Miután Jézust elfogták a Gecsemáné kertben, kezdetét veszi a kálváriája. Megkötözik, és mint egy közveszélyes és erőszakos bűnözőt hurcolják el Annás főpap házába. Ott egy igazi koncepciós per veszi kezdetét. Az ítélet már kész (halál), csak még azt nem tudják, hogy mi a vád? Miután a kétségbe esett keresgélés a vád után nem vezetett eredményre, Jézust áthurcolják Kajafás főpap házába. (Érdekes, hogy a korábbi vádakat, szombat megrontása, Belzebubbal űzött mágia stb. már nem veszik elő, mert Jézus ezekre megfelelt.) Itt azután saját szavai alapján ítélik halálra, mint istenkáromló, hamis messiást (tanúkat továbbra sem találnak). Péter pedig átkozódva és szitkozódva tagadja meg a mesterét. Amikor megvirrad, a templomtérre hurcolják, és hivatalosan is összeül a Nagytanács, kimondja a verdiktet, majd Jézust a helytartóhoz viszik. Jézust ekkor verik meg először és gúnyolják ki a templom őrei.

Pilátust nem az ágyból ráncigálják elő, hanem felkészülve várja a delegációt, mint akit előre értesítettek, hogy lesz egy kis bírói munka. A gond megint az, hogy nincs értelmes vád. (Vélhetően azért, mert Júdás lett volna a vád koronatanúja, aki időközben meggondolta és felakasztotta magát.) A sokféle vád közül hármat említ az írás:

• Tiltja az adófizetést a császárnak (erre Pilátus rá sem kérdez, mert tudja, hogy nem igaz, Jézust ugyanis már megpróbálták tőrbe csalni a Heródes pártiak az adópénzzel);
• Fellázítja az embereket Galileától fogva (Pilátus emiatt küldi át Heródeshez);
• Királynak kiáltotta ki magát.

Ma mindenki fellélegezhet, „végre” szó lesz bűnhődésről és megtorlásról is…

Amikor a „Törvény átkáról” beszél a Biblia, akkor két dolgot kell szem előtt tartani.
Az egyik, hogy az ószövetség egy szerződés (egy testamentum, egy szövetség), melynek határozott tartalma van.

Mindkét fél elkötelezi magát valamire. A Törvénynek ezt a záradékát Mózes már nem is egymaga, hanem a nép véneivel együtt mondta el. Ez az élet és a halál útja, az átok és az áldás szövetsége (5M27-30). Mózes elrendeli, hogy az átkot és az áldást ki kell hirdetni a honfoglalás után a Sekem városa fölé magasodó két hegycsúcsról, a Garizim és az Ebál hegyekről (5M27), amit Józsué meg is tesz (Józs8,33). Ennek az utolsó sorát idézi Pál, amikor bemutatja, hogy akik a Törvény cselekedeteiből akarnak megigazulni, azok megigazulni nem tudnak, éppen ellenkezőleg, a Törvény átka alá kerülnek (Gal 3,10).

Mert a törvény cselekedeteiben bízók átok alatt vannak, amint meg van írva: „Átkozott mindenki, aki nem marad meg abban, amiről meg van írva a törvény könyvében, hogy azt kell cselekedni.” 

Láttuk tehát, hogy mind az engesztelést (amivel az ember megbékítette Istent), mind a megváltást (amivel Isten megváltotta a maga számára az embert) a vér szimbolizálja, amiben hinni kell. De nem a vérben, hanem a személyben, aki a vérét ontotta, a názáreti Jézusban, aki az Isten Báránya.

A vér pedig két dolgot bizonyít. Az egyik, hogy az áldozati halál megtörtént. A másik, hogy mind az engesztelést, mind a megváltást egy ember végezete el. Istennek nincs vére, nem tud megsebesülni, és meghalni sem tud. Erre csakis egy ember képes, mégpedig egy halandó testben.

Mielőtt tovább vizsgálnánk magának a megváltásnak a témáját, tisztázni kell még egy igen gyakori tévedést. Ez pedig a vérnek tulajdonított mágikus vagy „spirituális” hatalom. Az ezzel kapcsolatban leggyakrabban idézett rész Mózes törvényében a 3. könyv 17. fejezetében található (közvetlenül az engesztelő nap leírása után), és a vérrel kapcsolatos eljárásokról rendelkezik.

1. Ha valaki állatot vág a táborban, nem teheti akárhol, csak a sátor előtt békeáldozatként, hogy ne démonoknak (száir = szőrős kecskebak, pán vagy szatír) áldozzanak.
2. Bármilyen áldozatot csak a szent sátor előtt lehet bemutatni.
3. Az állat húsát meg lehet enni, de a vérét szigorúan tilos megenni.
4. Az elejetett vad vérét sem szabad megenni, be kell fedni porral.
5. Ha valaki nem szabályosan kivéreztetett állat húsából eszik (tréfli), a következő napig tisztátalannak számít.

Az első szabály később annyiban módosult, hogy a nem áldozati célra szánt állatot a szentélytől távol is le lehetett ölni (5M12,15), de a vért ekkor sem volt szabad megenni. A többi szabály pedig nem csak az izraelitákra, hanem a köztük élő jövevényekre is érvényes volt.

Mivel ez a két fogalom egyáltalán nem azonos egymással, viszont mindkettőt a vér szimbolizálja a Bibliában, érdemes előbb külön-külön definiálni őket.

Engesztelni az embernek kellett az Istent. Megváltani viszont Isten váltotta meg az embert. Mégpedig nagyon nagy áron. A legmagasabb áron, ami csak adható volt. Mert így akarta kifejezni a szeretetét a teremtménye iránt, akit örökösének szán. Így akarta elmondani, hogy mennyire értékesek és fontosak vagyunk a számára, noha igen távol kerültünk tőle. Mert nem akkor fizette ki értünk a váltságdíjat, amikor igazak voltunk, éppen ellenkezőleg, akkor mutatta meg irántunk a szeretetét, amikor még a bűneinkben voltunk. Pál erről így ír:

⁶Mert amikor még erőtlenek voltunk, a rendelt időben halt meg Krisztus az istentelenekért. ⁷Még az igazért is aligha halna meg valaki, bár a jóért talán még vállalja valaki a halált. ⁸Isten azonban a maga szeretetét mutatta meg irántunk, mert Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk.

Isten nem saját magától váltott meg (ami megint fából vaskarika), hanem egy sor olyan dologtól, amely tönkretette szeretett teremtményét: a bűntől, az Ádámtól kapott terhes örökségtől, és az izraelitákat még ezen felül a törvény átkától is… De nézzük sorban.

Az áldozattal kapcsolatban két dolgot szeretnék tisztázni:

1. Nem csak engesztelő céllal lehetett áldozatot bemutatni, az adás Isten természetéhez tartozik, ezzel erősítjük a kapcsolatot, és mutatjuk ki a szeretetünket.
2. Az áldozatot nem „a vérben levő lélek”, hanem, a hit tette értékessé, hit nélkül értéktelen volt.

A kérdést másképpen is fel lehet tenni: Miért volt szükség Jézus kínszenvedéseire, miért nem volt elég egyszerűen a halála?

Az én válaszom az, hogy azért, hogy az újszövetséget megalapozó áldozat a lehető legnagyobb legyen, és nem azért, hogy Isten a dühét levezesse, vagy a bűngyűlöletét demonstrálja. Jézus szenvedéseit sátán, az embergyilkos okozta és nem Isten. Számomra elképzelhetetlen, hogy egy ember kínszenvedései billenthetnék helyre az igazságosságot és a bűn miatt megromlott harmóniát a világban. Éppen ellenkezőleg, ezek csak növelik, sőt az összeomlásba döntik (majd).

Márkus András Tamást nincs szerencsém személyesen ismerni, és eladdig, amíg májusban ki nem kapott a számból egy mondatot, és azt kiforgatva, meg nem vádolt azzal hamisan, hogy a sátán kiengesztelését tanítom, azt sem tudtam, hogy létezik. Természetesen semmi ilyet nem tanítok, ezért ennek cáfolatával nem is foglalkozom. A tanításaim nyilvánosak, bárki leellenőrizheti, hogy mondtam-e valaha ilyet. Ha pedig nem értette meg a mondanivalómat, talán előbb velem kellett volna tisztáznia a félreértéseket, és nem önkéntes gondolatrendőrségként szétkürtölni az eklézsiában, micsoda eretnek is volnék.

Ami viszont a dolog érdemi részét illeti, szerinte a protestáns hagyomány válasza a fenti kérdésre az, hogy Isten igazságossága és a bűnök felett érzett haragja miatt kellett Jézusnak ilyen kegyetlenül szenvednie.

Bár az újságok szenzációs címekkel közlik a CSU egyeduralmának végét jelentő számokat, a helyzet azért nem sokat fog változni Bajorországban. A választások azonban jeleznek érdekes mozgásokat és akár igen komoly következményekkel is járhatnak egész Németország és akár Európa jövőjére is. Nézzük akkor sorban.

Bajorország mindig is kuriózumnak számított a német szövetségi államok között. A bajor választó fejedelmek (elsősorban a közeli Alpokban található sónak köszönhetően) mindig is gazdagnak és befolyásosnak számítottak, s miközben a német területeket sorban hódította meg a reformáció, ők megmaradtak a pápizmus oldalán (a szintén a katolicizmus fő védnökeinek számító Habsburgokkal a hátukban.) Így a katolikus vallás részévé vált a bajor nemzeti büszkeségnek és erős bástya maradt az után is, hogy a „vaskancellár” Bismarck egyesítette a német fejedelemségeket az új birodalomban porosz és lutheránus dominancia alatt. Ezen a hagyományon építkezett a CSU (Keresztény Szociális Unió), mint keresztény-konzervatív párt. Ez a formáció majd 60 éve egyeduralkodónak számított arrafelé. Egyik leghíresebb képviselője Franz-Josef Strauss, aki a Kádár-rendszer propaganda híradóiban a kapitalista imperialista klerikális reakció legsötétebb késviselőjének volt beállítva (és akiről ma München nemzetközi repülőtere neveztetik.) A CSU a CDU-val együtt képviselte a kereszténydemokrata jobboldalt a német politikai palettán, amely sokáig váltogatta a hatalmat az SPD-vel, a szocdemekkel, aszerint, hogy a mérleg nyelvét adó FDP, liberális párt éppen hova húzott. Noha Bajorország a választók alig egy tizedét képviselte, a párt befolyása a koalíción keresztül sokkal nagyobb volt az egész ország vezetésére és törvényeire – amit máshol azért nem néztek igazán jó szemmel. A 90-es évekre az a fura helyzet alakult ki, hogy miközben a templomba járó hagyományos vidék továbbra is a CSU erős bázisa maradt, magában a tartományi fővárosban, Münchenben a szocdemek lettek erősebbek és sokáig ők is adták a polgármestert.

Ha valaki ma Bajorországra gondol, akkor valószínűleg az autóipar, a sör és a foci jut eszébe, nem ok nélkül. A CSU vezetése alatt München és környéke modern ipari vállalatok, bankok és biztosítók székhelye lett (helyi ismerőseim szerint elsősorban azért, mert innen közelebb vannak az Alpok és főleg az Adria.) A globális nagyvállalatok jelenléte és vonzása azonban átalakította a választók összetételét, és az arányok egyre jobban eltolódnak a kozmopolita többség irányába a vallásos vidék és a hagyományos életmód kárára. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy München jó példája annak, ahogyan a globalizáció és az iparosodás megváltoztatja az életünket. És jó példa arra is, hogy miért riadóztatta a Vatikán minden erejét a globalizációs nyomás és a vele járó vallási sokszínűség illetve elvallástalanodás ellen. Miért szedték elő a spájzból a liberalizmust és a szekularizácót ostorozó, a családok és a nemzet halálát vizionáló régi-új szlogeneket. A katolicizmus eddig megkérdőjelezhetetlen két fellegvárában, Írországban és Bajorországban is bajok vannak. Az írek (akiknél szintén nacionalista okokból fonódik össze a politika a katolicizmussal a protestáns angolokkal való szembenállás miatt) vállaltan meleg miniszterelnököt választottak. S noha a klérus tagjai között messze több a homoszexuális a társadalmi átlagnál, ez mégis csak arculcsapása a hivatalos vatikáni vonalnak. S ha mindez nem volna elég, az ír szavazók az abortusz liberalizációja mellett döntöttek, ami megint csak arculcsapása a vatikáni propagandának egy olyan országban, ahol például oktatási intézményt csak és kizárólag a katolikus egyház tarthat fent.

És most oda Bajorországban is a katolikus politikai hegemónia. (Pedig az ottani egyház erejét mutatja, hogy az előző, leköszönt pápa, Ratzinger, innen származott.) A CSU ugyan megtarthatja a hatalmát és képes kormányzó többséget létrehozni a helyi „Szabad Választókkal” (Frei Waehler), akik egyfajta polgári közepet képviselnek és helyi lokálpatriótákból állnak, de a változások szembeötlőek. Az FW választói ugyanis többnyire vallástalanok, de semmiképpen nem kötődnek úgy a helyi katolikus klérushoz, mint a CSU.

Vajon mi lett volna, ha Szulejmán és István királyunk találkozott volna egymással? Erre a történelmietlen kérdésre nem tudjuk meg soha a választ, azt viszont találgathatjuk, mi lehet abból, ha két olyan vezető találkozik, ahol az egyiknek Szulejmán, a másiknak Szent István komplexusa van.

Miközben Magyarország a kereszténység erős bástyájának szerepében tetszeleg, Erdogán Törökországa az Ottomán birodalom széthullásával megszűnt kalifátus újraépítésén fáradozik. Ahogyan a magyar nacionalisták a történelmi kereszténységre próbálnak támaszkodni (és fordítva), ugyanúgy a törökök is a modernizáció kihívásaival szemben a vallás sáncai mögött keresnek menedéket, ami inkább a régmúlt dicsősége utáni nosztalgiáról szól, mint vallási értékekről. Ahogyan Magyarország is egyre inkább kétfelé szakad a politika mentén (vidék és város), hasonlóan a török társadalom is mélyen megosztott a vallásos vidék által támogatott Erdogán, és a modernizálódó és szekularizálódó (elvilágiasodó) városi polgárok pártjai, a feudálisan elmaradott vidék és az ultramodern metropoliszok lakói között. De hasonlóan megosztott mindkét társadalom a vagyon mentén (kevés szupergazdag és sok mélyszegény).