott marad a nehezebb kérdés, megnyerhető-e a béke? Képes lenne-e Oroszország stabilizálni az uralmát olyan emberek felett, akiket fegyverrel leigázott?

Ez a kerék tehát nagyjából rendben van, bár nem lehet egyszerű lavírozni a támogatás mértékét illetően. Úgy tűnik,

Három nagy válsággóc fenyegeti közvetlen háborúval a világot. Ebből az oroszok Ukrajna elleni agressziója szerepel a címlapokon. Az iráni atomfenyegetés néha fel-fel bukkan azok számára, akiket a nemzetközi hírek is érdekelnek. A harmadik pedig Kína azon vágya, hogy Honkong után Tajvant is bekebelezze. Ez így együtt valóban világháborús helyzet.

A legkevésbé az oroszok támadására volt felkészülve a világ, mivel az oroszok gazdaságilag és katonailag is gyengének tűntek egy ekkora falat bekebelezéséhez. (Egyelőre úgy néz ki, hogy azok is.) Az utolsó pillanatig mindenki arra számított, hogy Putyin beéri a fenyegetéssel, de kiderült, hogy nagyon is komolyan gondolja a birodalmi terjeszkedést. A háború kitörése óta is sokféle fenyegetés hangzott el, és nem túl megnyugtató, amikor a felek atomcsapással fenyegetik egymást, különösen annak a fényében, hogy egyikük akár ezt is komolyan gondolja. Az oroszok lebegtetik a taktikai atomcsapás lehetőségét az ukrán háborúban, ami fokozódna azzal, ha a háborúban elfoglalt területeket magukhoz csatolnák ugyanúgy, mint Krímet. A Krím esetében Putyin beszélő feje, bizonyos Medvegyev azt mennydörögte, hogy pokoli (vélhetően atom)csapásra számíthat, aki a Krímről ki akarná űzni őket. Az orosz hatalom más képviselői pedig arról beszélnek, hogy a nyugati hatalmakat fél órán belül képesek eltörölni a Föld színéről (ezért ne nagyon ugráljanak). Az angolok már előre közölték, hogy ha ennek előkészületeit látnák, a NATO reagálásától függetlenül, a saját szakállukra is megelőző atomcsapást mérnének az orosz vezetésre, személyesen Putyinra és bábjaira, Moszkvára és amire csak kell. Ilyesmire a szuezi válság óta nem volt példa.

A világ közepén, a Közel-Keleten egy vakbuzgó vallási állam épít atombombát. Az irániak bejelentették, hogy bármikor képesek megépíteni a bombát, de még nem döntötték el, hogy megteszik-e. Az izraeliek bejelentették, hogy semmilyen körülmények között sem engedik meg Iránnak, hogy atombombája legyen, ha kell háborúval is megakadályozzák, mivel nem telik el hét, sőt, nap, hogy az irániak ne mondanák el akár a legfelsőbb szinteken is, hogy meg kívánják semmisíteni a cionista államot (amúgy a zsidókat szertik persze.) S ha a holocaustnak van tanulsága, egy mindenképpen az, hogy aki mondja, meg is teszi, ha van rá lehetősége. Ezért gondoskodni kell róla, hogy ne legyen. Egy iráni atombomba azonban nem csak a zsidókat veszélyezteti, hanem a rivális szunnita vallási államokat is, elsősorban Szaúd-Arábiát és csatlósait (a többi öbölállamot), Törökországot, Egyiptomot – akik fel is vetették, hogy Irán ellen egyfajta Közel-keleti NATO szerűséget kellene létrehozniuk. Mindeközben Irán igyekszik a zsidó államot a szárazföldön is bekeríteni, amit a Izrael külhoni országok területén (elsősorban Szíriában) végrehajtott légicsapásokkal igyekszik akadályozni. Az iráni támogatású milíciák ott van Jemenben, Szudánban ugyanúgy, mit Irak déli részein, Szíriában és elsősorban Libanonban. Izrael az északi határain a szír háborúban harci tapasztalatokra is szert tett sií Heszbolláh, déli határain a Gáza-övezetből fenekedő Hamasz nevű terrorszervezettel néz farkasszemet, miközben az iráni rakéták 15-20 perc alatt érnék el Izrael területét. Mindeközben a zsidó állam permanens politikai válságokkal küzd (szerencsére az ellenséggel szemben egységesek). Egy évig tartott ki a szélsőbaltól szélsőjobbig összetákolt, arab (beduin) pártot is magába foglaló koalíció, így ősszel ötödször tartanak előrehozott választásokat. Egy instabil politikai rendszer pedig nem kedvez a háborúskodásnak.

A politikai megosztottság Izraelben is mély társadalmi megosztottságból táplálkozik, amit azért érdemes egy kicsit közelebbről megvizsgálni, mert Izrael - afféle profetikus országként - előre vetíti a világra váró fejleményeket.

A fő törésvonal (a sok kisebb-nagyobb, szokásosnak mondható társadalmi gond mellett: szegénység, oktatás, lakhatás, stb.) ott húzódik, hogy az ország politikai rendszerében hogyan lehet összeegyeztetni a liberális (az emberi szabadságjogokon alapuló) demokratikus berendezkedést a nacionalizmussal (nemzetállami léttel), és a vallással. (Hiszen az állam vallási kérdésekben elvileg semleges, nem képviseli egyetlen vallás vagy felekezet álláspontját sem, csak a kereteket és a rendet biztosítja a szabad vallásgyakorláshoz.) A kérdés az, hogy Izrael hogyan legyen zsidó nemzetállam jelentős arab lakossággal a területén? A nemzeti önmeghatározásban és a politikai intézményrendszerben milyen szerepet játsszon a vallás, a judaizmus előírásai mennyire tükröződjenek a törvényekben, hol a rabbinátusok helye. (Pl. ma izraeli állampolgár Izraelben nem köthet polgári esküvőt, ahhoz mindenképpen a rabbinátus jóváhagyása kell. Ez olyan, mintha idehaza nem lehetne polgári házasságot kötni csak valamelyik bevett felekezet engedélyével.) Noha a magukat a judaizmus követőjének vallók száma a lakosság 15-20 százalékára tehető, mégis egyre több helyen érvényesülnek a vallási előírások akár a világiak rovására is. Izraelinek lenni egyre inkább vallásos zsidót jelent, és ezt – az egyelőre még többségben levő – világiak (vagy kevésbé szigorúan vallásosak) nem nézik jó szemmel. A fentebb említett franciasaláta koalíció széthullásának kezdő oka jól illusztrálja ezt.

A főnéni örvendezve jelentette be, hogy az amerikai demokráciaexport újra megbukott, csúfos kudarcot vallott – utalván ezzel a magyar választási eredményekre, és a közelmúlt politikai fejleményeire, például az afgán helyzetre. És igaza is van, az amerikai vagy nyugati típusú demokrácia jelentős ellencsapást szenvedett el a nacionalista és vallásos erőktől – úgy Magyarországon, mint Afganisztánban. A kérdés már csak az, hogy mi ebben az öröm? Kinek és miért jó ez? Most jobb lett a magyaroknak és az afgánoknak? Miért jó az, ha a demokrácia vereséget szenved?

Ezzel kapcsolatban két súlyos gondolat bánt engem. Az első, hogy a demokrácia általában véve van-e válságban, vagy létezik-e jobb alternatíva? A második, hogy szükségszerűen putyinizálódik-e az, aki ünnepli a demokrácia visszaszorulását? A továbbiakban igyekszem kifejteni, hogy mit is értek egyik és másik alatt.

A demokrácia és a nemzetállam a feudalizmust és a rendiséget váltotta fel. A feudalizmus kiszolgálta az emberiséget egy ideig, majd elkezdett kényelmetlenné válni. Részben azért, mert a világ megváltozott, és a változás a politikai berendezkedéstől alkalmazkodást kívánt meg, részben azért, mert a vezető osztályok (jelesül a nemesség) nem igazán töltötte már be eredeti küldetését, mondhatni, elkorcsosult. A nemesek és jobbágyok közötti szakadék a feudalizmusban áthághatatlan volt, úgymond: Isten akarata. Az egyik rendből a másikba nem lehetett átkerülni. (Csak két intézmény volt, ami némi mobilitást biztosított: az egyház és a hadsereg.) Az iparos és egyéb polgári réteg szélesedésével azonban elkezdett átalakulni a helyzet, új rend követelt magának és érdekeinek helyet. Amit ma „emberi jognak” hívunk, a feudalizmusban csak a legfelső rendet illette meg, a többieket nem. Övék volt a szólás- és véleménynyilvánítás szabadsága, a vallás szabad megválasztása. Ha például valaki főnemes vagy főegyházi figura volt, az akár lehetett vállaltan homoszexuális is, míg ha polgári vagy netán még alsóbb rétegből származott, jó eséllyel került börtönbe, máglyára vagy fojtották vízbe. Léteztek tehát ilyesfajta jogok, de csak a kiváltságosokat illették meg. A polgári átalakulás során a hatalom az Isten adta király kezéből, az Isten adta nép kezébe került. (Éppen ezért tartották a feudális egyházak „istentelenségnek”, Isten elleni lázadásnak a nemzetállamokat, a respublikákat.) Ezzel a feudális rendiség felbomlott, a születési jogokat felváltották az állampolgári jogok, s immáron nem királyságok, hanem nemzetállamok jöttek létre. Vagy ott, ahol a királyi ház elég gyorsan kapcsolt és tett engedményeket, alkotmányos monarchiák, melyek lényegüket tekintve nem különböznek a nemzetállamoktól (a választópolgárok a képviselőik útján, parlamentárisan gyakorolják a főhatalmat), a királyi ház csupán reprezentatív feladatokat tölt be. Az általános választójog sem volt azért magától értetődő, a nőknek, munkásoknak, parasztoknak meg kellett küzdeni érte. A feudalizmus bukása az első világháborúval vált teljessé, míg az általános választójog a második után vált világméretűvé. Köszönhetően az amerikai demokráciaexportnak, amely akkor olya sikeres volt, hogy nem csak Nyugat-Európát állította talpra, de még a legyőzött Japánban is sikertörténetnek számított. A szovjet blokkban (és ahová csak a szovjetek keze elért az arab világtól, Afrikán át, Dél-Amerikáig vagy a maoista ázsiai rémrezsimekig) volt ugyan deklarált általános választójog (hiszen ez a szocialista és munkásmozgalmaknak alapvető követelése volt), ez azonban névleges volt, a hatalmat az állampárt gyakorolta, a szavazások színjátékok voltak, valódi tét nélkül. Itt sikeresen álltak ellen az amerikai demokrácia exportnak, de valamiért e népek még sem örültek ennek annyira, mint manapság szuverenista nacionalistáink.

Az elharapódzó ideológiai háborúk idején nehéz megértenünk, hogy emberek miért nem látják a nyilvánvalót. A propaganda által kijelölt gonosz mindenképpen gonosz. Amikor jót tesz, az vagy véletlen kisiklás, vagy csak fondorlat, hátsószándék. Míg a kijelölt jó, akkor is jó, ha egészen elképesztő gonoszságokat művel. Hiszen azt nyilván csak kényszer hatására teszi, csak egy még nagyobb gonosz elkerülése érdekében, így végső soron a gonoszsága is csak a jót szolgálja. Egyébként is az áldozata tehet mindenről, ő a hibás, vagy ő is. Mivel ez „vallásos” meggyőződés, észérvek nem igen hatnak, marad a csodálkozás azon, hogyan verheti át magát ennyire egy ember.

Ezt az önsorsrontást a szociológia is ismeri, és a „Félszemű Vologya” című kis orosz eredetű tanmesével illusztrálja, aminek a lényege, hogy Vologya kívánhat bármit az aranyhaltól, de amikor megtudja, hogy a szomszédja, a Ványa, mindenből kétszer annyit fog kapni, akkor azt kívánja, hogy vájják ki a fél szemét. Az elérhető nagy jó helyett, inkább választja még a személyesen őt érintő nagy rosszat is, ha annak az az eredménye, hogy a szomszéd Ványának még rosszabb lesz.

A jelenség a Bibliából is ismert.

Pilátus meg akarja menteni Jézust a halálbüntetéstől, mert tudja, hogy ártatlan, és csak irigységből akarják eltenni láb alól. Egyik szabadítási kísérlete arról szól, hogy előhozatja a legkegyetlenebb rablógyilkost, Barabást, abban a reményben, hogy a nép megretten tőle, és inkább a szelíd Jézust választja, és nem akarja, hogy a kegyetlen gyilkos újra veszélyt jelentsen rá. Nem is tévedhetett volna nagyobbat! De a történet nem azt tanítja, hogy az emberek szerették Barabást. Hanem azt, hogy ennyire gyűlölték Jézust. Kiszabadul a gyilkos gazember? Nem baj, még ez is jobb, mintha Jézus életben marad! S miért jobb? Nem érdekes. A lényeg, hogy Jézusnak legyen rossz. Bármi áron. S miért? Csak. Valójában azért, mert minden reménytelenségünket, kudarcunkat, frusztrációnkat és félelmünket belevetítjük: ő a bűnbak. S miért pont ő? Mert valaki rá mutatott, s minket nem nagyon érdekel, hogy igaza van-e. Valaki feleljen, valaki bűnhődjön, valakinek legyen már rosszabb, mint nekünk, hogy attól jobban érezhessük magunkat.

Hasonlóan vagyunk mi ezzel a Vlagyimir Vlagyimirovoics Putyinnal.

Az első hüledezés után, az ember megpróbál érvelni, és nem érti, hogy emberek miért tagadják vagy mentegetik a nyilvánvalót. Jogtalanul megtámadta a szomszédját, rombol, pusztít, hogy területet szerezzen, katonái gyilkolnak, fosztogatnak, erőszakolnak. Seregének barbár brutalitása mit sem változott 45 és 56 óta, amit mi, magyarok személyesen is átélhettünk. Ugyanazokkal a hazugságokkal szembesülünk: nem megszálltak, hanem felszabadítottak, nem fosztogattak, hanem osztogattak, nem erőszakoltak, hanem virággal kedveskedtek… Pontosan tudjuk, hogyan működik ez, 100 éve nem volt orosz vezető, aki ne hazudozott volna cinikusan az arcunkba. Saját tapasztalatunk van róla, de még az sem számít, mindenre van magyarázat, mindenre van mentség. Kiderül, hogy 56 is csak egy fasiszta lázadás volt, és az orosz tankok csak nácitlanították az országot… Nem számít az a kilátás sem, hogy ezek a hazug, gyilkos gazemberek, nem sokára itt állnak majd a határainkon. S ha már idáig eljutottak, miért állnának meg?! De annak a reális esélye, hogy itt fognak bombázni, öldökölni, fosztogatni és erőszakolni, és nem csak a szuverenitásunkat veszik majd el, hanem megölik fiainkat és leányainkat, lerombolják a házainkat, és földönfutókká vagy a szolgáikká tesznek – nem, ez sem számít. Ilyenkor ébred rá az ember, hogy félszemű Vologyákkal áll szemben, olyanokkal, akiknek Jézus sem lenne elég jó, még akkor sem, ha Barabásról van szó.

S ilyenkor a következő kérdés nyilván az, hogy mégis kit vagy mit gyűlölnek ennyire? Mi gyűlöletük tárgya, minek akarnak annyira ártani, hogy akár az ország elpusztítását és egy új-szovjetunióba való betagozódását is szívesebben látnák, mint ezt? Mi ennyire gyűlöletes, gyalázatos és taszító a szemeikben, hogy még az oroszokat is visszahívnák, csak ennek árthassanak? S bármilyen furcsa, én csak egy választ hallok: a „romlott” Nyugat, a liberalizmus, a polgárok szabadságjogain alapuló demokrácia. Vesszen bármi áron, legyen neki rossz, borzalmas, szörnyű, és nem baj, ha nekünk is az. Nem baj, ha diktátorok uralkodnak rajtunk, ha kilopják a szemünket, ha háborút hoznak ránk, vagy ezer más bajt. A lényeg, hogy rohadjon meg a sajtószabadság, a vallásszabadság, a hatalmi ágak szétválasztása, meg az összes szemét nyugati huncutság. Sőt, rohadjon meg az egész Nyugat, nem akarjuk ki sem várni a hanyatlását. Keleté a jövő, a maoista diktátoré, aki nem csak maszkot kényszerít az alattvalóira, hanem egész városokat zárat le, gyermekeket szakít el a szüleiktől, mert megteheti, mert ott nincs ám emberi jog, meg Helsinki Bizottság, és más vernyákoló civil, aki szót emelne ez ellen. Ott kényszerabortuszra lehet küldeni a nőket, kényszermunkára az ellenzéket, meg bárkit, az aztán a világ, ezé a jövő. Ők peresze nem akarják ránk erőszakolni a nyomorult demokráciájukat, az egyetemük ugyan elkötelezett a marxista értékek mellett, de ez csak formalitás, az igazi kommunisták a kapitalisták, a kommunisták  meg a szabadságharcosok. Jöjjenek csak és szabadítsanak fel minket végre a nyugati métely alól. Meg a Putyin is, csak kényszerből cselekszik. Dehogy akar rosszat, tele van jó szándékkal, hímes tojást akar vinni az ukránoknak, csak azok a szemét nácik ellenállnak. S a félszemű Vologyák hadserege, a Barabás Párt megindul, hogy Isten nevében megfeszítse az Istent is, ha kell.

Már nem csak Londonból, de a világ minden tájáról látható, hogy Putyin cárevics alaposan belelépett a gereblyébe, amit Ukrajnának hívnak. A belső leszámolások azt is jelzik, hogy ezt már ő is tudja. Ahelyett, hogy gyors, látványos akcióval elfoglalta volna Kijevet, megmutatván az orosz medve erejét és az ukrajnai oroszok virágesővel fogadták volna „felszabadító” hadseregét, a nem várt mértékű ukrán ellenállás nem csak a „nagy vezető” renoméját tépázta meg, hanem rámutatott minden diktatúra gyenge pontjára: a tehetségesek helyett a lojálisok kerülnek a hatalom közelébe, akik azt mondják, amit a nagy vezető hallani akar. Ők tartják fenn azután azt a véleménybuborékot, ami megfosztja a nagy vezért a valóság helyes érzékelésétől. Így lesz a vezér saját propagandájának áldozata, mert nem fogadta meg Virág elvtárs Pelikán elvtársnak adott jó tanácsát: „Legalább mi ne dőljünk be a saját propagandánknak”.

Nem nagyon hittük el, hogy Oroszország teljeskörű inváziót indít Ukrajna ellen, mert annyira esztelennek tűnt. Amikor mégis elindult, azt gondoltuk, Putyin talán tud valamit, amit mi nem. Mára már nagyjából biztosra vehető, hogy ez éppen fordítva van. Mindenki reálisabban mérte fel a helyzetet, mint maga Putyin, akinek emiatt még az elmeállapotát is kétségbe vonták. Így az orosz invázió hőst kreált egy zsidó komédiásból, aki botcsinálta politikusként indult egy ezer sebből vérző ország vezető helyéért, s ma már Churchill-lel emlegetik egy lapon. Az addig a szegénységéről, korrupciójáról, maffiáiról és oligarcháiról, nemzetiségi ellentéteiről ismert ukránokat és oroszokat olyan egységbe kovácsolta, amiről eddig álmodni sem mertek, és nemzetközi szinten is alapvetően átalakította az ukránok imidzsét, mint egy bátor, haza- és szabadságszerető népét. De kétségtelen, a létező legnagyobb árat is fizetik ezért.

Mi magyarok is sokat profitálunk abból, hogy a volt KGB-s, teljhatalmú orosz vezető nem nézett a lába elé. Jó látni, hogy a 7 éve a menekültek ellen masszívan folytatott propaganda még sem ölte ki az emberséget, hogy menekültek 100 ezreit tudjuk fogadni és ellátni, ha akarjuk, és ha a hatalom hagyja, sőt, maga is arra használja (a tőlünk kapott) erőforrásait, amire valók. Európában sem csupán arról ismernek már, hogy a miniszterelnök úr személyesen választotta ki a legnagyobb sérülést okozó pengedrótot, amivel a menekülteket várjuk, hanem bejárták azok a képek is a hanyatló Nyugat ármányoldalait, amelyen a magyarok segítőkészségének szép példái láthatók. Mintha csak a sokat ostorozott német „Willkommenskultur” magyar verzióját láthatnánk. Szerencsére. A magukat „szuverenistáknak” valló nacionalistákról is kiderült, hogy mások szuverenitása iránt nem annyira fogékonyak, szerintük, az ukránoknak el kellene fogadniuk az orosz birodalom gyámkodását, mer’ az tán még mindig jobb, mint Brüsszelé, hisz azok nyáladzó libernyákok ugyebár, szemben a tökös oroszokkal, akik bebörtönzik az okoskodókat, érvek helyett kiürítik rád a tárat, és kész. Barbárok, de legalább férfiasan teszik…

Az első rémület után, amit a háborús hírek okoznak, a második kérdés, ami minden empatikus emberben felmerül: mit tennék, ha Ukrajnában élnék? És főleg: mit tennék hívőként, mit tennénk gyülekezetként? Biztos vagyok benne, hogy fogunk hallani az Ukrajnában élő testvérek hősies hitéről, de talán érdemes átfutni azokat az alapelveket, amelyek a Bibliában is le vannak írva: Mit csinálnak a bárányok, amikor támadnak a farkasok? Három tételben szeretném nagyon röviden, szinte távirati stílusban leírni, amit ezzel kapcsolatban gondolok.

1. A propaganda ideje, védekezzünk a 16-oson kívül

Háborúk nem a semmiből lesznek, hanem beszédből, propagandából. A Jelenések lovasai jól leríják a folyamatot: elsőnek a fehér lovas jön a hazugság tüzes nyilaival, majd a háború vérszínű lován, (azután az ínség, sárga lovon, és végül a pokol hullaszínű lován.) A védekezés első vonala tehát a háborús propaganda leleplezése. A hívőknek igazságszerető embereknek kell(ene) lenniük, akik másokat nem rágalmaznak és hazug híreket nem hordanak. Hanem leleplezik a hazugságokat és álnokságokat. Jelen esetben a fő hazugság az, hogy az oroszok akkora veszélyben voltak, hogy csakis vérontással tudták azt elhárítani. Az oroszok klasszikus imperialista (birodalmi) háborút folytatnak, se Ukrajna, se más nem jelentett rájuk olyan típusú veszélyt, amit csak és kizárólag ilyen háborús eszkalációval lehetett volna megoldani. Az oroszok hátsó feléből eddig is kiálló magyar propagandisták is jobban tennék, ha hallgatnának, és nem kiabálnák, hogy Ukrajna magának kereste a bajt, Ukrajna provokálta ki a háborút, mert ez nem igaz. Vagy ha igen, akkor 56-ban is mi kerestük magunknak a bajt, és provokáltuk ki, hogy orosz lánctalpak eltapossák a szabadságharcot, ami akkor nem is szabadságharc volt, csupán egy nyilas banda lázadása. Nem is szólva a világháborús szerepléseinkről. Aki szereti és szólja a hazugságot, az nem lehet Isten szolgája, még akkor sem, ha azt hiszi, hogy hazugságai kegyesek, vagy nemes célt (Istent, hazát) szolgálnak. Az igazi szolgálat (Istennek, hazának) csakis az igazságon alapulhat, minden más a Hazugság Atyjától van, aki embergyilkos is kezdettől fogva.

2. Háború: menni vagy maradni?

Ha mégis kitör a háború, az első kérdés: menekülni, vagy maradni. Mind a kettő legális választás. Jézus azt mondta, ha az egyik helyen üldöznek és veszélyben van az életetek, menjetek olyan helyre, ahol védelmet találhattok. Aki megy, ne legyen olyan, mint Lót felesége, ne nézzen hátra, és ne bánja, amit ott kellett hagynia.

Aki marad, annak fel kell mérnie, hogy ezért igen súlyos árat kell fizetnie, egy háború tele van olyan helyzetekkel, ahol már nincs igazán jó döntés, maximum a rossz és a még rosszabb között. Ha az ember marad, számolnia kell azzal, hogy ellenségként bánnak vele, akár véletlenül is megölhetik vagy megsérülhet, olyan dolgokat kell végigélnie és látnia, amelyek egy életre traumatizálhatják. Ha mindennek tudatában úgy dönt, hogy marad, megteheti, de a legjobb, ha rögtön az elején lemond a saját és szerettei életéről és a vagyonáról, és úgy gondolkodik, hogy minden, ami ebből a háború végére mégis megmarad, az ajándék lesz. Úgy kell átadnia a testét és az életét, ahogyan Jézus tette a Getsmané kertben, és kb. olyan nehéz is lesz lelkileg és szellemileg. De ha ez nem sikerülne, akkor sincs ok a csüggedésre és a szégyenre, Péternek sem ment elsőre, se Márknak, aki Ciprus után visszafordult.

Férfiak számára további dilemma a behívó. Ha maradnak, behívják őket harcolni. Itt is az a kérdés, hogy miféle harc ez, az én harcom-e ez? A délszláv válság idején is ez volt a fő dilemma: mi köze a magyaroknak a szerbek és horvátok nacionalista háborújához? Ez nem az ő harcuk! Most is az a helyzet, hogy egy Ukrajnában élő magyarnak azt kell magától megkérdeznie: az én harcom-e ez? Lehet rá igent (ez a hazám és megvédem), meg nemet is mondani (az egyik nacionalista pont olyan gáz, mint a másik), mindkettő legális döntés.

Ha úgy döntünk, hogy nem a mi harcunk, meg kell birkózni két dologgal: az egyik, hogy előbb-utóbb kézbesítik a behívót, és katonaszökevények leszünk, ami legalább olyan veszélyes, mintha bevonulunk. A másik a lelkiismeret, hiszen bizonyos fokig cserbenhagytuk azt az államot, amelynek a polgárai vagyunk. Ha valaki hivatásos katona, még nehezebb ez a döntés, hiszen felesküdött az állam védelmére, ha viszont tudható, hogy csak ágyútölteléknek hívnak be (se normális felszerelés, se kiképzés), akkor jobb menekülőre fogni, de még az előtt, hogy behívnának, vagy elrendelnék a mozgósítást. Erre nincs általános szabály, itt mindenkinek magának kell megtalálnia saját maga számára a választ.

Egy hívő azt is megteheti (ha a szabályok lehetővé teszik), hogy fegyvertelen szolgálatot vállal. Híres példánk a „Fegyvertelen katona” című mozifilmben is bemutatott eset: részt veszek a háborúban, de nem akarok életet kioltani, hanem segítek menteni. Néhány felekezet a fegyver teljes elutasítását is tanítja (nazarénusok, jehovisták), ez is egy lehetőség, de egy hadban álló állam szankcionálni fogja (börtön, kivégzés), aki ezt az utat választja, annak ezzel számolnia kell.

Az elvet, amelyből a fentiek következnek Pál így írja le:

^1Kor7,26Azt tartom tehát jónak a küszöbön álló megpróbáltatások miatt, hogy jó az embernek úgy maradnia, amint van. (…) ²⁹Ezt pedig azért mondom, testvéreim, mert a hátralevő idő rövidre szabott. Ezután tehát azok is, akiknek van feleségük, úgy éljenek, mintha nem volna, ³⁰és akik sírnak, mintha nem sírnának, akik pedig örülnek, mintha nem örülnének, akik vásárolnak, mintha semmijük sem volna, ³¹és akik a világ javaival élnek, mintha nem élnének vele, mert a világ látható alakja elmúlik. ³²Azt szeretném, hogy gond ne terheljen titeket.

Ezért a szörnyen nehéz döntések idején könnyebb annak, aki csak saját maga felöl dönt. Család, gyerekek esetén ez még nehezebb. Jó közös döntést hozni, és ha lehet, még a gyerekeket is bevonni, ha már elég nagyok hozzá (12 felett). A családok ilyenkor gyakran szétszakadnak, és ez emberpróbáló idő számukra. A legfontosabb a félelem és a szorongás leküzdése, ebben nagyon sokat segíthet a hitünk, hiszen a Béke Fejedelme az, aki megrontja a Sátán a lábunk alatt hamar.

Jézus tanításai az „aggodalmaskodásról” a legjobbak a félelem és a szorongás ellen (Mt6 második fele). Nagyon fontos, hogy ne bénuljunk le a rossz jövőkép miatt. A csüggedés megfoszt attól, hogy a jelenben megtegyük, ami jó és hasznos, mert azt hazudja nekünk, hogy fölösleges (Minek? Semmi értelme!). Ez azonban soha nincs így! Jót tenni mindig értelmes! Amire van lehetőségünk, tegyük meg, mert valójában nem tudjuk, mit hoz a holnap, de nem érdemes sokkal többel foglalkozni sem, mint a nap baja. Legyen az éppen elég. S ha aznap ettünk, van ruhánk, az ok a hálára.

Nincs új a Nap alatt – mondta bölcs Salamon – s lám újra milyen aktuálisak lesznek a régi viccek: „Miért kicsi Magyarország? Mert megrágta a SzU”, azaz, a Szovjetunió – az újszülöttek kedvéért. Ez Magyarországra amúgy nem volt igaz, kicsiségét a monarchia széthullásának, saját nacionalizmusának, és a nyugati birodalmi játszmáknak köszönhette leginkább, a Szovjetunió már így kicsinyen kebelezte be (nem kiharapott belőle, hanem megrágta és lenyelte). Ám, ha Ukrajnát helyettesítjük a viccbe – Miért lett kisebb Ukrajna? -, minden nagyon is igazzá válik.

Iványi Gáborék felháborító este jól példázza, hogy miért fontos törekedni a társadalmi igazságosságra. Az igazságosság ebben az értelemben egy elérhetetlen utópia ugyan, de nagyon nem mindegy, hogy feléje törekszünk, vagy az ellenkező irányba. A társadalmi igazságtalanság ugyanis egy bizonyos ponton túl feszültségeket szít, amelyek olyan jelenetekhez vezetnek, mint amelyek a Dankó utcában – és nem először – játszódtak le.

A mindenkori hatalomnak (demokráciákban a közhatalomnak) az a törekvése egy igazságos társadalomban, hogy lehetőség szerint minden polgárának esélyt kínáljon a boldogulásra. A közhatalom jelenlegi birtokosai azonban úgy gondolják, hogy csak egy bizonyos kör számára kínálnak sokkal jobb lehetőséget a boldogulásra, míg másokat boldogulni sem hagynak.

Számomra ijesztő mértéket öltött szeretett keresztény világunk azon részének öncsalása, amely megpróbál keresztény színre mázolni választási témákat, amely témáknak amúgy nagyon kevés közük van a valóságos társadalmi problémákhoz. Ilyen például a genderizmus.

Most azt kell halljam hívő feleim szájából, hogy az ördögi genderisták rátámadtak a teremtés rendjére. Toleranciát és emancipációt követelnek a társadalomban a homoszexuálisoknak, akik ráadásul nem is egyfélék, hanem mindenféle betű is. Mivel kis hazánkban nem sikerült olyan fontosabbnak tűnő kérdésekben népszavazást kiírni, mint az atomenergia, vagy akár az alkotmány, ellenben – mint a csodarabbi esetében a sabbat – a népszavazási tilalom néhány órára megszűnt a járvány miatti rendkívüli jogrend ellenére, de csak azért, hogy szavazhassunk egy olyan égető és fontos kérdésről, mint az óvodások nemváltása.

Szeretném előre bocsátani, hogy nem nagyon értek a gender-ideológiákhoz, de úgy gondolom, hogy ezek tudományos vagy tudománytalan voltát nem a politikának, és felbőszült családanyáknak (ApCsel13,50), hanem a tudományos közéletnek kell kimondania. Botrány ilyen alapon elűzni egyetemeket (számos más szakokkal együtt) vagy megfélemlíteni a témával foglalkozó embereket. Amihez viszont egy kicsit értek, az a Szentírás, éppen ezért a hüledezés után, egyre jobban bőszít, hogy magukat hívőnek tituláló emberek evidenciaként emlegetik, hogy a szexuális kisebbségek társadalmi emancipációjáért küzdő mozgalmak a teremtés rendje ellen támadnak. Isten az embert férfinak és nőnek teremtette, punkt um.

Mivel a téma jelenleg rendkívül hiszterizált, megpróbálom egy párhuzammal megvilágítani a mondanivalómat, és már előre elnézést kérek a kerekes székes emberektől, nem őket kívánom pellengérre állítani, csak az érvelés abszurditásának bemutatása kedvéért élek vissza a türelmükkel.

Isten nem teremtett kerekes székes embert. Isten kétlábon járó embereket teremtett. Pont.

Ergo, azok a mozgalmak, amelyek a többségi társadalomra - az egészségesekre és normálisokra- rá akarják kényszeríteni az akadálymentesítést, a teremtés rendje ellen támadnak. Miért kéne a társadalomnak rámpákon közlekednie? Csak azért, hogy annak a pár kerekes székesnek jobb legyen? Bejárathoz közeli parkolóhelyeket tartanak fenn nekik, amíg más emberfiának nincs szabad parkoló? Eddig is el voltak otthon, most mit lábatlankodnak itt?! (Elnézést az olcsó poénért.)