Három nagy válsággóc fenyegeti közvetlen háborúval a világot. Ebből az oroszok Ukrajna elleni agressziója szerepel a címlapokon. Az iráni atomfenyegetés néha fel-fel bukkan azok számára, akiket a nemzetközi hírek is érdekelnek. A harmadik pedig Kína azon vágya, hogy Honkong után Tajvant is bekebelezze. Ez így együtt valóban világháborús helyzet.

A legkevésbé az oroszok támadására volt felkészülve a világ, mivel az oroszok gazdaságilag és katonailag is gyengének tűntek egy ekkora falat bekebelezéséhez. (Egyelőre úgy néz ki, hogy azok is.) Az utolsó pillanatig mindenki arra számított, hogy Putyin beéri a fenyegetéssel, de kiderült, hogy nagyon is komolyan gondolja a birodalmi terjeszkedést. A háború kitörése óta is sokféle fenyegetés hangzott el, és nem túl megnyugtató, amikor a felek atomcsapással fenyegetik egymást, különösen annak a fényében, hogy egyikük akár ezt is komolyan gondolja. Az oroszok lebegtetik a taktikai atomcsapás lehetőségét az ukrán háborúban, ami fokozódna azzal, ha a háborúban elfoglalt területeket magukhoz csatolnák ugyanúgy, mint Krímet. A Krím esetében Putyin beszélő feje, bizonyos Medvegyev azt mennydörögte, hogy pokoli (vélhetően atom)csapásra számíthat, aki a Krímről ki akarná űzni őket. Az orosz hatalom más képviselői pedig arról beszélnek, hogy a nyugati hatalmakat fél órán belül képesek eltörölni a Föld színéről (ezért ne nagyon ugráljanak). Az angolok már előre közölték, hogy ha ennek előkészületeit látnák, a NATO reagálásától függetlenül, a saját szakállukra is megelőző atomcsapást mérnének az orosz vezetésre, személyesen Putyinra és bábjaira, Moszkvára és amire csak kell. Ilyesmire a szuezi válság óta nem volt példa.

A világ közepén, a Közel-Keleten egy vakbuzgó vallási állam épít atombombát. Az irániak bejelentették, hogy bármikor képesek megépíteni a bombát, de még nem döntötték el, hogy megteszik-e. Az izraeliek bejelentették, hogy semmilyen körülmények között sem engedik meg Iránnak, hogy atombombája legyen, ha kell háborúval is megakadályozzák, mivel nem telik el hét, sőt, nap, hogy az irániak ne mondanák el akár a legfelsőbb szinteken is, hogy meg kívánják semmisíteni a cionista államot (amúgy a zsidókat szertik persze.) S ha a holocaustnak van tanulsága, egy mindenképpen az, hogy aki mondja, meg is teszi, ha van rá lehetősége. Ezért gondoskodni kell róla, hogy ne legyen. Egy iráni atombomba azonban nem csak a zsidókat veszélyezteti, hanem a rivális szunnita vallási államokat is, elsősorban Szaúd-Arábiát és csatlósait (a többi öbölállamot), Törökországot, Egyiptomot – akik fel is vetették, hogy Irán ellen egyfajta Közel-keleti NATO szerűséget kellene létrehozniuk. Mindeközben Irán igyekszik a zsidó államot a szárazföldön is bekeríteni, amit a Izrael külhoni országok területén (elsősorban Szíriában) végrehajtott légicsapásokkal igyekszik akadályozni. Az iráni támogatású milíciák ott van Jemenben, Szudánban ugyanúgy, mit Irak déli részein, Szíriában és elsősorban Libanonban. Izrael az északi határain a szír háborúban harci tapasztalatokra is szert tett sií Heszbolláh, déli határain a Gáza-övezetből fenekedő Hamasz nevű terrorszervezettel néz farkasszemet, miközben az iráni rakéták 15-20 perc alatt érnék el Izrael területét. Mindeközben a zsidó állam permanens politikai válságokkal küzd (szerencsére az ellenséggel szemben egységesek). Egy évig tartott ki a szélsőbaltól szélsőjobbig összetákolt, arab (beduin) pártot is magába foglaló koalíció, így ősszel ötödször tartanak előrehozott választásokat. Egy instabil politikai rendszer pedig nem kedvez a háborúskodásnak.

A politikai megosztottság Izraelben is mély társadalmi megosztottságból táplálkozik, amit azért érdemes egy kicsit közelebbről megvizsgálni, mert Izrael - afféle profetikus országként - előre vetíti a világra váró fejleményeket.

A fő törésvonal (a sok kisebb-nagyobb, szokásosnak mondható társadalmi gond mellett: szegénység, oktatás, lakhatás, stb.) ott húzódik, hogy az ország politikai rendszerében hogyan lehet összeegyeztetni a liberális (az emberi szabadságjogokon alapuló) demokratikus berendezkedést a nacionalizmussal (nemzetállami léttel), és a vallással. (Hiszen az állam vallási kérdésekben elvileg semleges, nem képviseli egyetlen vallás vagy felekezet álláspontját sem, csak a kereteket és a rendet biztosítja a szabad vallásgyakorláshoz.) A kérdés az, hogy Izrael hogyan legyen zsidó nemzetállam jelentős arab lakossággal a területén? A nemzeti önmeghatározásban és a politikai intézményrendszerben milyen szerepet játsszon a vallás, a judaizmus előírásai mennyire tükröződjenek a törvényekben, hol a rabbinátusok helye. (Pl. ma izraeli állampolgár Izraelben nem köthet polgári esküvőt, ahhoz mindenképpen a rabbinátus jóváhagyása kell. Ez olyan, mintha idehaza nem lehetne polgári házasságot kötni csak valamelyik bevett felekezet engedélyével.) Noha a magukat a judaizmus követőjének vallók száma a lakosság 15-20 százalékára tehető, mégis egyre több helyen érvényesülnek a vallási előírások akár a világiak rovására is. Izraelinek lenni egyre inkább vallásos zsidót jelent, és ezt – az egyelőre még többségben levő – világiak (vagy kevésbé szigorúan vallásosak) nem nézik jó szemmel. A fentebb említett franciasaláta koalíció széthullásának kezdő oka jól illusztrálja ezt.

Történt, hogy húsvétkor politikai vita támadt amiatt, hogy az egyébként állami fenntartású kórházban elrendelték, hogy a kovásztalan kenyerek ünnepén is adjanak kovászost a betegeknek. Igen ám, de a judaizmusban nem csak a kovászos evése tilos ilyenkor, hanem ki is kell takarítani a kovászost a házból (amit általában vallásjogilag úgy oldanak meg, hogy ezt-azt elégetnek, a többit papíron eladják egy nem zsidónak, majd az ünnep után visszaveszik.) A kórház – hangsúlyozom, állami, azaz, világi fenntartású – természetesen vallásos betegeket is fogad, akik számára az, hogy a szomszéd ágyon fekvő beteg kovászosat kap, ráadásul szándékosan a kórház által elrendelve, a botrányok botránya, tudatos szembeszegülés az Örökkévaló parancsával. (Hét napig ne találtassék kovász határaidban, 2M13,7). A koalícióból kihulló első tag történetesen a Kneszet (a parlament) egészségügyi bizottságának vezetője volt, s ebbéli minőségében az egészségügyi intézményekért felelős. Hívő ember lévén, úgy érezte, a lelkiismerete nem bírja el, hogy a felügyelete alatt álló kórházban kovászosat szolgáljanak fel az ünnepnapok alatt. A világiak azt mondják, hogy sérti az állami semlegesség elvét, hogy vallási előírásokat kényszerítenek egy világi intézményben nem vallásosokra, a vallásosok azt mondják, hogy a világiak lelkiismerete nem sérül attól, ha hét napig nincs kovászos, ellenben az övék igen. Mindenki eldöntheti magában, melyik fél érve tűnik erősebbnek a számára, de ez az önmagában bagatell eset is jól illusztrálja magát a problémát. (Mit nekünk iráni atomfenyegetés.)

A fenti három kérdésre (hogyan egyeztethetők össze a liberális jogállam, a vallás igényei és a nemzeti öntudat) a világ is keresgéli a választ, mert a globalizáció antitéziseként fellángoló nacionalizmus is előszeretettel  hivatkozik, sőt, egyesül a vallással, meglehetősen veszélyes és gyúlékony elegyet alkotva. Így van ez a távoli Indiában, ahol a „jó” indiai természetes hindu, ezért India – mint nemzetállam - attól lenne „erős”, ha a keresztények, muzulmánok, buddhisták visszaszorulnának. (Tesznek is érte, sokszor törvényekkel, néha erőszakkal.) Amerika is természetesen csak úgy lehet újra nagy, ha visszatalál (Európában egykor üldözött, evangéliumi) keresztény gyökereihez, mely alapokon az alapító atyák építkeztek (plusz a zsidó és szabadkőműves eszmék). Az oroszok is „szent háborút” vívnak a (görög ortodox) kereszténység nevében, mint a Római Birodalom örökösei, legalább is a háborús uszító főpapjuk szerint. Ezt persze kikérik maguknak a lengyel (római) katolikusok, míg (a görög ortodox) szerbek támogatják, akiket viszont a horvátok néznek rossz szemmel, hiszen jó horvát nyilván csakis római katolikus lehet. Egy iráni hazafi nyilván sií, míg a rendes törökök csakis szunnik (de kurdok semmiképpen), a jó kínai hazafi kommunista, egy rendes mianmári viszont csakis buddhista lehet. Nem is szólva a románok Székelyföldön emelet (üresen tátongó) vasbeton templomairól. És a sort hosszan lehetne folytatni, a belgák hova álljanak...

A vallás beemelése a politikai térbe többszörösen is veszélyes, és nem csak a muzulmán országokban. Mert onnan egy politikai kérdés nem csak egy társadalmi problémára adott válasz, hanem isteni küldetés, szent harc, a jó és rossz, Isten és a sátán küzdelme. S ha a politika a kompromisszumok tudománya, ez a tudomány véget ér a vallás beemelésével, ami nem tűr semmiféle kompromisszumot, hiszen hogyan is egyezhetne Krisztus Beliállal (2Kor6,15), aki nincs velem, ellenem van (Mt12,30)!

Ez a „küzdelem” éppen úgy tetten érhető az amerikai abortusz-vitában, mint a pravoszláv háborús uszításban, a rohingyák vagy jazidik lemészárlásában, vagy a hazai Nyugat-ellenességben. És velünk is lesz egy jó darabig, míg teljesen lángba nem borítja a világunkat, ahogyan két világháború alkalmával már megtette. Azután majd újra kimászunk a romok alól, és megállapítjuk, hogy az államnak nem dolga a vallás ügyeibe avatkozni. A vallás tartsa magát távol az államtól, az állam a vallástól, ellenkezőleg minden kezdődik újra és újra. A harmincéves háború óta tudjuk ezt errefelé, a világ többi része csak most tanulja. A minap éppen Harry herceg figyelmeztetett rá, hogy az emberi szabadságjogokon alapuló demokratikus politikai rendszer globális támadás alatt van. És tényleg, jobbról is, balról is.

Izraelben is izzó társadalmi feszültségeket generál az a kérdés, hogy hol a szerepe a zsidó identitásban és az állam működésében a vallásnak. A rabbik a középkori inkvizíciót is megszégyenítő szidalmakat, átkokat és fenyegetéseket szórtak az éppen (egyébként többségében vallásos tagokból álló) felbomlott koalícióra, amely meg akarta nyirbálni a jogaikat a kóserigazolások, vagy a házassági engedélyek területén. Hallatlan.

Izrael tehát saját magával is küzd, miközben egy nagyon is valós atomfenyegetés árnyékában él. S a felpörgött diplomácia sem jelez sok jót. Biden látogatása, majd a tegnapra időzített iráni-török-orosz csúcstalálkozó, aligha a szaudi légtér megnyitásáról, vagy a gabonaexportról szól. Sokkal inkább egy újabb Közel-keleti háború kirobbantásáról vagy annak elkerüléséről, és kirobbanása esetén a „kitől mire lehet számítani” kérdésről. A fő kérdés nyilván az, hogy elkerülhető-e a háború. A másik, hogy ha nem, akkor „konvencionális” vagy atomháború lesz-e. Azt, gondolom, nem kell ecsetelni, hogy egy esetleges izraeli-iráni háború milyen hatással lenne az olajárakra és a többire.

És akkor még itt van Tajvan, és Kína megnövekedett étvágya hatalma kiterjesztésére. Jelen helyzetben a szakértők szerint – és a jelek is ezt mutatják -, nem az a kérdés, hogy Kína be akarja-e kebelezni Tajvant is, hanem az, hogy mikor és hogyan (akár háború árán is).

Soha sem volt még aktuálisabb imádkozni a hatalomban levőkért.

Mindazáltal hívő emberként tudjuk, a Történelem Urának a kezéből soha sem csúsznak ki az események. Ahogyan a „Vigyázók és Szentek” összeültek, amikor Nabukadonozor hatalma és beképzeltsége már veszélyt jelentett az üdvterve (Dán3), itt sem fog történni semmi, ami végső soron ne Isten céljait és az Őt szeretők javát szolgálná. Túl nagy árat fizetett értünk ahhoz, hogy csak úgy átadná a terepet az Embergyilkosnak.

Az én – szigorúan a próféciákra és nem a napi hírekre, az aktuális politikai helyzetre alapozott – prognózisom szerint, Európa és Izrael fog megerősödve kikerülni ezekből a konfliktusból, az iszlám és a pravoszláv birodalmak pedig meggyengülve.

Dániel próféta szerint ugyanis a Római Birodalomnak három megjelenési formája lesz (Dán7). A két vas láb (Róma és Bizánc) már múlt, a tíz király a jövő, melyből öt a nyugati, öt  a keleti lábon uralkodik. Ez pedig azt vetíti előre, hogy a kelti láb birodalmai (Törökországtól, Arábián át, Perzsiáig és Észak-Afrikáig) nagy politikai változások előtt állnak. Ez pedig sok fájdalmas vajúdással jár még.