Görbicz Tamás

Nobel díjat Trumpnak?

2020. szeptember 17. - gorbiczgy

Azért az önérzetes magyar szuverenitás párti politikusok is képesek – minden nemzeti öntudatot a szögre akasztva - nagy nyelvcsapásokkal hízelegni. Főleg olyan uraknak, akik nagyon is szeretik, ha hízelegnek nekik. Így tudtuk meg, hogy hazánkban mennyi kipcsak él, és azoknak egy a hatalmát a szovjet kommunista időkből átmentett, s azóta is bolsevik módszerekkel kormányzó elnök-féle a feje. Trump pedig Nobel béke-díjat érdemelne a történelmi békekötésekért Izrael és egyes arab öbölállamok között. Ezt a húrt persze nem a magyar külügyminiszter pengette meg először, a Közel-keleti sikerek ugyanis Trump újraválasztási kampányának gerincét képezik – lévén másfajta sikerről elég nehéz lenne beszámolni. (Ez az új magyar külpolitikai irányelv, nem képviselünk semmit, csak a saját gazdasági érdekeinket.) Bibi pedig elintézte, hogy a magyarokra is vetüljön egy kis dicsfény a Fehér házról.

Az kétségtelen tény, hogy a Trump-adminisztráció Közel-keleti húzásai történelmi léptékű átalakulásokat öntöttek formába. S a hivatalos kapcsolatok felvétele Izrael és az Egyesült Arab Emirátusok és Bahrein között, egy több mint 70 éves, súlyos konfliktusokkal terhelt időszakot zárhat le. A zsidók újkori állama ugyanis az egykori bibliai „Ígéret Földjén” jött létre, és ebben az értelemben visszatérést jelent az ősök által birtokolt földre, melynek használati joga felől maga Izrael Istene esküdött meg a zsidó ősatyáknak: Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak. A tulajdonjogot Isten megtartotta magának és még Izrael fiainak is azt mondta: ti csak „jövevények és zsellérek vagytok” ezen a földön (3Mózes 25,23).

08173243-1024x570.jpg

Ez a darab föld az, amelyen az ószövetség bibliai történetei játszódnak: Józsuétól, Sámsonig, Dávid királytól Salamonon át egészen Jézus Krisztusig. Csakhogy a muzulmán hódítás idején már az omajádok megszerezték Jeruzsálemet a bizánci császároktól, és számos keresztes háború sem tudta visszafoglalni, leszámítva a jeruzsálemi latin patriarchátus 100 éves történetét. Végül az első világháború után széthulló Ottomán birodalomtól a britek szerezték meg, és a második világháborút követően egy ENSZ határozat hozta létre Izrael modern kori államát, amit az tett lehetővé, hogy a nyugati országok és a szovjet blokk 1947 év végén pár hónapig egyet értettek abban, hogy a holocaust után a zsidóknak jogos igénye van egy saját államra, amely megvédheti őket. A birodalmi ábrándokat dédelgető Sztálint ugyanis úgy tájékoztatták, hogy a létrejövő állam marxista-szocialista berendezkedésű lesz. Így történt, hogy amikor a britek a King David szálloda felrobbantása után sietve kivonultak, és magára hagyták a friss zsidó államot 300 millió felfegyverzett arab gyűrűjében, mindenki arra számított, hogy a túlerőben lévő, sokkal jobb fegyverzettel rendelkező arabok nagy mészárlásokat rendeznek majd, és csírájában fojtják el az új államot.

De nem így történt.

A zsidó hadsereg és a sebtiben alakult milíciák sikeresen védték meg magukat az arabokkal szemben és jó egy évnyi háborúskodás után, tűzszüneti szerződések léptek életbe, alaposan átírva az ENSZ eredeti terveit és határait. Az első nagy csatát Izrael állama megnyerte.

A sikerhez nem csak a német halál-, az angol gyűjtőtáborok és a háború poklát megjárt zsidó veteránok, a nyugati államok, főleg az USA hathatós segítsége járult hozzá, hanem Sztálin fegyverszállítmányai is, melyeket Csehszlovákián keresztül küldött a zsidó államnak.

A hidegháborúval ez persze radikálisan megváltozott. Az arab államok sorra „szabadultak fel” (leginkább névleg) a gyarmati sorból, bár korábbi uraik maguk helyett bábkirályokat neveztek ki. Ezeket azután sorra megpuccsolták a pánarab, szocialisztikus forradalmárok (a Szovjetúnió hathatós támogatásával). Ezek közül a legismertebb Nasszer volt, aki a Szuezi-csatornát is államosította 1956-ban, ami miatt kitört a szuezi válság a budapesti 56-os eseményekkel párhuzamosan. Hruscsov – a Sztálint váltó szovjet vezető – atombomba ledobásával fenyegette meg a briteket és a franciákat, akik erővel visszafoglalták a csatornát – nem utolsó sorban hathatós izraeli támogatással. A következő évtized a vad arab nacionalizmus tombolását hozta, arab nemzetállamok és ezek szövetségeinek létrehozása volt napirenden. Izrael pedig „idegen test”-nek számított az arab nacionalista tengerben, melynek csak egyetlen sorsa lehetett, a pusztulás.

Ezeknek az arab törekvéseknek a „hatnapos háború” vetett végett. Izrael ebben nem csak legyőzte az elpusztítására szövetkezett ellenséges haderőket, hanem jelentős területeket is elfoglalt: a Golán hegység fennsíkját, a Jordán folyó nyugati partját (Cisz-Jordánia, bibliai nevén Szamária vagy Somron) a folyó völgyével együtt, a Gáza övezetet, és a Sínai-félszigetet. Ez a győzelem nem csak az arab katonai erőfeszítéseket zúzta szét, hanem az arab világi nacionalizmusra, mint eszmére is halálos csapás mért. Ekkor kezdetek az arab országok újra a vallás felé fordulni, és a Kalifátus helyreállításáról álmodni. Az arab nemzetállamokba vetett hit végkép elpárolgott a Szovjetunió bukásával, és a nemzetállamnak indult arab országokban diktatúrák alakultak ki, melyek belső ellenzéke többnyire a vallásos körökből került ki. Az Arab tavasz, ami eleinte demokratikus átalakulásnak indult, a muzulmán vallási pártok és az iszlám radikálisok előretörését hozta, akik mind az egykor volt kalifátust szeretnék restaurálni, élükön az ISIS-szel. Két országban: Szíriában és Líbiában nem sikerült az államot stabilizálni.

Mindezektől a mozgalmaktól érintetlenül maradtak az Arab öböl olajmonarchiái, amelyek lényegében a XX. század elejétől vannak hatalmon, és a sivatagi homok alól viszonylag egyszerűen és olcsón kitermelhető olajnak köszönhetően, hatalmas gazdagságra és ezzel politikai befolyásra tettek szert az egész világon. A legismertebb ezek közül a 70 milliós Szaúdi-Arábia, majd az Emirátusok, Bahrein, Omán, Kuvait. Közülük kilóg Jemen az elzártsága és az olaj hiánya miatt, valamint Katar, amely igyekszik Szaúd-Arábiától függetlenebb külpolitikát folytatni.

Az öböl túlsó partján két furcsa ország található, akiknek azonban a jelenlegi átalakulásban kulcs szerep jutott.

Irak valójában három ország: Északon a kurdok, középen szuni arabok, délen sií arabok lakják. Szaddam Husszein a szuni kisebbségre támaszkodva építette ki önkényuralmát, amit a megbuktatása után sií önkény követett.

Irán alakult át a legkésőbb. A perzsa sah (Nyugatról támogatott) véres és kegyetlen elnyomó uralmát iszlám forradalom döntötte meg (ahogyan Kubában is hasonló játszódott le, csak ott marxista gerillákkal.) Komeini Ajatollah iszlám teokráciáját széles körben támogatták a „forradalmárok”. A forradalom eszméjét még a marxisták ültették el a perzsák fejében, később a marxizmus helyét a vallás foglalta el, amelyet könnyebb is volt kapcsolni a dicső múlthoz, Perzsia igazán régre visszanyúló, gazdag történelméhez. A sií irányzathoz tartozó iráni muzulmánok is elhatározták, hogy az „igaz hittel” meghódítják a világot, ahogyan Mohamed és társai is tették. Először a szétesőben lévő Irak sií területeire tették rá a kezüket, majd Szíriában siettek a sií alaviták segítségére a polgárháborúban (az oroszokkal karöltve). A 80-as években szintén polgárháború miatt szétesett Libanonban sikerült egy sií milicia, a Hiszbollá segítségével döntő befolyást szerezniük, majd a jemeni polgárháborút kihasználva, a helyi (szintén sií) hutikat támogatták pénzzel és fegyverekkel. De igyekeznek kavarni a szintén polgárháború sújtotta Szudánban, Líbiában – és ahol csak lehet. Terjeszkedésük mára olyan veszélyessé vált, hogy az olaj-monarchiák inkább kibékülnek az ős-ellenség Izraellel, mint hogy tovább tűrjék az Irániak fenyegető jelenlétét.

A megkötött békéről és a kapcsolatok normalizálásáról szóló megállapodások tehát önmagukban nem hoznak egetverő újdonságot, csak a realitások elismerését jelentik. Akár csak a Golán-fennsík annektálása, vagy a nagykövetségek Jeruzsálembe való áthelyezése. De mint politikai gesztusok, hatalmas áttörést jelentenek 70 évnyi gyűlölködés és acsarkodás után. Geopolitikai szempontból is jelentős változást eredményeznek, mert a gazdasági és tudományos együttműködésen túl, a katonai és hírszerzési együttműködés (ami titkos csatornákon azért biztosan folyt már) Irán szempontjából súlyos pozícióvesztés. Nem is szólva arról a nem elhanyagolható tényről, hogy ha az izraeli légierő számára az Arab-félsziget nem ellenséges, hanem támogató és barátságos légtér lesz, sokkal közelebb kerül (térben és időben) a csapásmérés lehetősége a rakétáiban, drónjaiban és a kifejlesztendő atombombájában bízó perzsa állammal szemben. Irán pedig „ellencsapásként” Kína felé fordult, amely szintén veszélyes sakk-játszmában áll az USA-val.

A palesztinok persze elárulva érzik magukat és az „ügyüket”, pedig akár még jól is járhatnak. Számukra a nagy esély 2000-ben kínálkozott, amikor Arafat és Echud Barak Clinton elnöknél tárgyaltak a palesztin állam létrehozásáról. Barak még abba is belement, hogy Kelet-Jeruzsálemet odaadja a palesztinoknak. Arafat viszont nemet mondott (Barak pedig már nem volt miniszterelnök, mire hazaért). Az izraeliek számára világossá vált, hogy a palesztinok vezetői nem két békésen egymás mellett élő államban gondolkodnak, hanem csak egyben, egy palesztin-arabban.

Így a korábbi békeszerződések eredményei is hiábavalóak lettek. Először a Szovjetúniótól való elfordulása jegyében az Anvar Szadat vezette Egyiptom kötött békét a „gyűlölt” ellenséggel, amiért Szadat az életével fizetett. Saját hadserege nacionalista tagjai ölték meg egy díszszemlén. Cserébe Izrael átadta Egyiptomnak a Sínai-félszigetet. Azután a hasemita jordán királyi ház kötött békét Izraellel, majd az ún. oszlói folyamat során Rabin miniszterelnök és Arafat kapták megosztva a Nobel békedíjat azért a paktumért, amely autonómiát biztosított egyes palesztin területeken a PFSZ-nek. Rabint egy naggyűlésen saját vallásos nacionalistái megölték, Arafat vén korban – állítólag AIDS-ben - halt meg. A folyamatnak titokban otthont adó finn miniszterelnököt váratlanul holtan találták a dolgozó szobájában, ami azóta is vad találgatásokra ad okot. A nagy hibának bizonyult egyoldalú gázai kivonulás „atyja”, Ariel Saron, röviddel ezután agyvérzést kapott, és évtizedekig kómában feküdt, haláláig nem tért újra magához. Érdekesség, hogy Rabin és Saron az izraeli hadsereg parancsnokai voltak a hatnapos háború idején, parancsukra katonák adták az életüket azokért a földdarabokért, amiket ők egy béke hiú reményében visszaszolgáltattak. A „földet békéért elv” másik nagy propagálója, Simon Peresz viszont ágyban párnák közt halt meg idős korában. Mindez 2000-ben, egy évtized alatt, csúfos kudarcba fulladt és kezdetét vette az intifádának nevezett palesztin terror, amire azután az zsidó állam, kemény rendőri és katonai elnyomással, szigorú biztonsági intézkedésekkel, négy méter magas betonfallal és célzott likvidálásokkal válaszol. Az oszlói békefolyamat – ha élt valaha – összeomlott. 

Húsz év alatt azután a világ nagyot fordult, ma már alig van napirenden a palesztin állam. Bár a Trump-Kushner béketerv hivatalosan tartalmazza, lényegében inkább autonóm terület lehetne, mint állam. A két állami megoldás mellett már csak az EU tart ki (és Katar, a Vatikán, no meg az új játékos: Törökország), bár – szerintem – csak idő kérdése, hogy az EU is a realitásokhoz igazítsa az álláspontját. Ebben segítenek az olyan úttörők (más szempontból árulók), mint Szerbia, Koszovó vagy Magyarország, ha tényleg meglépik azt, hogy Jeruzsálembe költöztetik a követségeiket, amivel de jure is elismerik, hogy Izrael állam fővárosa Jeruzsálem (és nem Tel Aviv). Vagy még inkább: hogy Jeruzsálem a zsidó állam fővárosa és nem egy „nemzetközi státuszú” város. Katar nem tett le arról, hogy az egész világon propagálja az iszlámot, ebbe nem illik bele az, ha a „próféta földjét” odaadják nem muzulmánoknak. A Vatikán és az ortodox patriarchátusok attól félnek, hogy elveszíthetik szentföldi kiváltságaikat egy szuverén zsidó állammal szemben. (Horribile diktu: adót kell fizetniük a nem vallási célú szállodáik után!!!!! Irgalom Atyja, ne hagyj el!). Törökország pedig regionális birodalmi álmokat szövöget, ezért felkarolta az olaj-monarchiák által elengedett „palesztin ügyet”. Nem valószínű, hogy a törökök olyan fontosnak tartanák a palesztinokat, de politikailag jelenleg kifizetődő a számukra a védhatalom szerepének az eljátszása. Persze kölcsön kenyér visszajár alapon, Izrael a kurdok önállósodási törekvéseit támogatja a törökök kárára.

Hogy mindebben miféle érdeme van Trumpnak? Nehéz lenne megmondani. Szegény valószínűleg egy kukkot sem ért az egészből, csak olyan jól mutatna a kandallón az a díj, akárki is volt ez Nobel Alfréd. S ha érdem az, hogy vak tyúk is talál szemet, tőlem kaphat érte díjat, ha már Obama is kapott a nagy semmiért.

Minden esetre, ami ma a szemünk előtt zajlik, az a Közel-Kelet és a Közel-keleti erőviszonyok erőteljes átalakulása, melynek fő nyertese Izrael állama. S az események fontosságát az is mutatja, hogy a kapcsolatok normalizálása érdekében Izrael hajlandó volt elhalasztani az annektálásokat (hivatalos nevén a jogkiterjesztést). Ezt nem lehetett azért nehéz elengedni, hiszen az uralom tényszerűen (de facto) most is Izraelé, csak még jogi értelemben nem az. Az öböl-országok pedig alighanem az annekciós tervek elhalasztását vagy felfüggesztését kérték a fontos politikai gesztusért cserébe. 

A palesztinok számára így messzebb kerül az önálló állam, viszont kiszabadulhatnak abból a túsz szerepből, amibe a hatnapos háború után kerültek. Ugyanis nem (vagy alig) fogadták be őket, menekült táborokban nyomorognak sokan a mai napig, mert őket használták eddig ürügyül Izrael ellen. Az „ügyük” (nyomoruk, elnyomásuk és haláluk) volt a legerősebb politikai ütőkártya. Ez most adu ász helyett átalakult makk alsóvá, s talán éppen ez teszi lehetővé, hogy egy másik „ügyük” rendeződhessen. 

Államuk talán nem lesz, emberhez méltó életük talán igen.

A bejegyzés trackback címe:

https://gorbiczt.blog.hu/api/trackback/id/tr5916204650

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.