Már nem csak Londonból, de a világ minden tájáról látható, hogy Putyin cárevics alaposan belelépett a gereblyébe, amit Ukrajnának hívnak. A belső leszámolások azt is jelzik, hogy ezt már ő is tudja. Ahelyett, hogy gyors, látványos akcióval elfoglalta volna Kijevet, megmutatván az orosz medve erejét és az ukrajnai oroszok virágesővel fogadták volna „felszabadító” hadseregét, a nem várt mértékű ukrán ellenállás nem csak a „nagy vezető” renoméját tépázta meg, hanem rámutatott minden diktatúra gyenge pontjára: a tehetségesek helyett a lojálisok kerülnek a hatalom közelébe, akik azt mondják, amit a nagy vezető hallani akar. Ők tartják fenn azután azt a véleménybuborékot, ami megfosztja a nagy vezért a valóság helyes érzékelésétől. Így lesz a vezér saját propagandájának áldozata, mert nem fogadta meg Virág elvtárs Pelikán elvtársnak adott jó tanácsát: „Legalább mi ne dőljünk be a saját propagandánknak”.
Nem nagyon hittük el, hogy Oroszország teljeskörű inváziót indít Ukrajna ellen, mert annyira esztelennek tűnt. Amikor mégis elindult, azt gondoltuk, Putyin talán tud valamit, amit mi nem. Mára már nagyjából biztosra vehető, hogy ez éppen fordítva van. Mindenki reálisabban mérte fel a helyzetet, mint maga Putyin, akinek emiatt még az elmeállapotát is kétségbe vonták. Így az orosz invázió hőst kreált egy zsidó komédiásból, aki botcsinálta politikusként indult egy ezer sebből vérző ország vezető helyéért, s ma már Churchill-lel emlegetik egy lapon. Az addig a szegénységéről, korrupciójáról, maffiáiról és oligarcháiról, nemzetiségi ellentéteiről ismert ukránokat és oroszokat olyan egységbe kovácsolta, amiről eddig álmodni sem mertek, és nemzetközi szinten is alapvetően átalakította az ukránok imidzsét, mint egy bátor, haza- és szabadságszerető népét. De kétségtelen, a létező legnagyobb árat is fizetik ezért.
Mi magyarok is sokat profitálunk abból, hogy a volt KGB-s, teljhatalmú orosz vezető nem nézett a lába elé. Jó látni, hogy a 7 éve a menekültek ellen masszívan folytatott propaganda még sem ölte ki az emberséget, hogy menekültek 100 ezreit tudjuk fogadni és ellátni, ha akarjuk, és ha a hatalom hagyja, sőt, maga is arra használja (a tőlünk kapott) erőforrásait, amire valók. Európában sem csupán arról ismernek már, hogy a miniszterelnök úr személyesen választotta ki a legnagyobb sérülést okozó pengedrótot, amivel a menekülteket várjuk, hanem bejárták azok a képek is a hanyatló Nyugat ármányoldalait, amelyen a magyarok segítőkészségének szép példái láthatók. Mintha csak a sokat ostorozott német „Willkommenskultur” magyar verzióját láthatnánk. Szerencsére. A magukat „szuverenistáknak” valló nacionalistákról is kiderült, hogy mások szuverenitása iránt nem annyira fogékonyak, szerintük, az ukránoknak el kellene fogadniuk az orosz birodalom gyámkodását, mer’ az tán még mindig jobb, mint Brüsszelé, hisz azok nyáladzó libernyákok ugyebár, szemben a tökös oroszokkal, akik bebörtönzik az okoskodókat, érvek helyett kiürítik rád a tárat, és kész. Barbárok, de legalább férfiasan teszik…
Napvilágra került az is, hogy nem csak Putyin, hanem az orosz ortodox egyház is revansra vágyik. A lángoló nacionalizmus ugyanis az egyházakat is szétszakította, ukránok és oroszok nem férhetnek meg immár egyetlen szervezetben. Kijev a „parvoszláv Jeruzsálem”, benne a Hagia Sofia templommal, amelyet a bizánci főtemplom riválisának szántak, és a Pecserszka lavra barlang-kolostorral, a pravoszláv ortodoxia bölcsőjével. Ennek visszaszerzése érdekében az orosz főpópa nem csak megáldja az agresszorok fegyvereit, de egyenesen szent háborúnak próbálja beállítani a mészárlást. Amit persze az LMBTQ indokol, mi más. Mert az ortodoxok istenét se a lopás, se a gyilkolás, se a házasságtörés, de még kórházak és iskolák lebombázása sem bőszíti annyira, mint egy melegfelvonulás Harkivban.
És akkor mi lesz most?
A háború abba a szakaszába lépett, amikor az orosz seregnek nem marad nagyon más választása, mint porig rombolni az ellenálló ukrán városokat, ami idő. A kérdés, hogy ez az idő kinek dolgozik? Az oroszok minden nappal többet veszítenek, és egyre gyengébbnek és barbárabbnak bizonyulnak. Vajon képesek lesznek-e megfordítani a helyzetet? Okos elemzők sokasága töri most ezen a fejét, és egyre inkább az a válasz jön ki, hogy nem. Amit viszont biztosan tudhatunk, hogy kik járnak rosszul azokon az ukrán polgárokon kívül, akik életüket, egészségüket és egzisztenciájukat vesztik éppen ezekben a pillanatokban.
Egy válság mindig a gyengéket söpri el elsőnek, a repedezett falak omlanak le a leggyorsabban. A háború és a szankciók világa, az egekbe szökő energia-, nyersanyag és élelmiszer árak azokat az embereket és térségeket érintik a legrosszabbul, ahol egyébként is nagy már a baj. Nagy a valószínűsége, hogy az arab tavasznak nevezett forradalomsorozathoz hasonló zavargások és éhséglázadások törnek ki szerte a világon.
A második következmény a fegyverkezési verseny lesz. Vége a bizalom korszakának, csak a katonai erő garantálhatja a biztonságot, mindenki fegyverkezni fog. Jön a drónok harca. Ez kis hazánk szuverenitására is csapás, mert ha megszakadunk, akkor sem tudunk ezen a téren labdába rúgni, még a környező országokkal szemben sem, legfeljebb a fegyvergyártásból részesedhetünk. Látványos, ahogyan a V4-ek együttműködése felbomlik. A lengyel és szlovén miniszterelnök Kijevbe utazik, a magyar Belgrádba. A hagyományos szerb-orosz pánszláv barátság ugyanis újra felveti annak lehetőségét, hogy a szerbek az oroszokhoz hasonlóan újragondolják a volt Jugoszlávia szétesése után kialakult helyzetet, és megint megpróbálják átrajzolni a térképet. (És adott esetben nem csak Koszovót, Montenegrót és Boszniát szereznék vissza, hanem Szlovéniát is. Igény vóna rá…) A Balkán instabilabb, mint valaha, s miután Magyarország jó időre elveszítette a lengyeleket, most Szerbiára tesz. Pedig egy „nagy” Szerbia, az ott élő magyaroknak sem lenne jó, és egy szerb nacionalista állam megerősödése a határaink mellett, kb. annyit használ a szuverenitásunknak, mint annak a bizonyos üveges tótnak a hanyatt esés. A NATO-ból vagy az EU-ból való kilépésünk (vagy kidobásunk) jelen helyzetben nagyon kiszolgáltatottá tenne. Az oroszok pedig azt is elintézték, hogy a pávatánchoz egyre szűkebb a színpad, nem lehet egyszerre két urat szolgálni, színt kell vallani: vagy a hanyatló Nyugat, vagy a rothadó Kelet.
A harmadik következmény az oroszok meggyengüléséből fakad. Amíg Putyin azzal van elfoglalva, hogy a gereblyét valahogy kioperálja a szeméből, hatalmi vákuum keletkezik egy sor helyen. Ilyen Szíria, amiből a törökök és az izraeliek profitálhatnak. De ilyen Örményország is, amely újabb területeket veszíthet el, és létrejöhet az a folyosó a Kaszpi-tengerhez, amely után a törökök oly régóta áhítoznak. De az oroszok meggyengülése hatással lehet az összes szovjet utódállamra (lásd a kazah eseményeket), ami azt vetítené előre, hogy a birodalmi álmok helyett, az egykori (szovjet) unió végső kimúlása következne be. (Én nem hullatnék krokodilkönnyeket.) És hatással lenne az egész Közel-Keletre, amelynek jelenleg az a legnagyobb problémája, hogy Irán atombombát akar, hogy ezzel szolgálja a sií-iszlám forradalmat. Ez a fenyegetés Izrael számára létkérdés, és háborús ok. De a szunni olaj-királyságokat is már annyira fenyegeti, hogy készek Izraellel is inkább kiegyezni az irániak ellenében. Ez viszont Iránt sodorja az oroszok, és főleg a kínaiak oldalára, akik egyébként is ennek a háborúnak az elsőszámú nyertesei.
A helyzet kulcsa alapvetően Putyin kezében van, a probléma viszont az, hogy akinek nem volt elég esze, hogy ne lépjen a gereblyébe, annak lesz-e elég bölcsessége, hogy kimanőverezze magát ebből a helyzetből, vagy a végsőkig kitart egy rossz döntés mellett?
Bárhogyan is dönt az orosz elnök, minden ukrán siker, kilőtt harckocsi, fel nem adott város egyúttal a mi hátsó felünket is védi, az ukránok bizony értünk is harcolnak, és azért kockáztatják az életüket, hogy nekünk ne kelljen. Kijár nekik legalább a tisztelet ezért. Ha pedig elbuknak, mi élünk majd annak a fenyegetésnek az árnyékában, ami számukra már nem csupán fenyegetés, hanem maga a véres valóság.
