A főnéni örvendezve jelentette be, hogy az amerikai demokráciaexport újra megbukott, csúfos kudarcot vallott – utalván ezzel a magyar választási eredményekre, és a közelmúlt politikai fejleményeire, például az afgán helyzetre. És igaza is van, az amerikai vagy nyugati típusú demokrácia jelentős ellencsapást szenvedett el a nacionalista és vallásos erőktől – úgy Magyarországon, mint Afganisztánban. A kérdés már csak az, hogy mi ebben az öröm? Kinek és miért jó ez? Most jobb lett a magyaroknak és az afgánoknak? Miért jó az, ha a demokrácia vereséget szenved?
Ezzel kapcsolatban két súlyos gondolat bánt engem. Az első, hogy a demokrácia általában véve van-e válságban, vagy létezik-e jobb alternatíva? A második, hogy szükségszerűen putyinizálódik-e az, aki ünnepli a demokrácia visszaszorulását? A továbbiakban igyekszem kifejteni, hogy mit is értek egyik és másik alatt.
A demokrácia és a nemzetállam a feudalizmust és a rendiséget váltotta fel. A feudalizmus kiszolgálta az emberiséget egy ideig, majd elkezdett kényelmetlenné válni. Részben azért, mert a világ megváltozott, és a változás a politikai berendezkedéstől alkalmazkodást kívánt meg, részben azért, mert a vezető osztályok (jelesül a nemesség) nem igazán töltötte már be eredeti küldetését, mondhatni, elkorcsosult. A nemesek és jobbágyok közötti szakadék a feudalizmusban áthághatatlan volt, úgymond: Isten akarata. Az egyik rendből a másikba nem lehetett átkerülni. (Csak két intézmény volt, ami némi mobilitást biztosított: az egyház és a hadsereg.) Az iparos és egyéb polgári réteg szélesedésével azonban elkezdett átalakulni a helyzet, új rend követelt magának és érdekeinek helyet. Amit ma „emberi jognak” hívunk, a feudalizmusban csak a legfelső rendet illette meg, a többieket nem. Övék volt a szólás- és véleménynyilvánítás szabadsága, a vallás szabad megválasztása. Ha például valaki főnemes vagy főegyházi figura volt, az akár lehetett vállaltan homoszexuális is, míg ha polgári vagy netán még alsóbb rétegből származott, jó eséllyel került börtönbe, máglyára vagy fojtották vízbe. Léteztek tehát ilyesfajta jogok, de csak a kiváltságosokat illették meg. A polgári átalakulás során a hatalom az Isten adta király kezéből, az Isten adta nép kezébe került. (Éppen ezért tartották a feudális egyházak „istentelenségnek”, Isten elleni lázadásnak a nemzetállamokat, a respublikákat.) Ezzel a feudális rendiség felbomlott, a születési jogokat felváltották az állampolgári jogok, s immáron nem királyságok, hanem nemzetállamok jöttek létre. Vagy ott, ahol a királyi ház elég gyorsan kapcsolt és tett engedményeket, alkotmányos monarchiák, melyek lényegüket tekintve nem különböznek a nemzetállamoktól (a választópolgárok a képviselőik útján, parlamentárisan gyakorolják a főhatalmat), a királyi ház csupán reprezentatív feladatokat tölt be. Az általános választójog sem volt azért magától értetődő, a nőknek, munkásoknak, parasztoknak meg kellett küzdeni érte. A feudalizmus bukása az első világháborúval vált teljessé, míg az általános választójog a második után vált világméretűvé. Köszönhetően az amerikai demokráciaexportnak, amely akkor olya sikeres volt, hogy nem csak Nyugat-Európát állította talpra, de még a legyőzött Japánban is sikertörténetnek számított. A szovjet blokkban (és ahová csak a szovjetek keze elért az arab világtól, Afrikán át, Dél-Amerikáig vagy a maoista ázsiai rémrezsimekig) volt ugyan deklarált általános választójog (hiszen ez a szocialista és munkásmozgalmaknak alapvető követelése volt), ez azonban névleges volt, a hatalmat az állampárt gyakorolta, a szavazások színjátékok voltak, valódi tét nélkül. Itt sikeresen álltak ellen az amerikai demokrácia exportnak, de valamiért e népek még sem örültek ennek annyira, mint manapság szuverenista nacionalistáink.
Azt azonban kár lenne tagadni, hogy valami nagy baj van a demokráciákkal, és ez messze nem az, hogy elharapódzott az erkölcstelenség, mert az el van harapódzva a diktatúrákban is. Ha valaki úgy gondolja, hogy Oroszországban vagy Kínában a szexualitás terén nagyobb a morál, szerintem súlyosan téved. Arról nem is szólva, hogy ezekben a rendszerekben az emberéletnek igen csekély az értéke. Még a saját polgároké is, nem hogy az idegeneké. Putyint például nem érdekli sem az ukránok, sem az oroszok élete. Ezt pedig nem kompenzálja az a tény, hogy elutasítja a homoszexuális jogokat. Még szigorúan bibliai szempontból is az élet védelme fontosabb parancsolat a szexuális erkölcstelenségnél. Ha tehát igaz volna az a narratíva, hogy Isten haragja lesújt azokra a társadalmakra, amelyek engedékenyek a homoszexuális jogokkal kapcsolatban, akkor sokkal inkább le kellene sújtania Isten haragjának azokra a társadalmakra, amelyek semmibe veszik az emberi életet. Nem jó se gyilkosnak, se paráznának lenni, de ha muszáj választani, az utóbbi a kisebb bűn.
Azonban a demokrácia jó működése a „démosz”, az Isten adta nép minőségétől függ. Ha a nép, azaz, a szavazó polgárok nem állnak ki a demokratikus értékek mellett, akkor demokrácia sem lesz. A demokráciát ugyanis sok mindentől meg lehet védeni, kivéve a választópolgárokat. A jelen helyzetben Nyugaton is bizalmi válság alakult ki, a választópolgár nagy számban az „elitet” teszi felelőssé azért, hogy az élete nem olyan, mint szeretné. A technológia túl gyorsan változtatja meg az életünket, és a politika képtelen arra, hogy valahogy kordában tartsa ezt az eszement „fejlődést”, amit a kapitalizmus diktál. A polgár úgy érzi, cserbenhagyták, elveszítette az irányítást az élete felett, minden esetlegessé és kiszámíthatatlanná vált. Se a hírek, se a tudomány, se a technika, se a társadalom világában nem igazodunk már el, csak kapkodjuk a fejünket. A választó polgár megoldást szeretne, és a nyomasztás már akkora, hogy szinte bárkinek odaadnánk a kormányrudat, csak ígérje meg, hogy minden megint jó lesz. És van, aki nem rest megígérni. Ez a hamis reménység élteti a populizmust, mert még hamis reménységgel élni is jobb, mint reménytelenül.
És ezen a ponton jön képbe a putyinizmus.
Hamis reménységet ugyanis hamis világkép alapján lehet kelteni. A hamis világkép pedig, ha tömegek hitévé válik, önmozgó lesz, és szükségszerűen kerül háborúba a valósággal. Kívülről nézve érthetetlen, hogy Putyin miért bocsátkozott ebbe a szörnyű és nyomasztó háborús kalandba. Ebből jó nem származik senkinek se, Oroszországnak a legkevésbé, éppen ellenkezőleg, mindenki csak bukhat rajta. Amikor hallgatom a tudós szakértők elemzéseit, azt látom, hogy ők meg azt hiszik, valójában Putyin is úgy látja a világot, mint ők, csak még sem azt csinálja, ami ebből a világlátásból nézve logikus lenne. Csakhogy Putyin nem úgy látja a világot, mint mi. Saját propagandájának áldozata. Ő valóban meg van győződve róla, hogy Oroszország a kereszténység (különösen pravoszláv változatának) védelmezője és terjesztője, a nyugati erkölcstelenséggel és romlottsággal szemben. Hogy elhívása, mi több, isteni küldetése, hogy a „keresztény” igazságot katonái szuronyaival védje meg. Ő valóban hiszi, hogy szent háborút folytat, hogy az igazság az ő oldalán áll, hogy Ukrajnát egy náci kisebbség kerítette hatalmába, akik zsarnokoskodnak a népen. A népen, amely már alig várja, hogy a dicső orosz hadsereg felszabadítsa. És ez a bibi a politikai messianizmussal, a hamis reménység hitető ideológiáival. Előbb-utóbb szembekerülnek a valósággal, s kiderül, hogy a virtuális térben és az emberek gondolkodásában le lehet győzni a valóságot, de a fagyi visszanyal, a valóság néha rárúgja az ajtót az álmodozókra. Csak az a baj, hogy a kijózanodáshoz szörnyű pusztításon, halálon és ördögi kegyetlenkedésen keresztül vezet az út. S még egy ilyen pokoli út végén sem mindig jön el.
A demokrácia válságban van, mert az emberek nem nagyon hisznek már a hagyományos demokratikus intézményeknek, és azok képviselőinek, az „elit”-nek. Hajlanak arra, hogy alternatívákat keresgéljenek, és még sarlatánoknak, paranoid elmebetegeknek is inkább odaadnák az életük feletti ellenőrzést, ha megígérik, hogy tudnak gyógymódot a modern ember bajára. S ahogyan a demokrácia, az alkotmányosság a maga idejében jó formát és keretet teremtett arra, hogy a megváltozott társadalmak elboldoguljanak, lehet, hogy most az újabb társadalmi változások megrázzák, vagy akár el is tüntetik ezeket a kereteket.
Ha a francia elnökválasztáson a szélsőjobb győzött volna, a hagyományos európai demokráciának akár búcsút is inthettünk volna. Nem így lett, de a meccs még nem ért véget. Az amerikai demokráciaexport még tartja magát – egyesek őszinte bánatára.
A kérdés azonban az, hogy az ál-keresztény autokráciaexport sikeres lesz-e? Magyarországon ideológiailag és politikailag az, másutt még nem olyan egyértelmű, az ukrán fronton egyelőre vesztésre áll. És én ennek őszintén örülök. Az amerikai demokrácia ugyanis minden tökéletlensége és baja ellenére, még mindig ezerszer jobb, mint a vallásos-nacionalista „tálibok” rémuralma. S hogy a „kereszténységből” éppen úgy lehet rémuralmat csinálni, mint az ateizmusból, arra az emberiség történelme bőven szolgáltat példát. Már ha valaki akar belőle tanulni. Ha nem – akkor a szólás szerint – arra van ítélve, hogy megismételje a múlt bűneit. A boszorkányperektől a búcsúcédulákig, a világháborúktól a népirtásokig.
