Nincs új a Nap alatt – mondta bölcs Salamon – s lám újra milyen aktuálisak lesznek a régi viccek: „Miért kicsi Magyarország? Mert megrágta a SzU”, azaz, a Szovjetunió – az újszülöttek kedvéért. Ez Magyarországra amúgy nem volt igaz, kicsiségét a monarchia széthullásának, saját nacionalizmusának, és a nyugati birodalmi játszmáknak köszönhette leginkább, a Szovjetunió már így kicsinyen kebelezte be (nem kiharapott belőle, hanem megrágta és lenyelte). Ám, ha Ukrajnát helyettesítjük a viccbe – Miért lett kisebb Ukrajna? -, minden nagyon is igazzá válik.
Szovjetunió ugyan nincs már (valójában soha nem is volt a szó bibliai értelmében, csak egy bolsevik birodalom, ami erővel hódította meg a területén élő népeket), van helyette orosz vallásos nacionalizmussal, szovjetnosztalgiával átitatott birodalmi törekvés, nosztalgia a régi nagyság iránt, ami nem engedheti el Ukrajnát (sem) a szorításából. Az Ukránok viszont forradalmat csináltak, elszakadtak az orosz birodalom gyámságától és Nyugat felé igyekezetek, miként egykor mi is, hiszen tudtuk, ha egy napon Moszkvában úgy döntenének, hogy mégis visszatérnek újabb negyven évre, azt csak a NATO akadályozhatná meg. Ukrajna sok nyomorúságának egyik oka pedig az orosz gyámkodás volt, amely „oroszbarát” elnököket, gazdasági szerződéseket és oligarchákat kényszerített az országra, és lényegében gyarmataként kezelte Ukrajnát. Ez az informális gyarmati állapot szűnt (vagy inkább rendült) meg 2014-ben, amire válaszul Oroszország megszállta a Krím-félszigetet, és fellázította azokat a szakadár területeket, amelyeket most be is kebelezett. Az orosz közvélemény – bár Putyin megítélésében erősen megoszlik – sértettségében egységesebb. Úgy érzi, hogy a Nyugat nem kímélte őket, a változások árát egyedül ők fizették meg, az ő rovásukra terjeszkednek a kapitalisták, akik az igazi nyertesei a Szovjetunió széthullásának. Ők megkaptak mindent, mi pedig elvesztettünk mindent, és még nekik áll feljebb…
A Szovjetunió egykori területén lévő országoknak nem igazán sikerült a felzárkózás a világ fejlettebb részeihez. Az az álom, hogy majd mi is úgy élünk, mint a Nyugat-európaiak és az amerikaiak egyre távolabbinak tűnik jó 30 évvel a rendszerváltás után. Pedig azt hittük, hogy ha átvesszük a nyugati kapitalizmust és demokráciát – ha nem is rögtön – de pár év leforgása alatt, itt is ugyanaz lesz, mint ott. És nem lett. Miért nem? Mert negyven vagy hetven év fejlődési zsákutcát nem lehet pár év alatt ledolgozni, se gazdaságilag, se társadalmilag, se a fejekben.
A szocializmus idején hiába volt pénzed, nem voltak lehetőségeid. Most hiába vannak lehetőségeid, nincs rá pénzed. Max a méreg drága albérletedből nézheted a hitelbe vett lapostévén, ahogyan a celebek élnek és utazgatnak helyetted. Átvertek hát minket, azt hittük, a demokrácia majd automatikusan elhozza a jólétet, de ez csak keveseknek jött be. Ez az életérzés az egész egykori keleti blokkot belengi, ideértve még a volt NDK-t is, ahol pedig a német újraegyesülésből kifolyólag a legintenzívebb volt a felzárkóztatás. Minderre rakódik rá a Nyugat saját baja, a kapitalizmus újra és újra előforduló egyensúlyvesztése, amikor a vagyon és a tőke koncentrációja olyan nagy, hogy az államok sem képesek kiegyensúlyozni. Ez a táptalaja az antikapitalista szólamoknak, a nyugati demokráciákkal szembeni gyanakvásnak, háttérhatalmi összeesküvés-elméleteknek, és az alternatív politikai rendszerek keresésének.
A Trianont sirató magyarok átérezhetik azt is, hogy mindezen felül miféle csalódottság él még azoknak a lelkében, akik valaha egy nagy és fényes(nek hitt) birodalom polgárai voltak, és annak elmúltával csak zűrzavart és káoszt tapasztaltak. Pedig ilyen volt Jelcin Oroszországa, az állandó szétesés, az anarchia nyilvánvaló jeleivel. Ehhez képest Putyin stabilitást és felemelkedést hozott, ami messze nem volt elég ahhoz, hogy ez a hatalmas ország képes legyen alkalmazkodni a technológia viharos gyorsaságú fejlődése által létrehívott változásokhoz. A félfeudális oligarcha rendszer kevesek jólétét szolgálja sokak nyomora árán, s ami egykor a káoszhoz képest előrelépés volt, az egy évtized múlva már a fejlődés legfőbb kerékkötőjévé vált. Putyin és rendszerének dúsgazdag haszonélvezői nem érdekeltek semmiféle változásban, és ez a lényeg. Mindegy, hogy Putyin fogja őket, vagy ők Putyint. S mit tehet egy arcát és népszerűségét megőrizni akaró vezér, ha fényes birodalma mellett kezd elrohanni a világ, és esélyes sincs arra, hogy lépést tartson vele? Azt a kártyát játssza ki, ami még a kezében van: nyersanyagok és hadsereg, amely atomarzenállal rendelkezik. Az első is erős, a második viszont mindent visz. Amíg másnak is lesz atomfegyvere. Például Ukrajnának, ami megengedhetetlen az ő szemszögükből. Ennek – ha kell – erővel is véget kell vetni.
Így tehát a járványpszichózis után most a háborús pszichózis napjait éljük, mi lesz ennek a vége?
Okos emberek próbálnak Putyin fejébe látni, de a legvalószínűbb forgatókönyv ez: Bekebelez két megyét Ukrajnából és megáll, meglátja mi lesz. Ez valahol mindenkinek jó.
Az oroszok területet nyernek, és újra úgy érezhetik, hogy végre nem ők a farok, akit mások csóválnak. A megyék is örülnek, mert lakosságuk többsége orosz, akik valóban szenvedtek az ukrán nacionalistáktól, és ha valódi szabad népszavazás lenne, akkor is inkább választanák Putyin Oroszországát, mint Ukrajnát. A Nyugat is nyer, mert elég gazdasági szankciókat alkalmaznia, és nem kell olyan háborús cselekményekbe bocsátkoznia, amit egyáltalán nem biztos, hogy a hazai közvélemény támogatna. Miért mennének tovább az oroszok ennél? Egy több tízmilliós országot lerohanni, akarata ellenére megszállva tartani, nem egyszerű feladat. Egy gerilla háború, amit az ellenérdekelt nagyhatalmak modern fegyverekkel támogatnak, igen keserves dolog, ezt az oroszok és az amerikaiak is megtanulhatták például Afganisztánban. Még bizonyos fokig Ukrajnának is jó, ha ennyivel megúszta, és továbbra is feltüntetheti magát áldozatként. Az egyedüli vesztesek az ukrán nacionalisták lennének, de valójában az ilyesfajta sérelmi politizálásra nekik van a legnagyobb szükségük: lám, nem számíthatunk senkire, csak magunkra, az igazi ukrán virtusra.
Ha így lesz, Húsvétra már el is felejthetnénk az egészet. És most jön a csakhogy.
A probléma kiváltó oka nem szűnik meg. Putyinnak újabb és újabb „győzelmekre” lesz szüksége, hogy elterelje a figyelmet országa egyre gyorsuló hanyatlásáról. S bár újabb és újabb darabokat haraphat ki Ukrajna többségében oroszok lakta területeiből, előbb-utóbb elfogynak, és Ukrajna katonai ereje is elérheti azt a fokot, amikor már nem lehet kis veszteségekkel területeket szerezni. Az idő Ukrajnának dolgozik és nem neki. Ez és a birodalom belső bomlása egyre vadabb katonai kalandokba sodorhatja Oroszországot. Ezzel pedig a Nyugatnak, és az olyan kis országoknak is számolnia kell, mint Magyarország.
Annak, ami történik, a mi bibliai szempontunkból a legfigyelemreméltóbb eleme mégis csak az, hogy újra a birodalmi törekvések veszik át a világ formálását. Vége a nemzetközi szerződéseknek, az erősebb ráteszi a mancsát arra, amire akarja. Az egyik oldalon a technológia fejlődése, és a tőke soha nem látott koncentrációja, a másik oldalon a leszakadástól való félelem, a populista népszerűség hajhászás (kenyeret és cirkuszt) hajtja a birodalmi gondolkodást. Ezek pedig előbb-utóbb (valószínűleg előbb, mint hinnénk) a világ jelenleg ismert politikai arculatát is át fogják rajzolni. Birodalmak keletkeznek és tűnnek el, amíg el nem jön annak a tíz birodalomnak a kora, amelyekről a próféták beszéltek. De ez nem fejlődés. Azért nem, mert az emberiséget érő kihívások egyre nagyobbak, a politikai vezetők pedig egyre silányabbak lesznek (az arany fejtől a sár és vas lábfejig). Az pedig nem fejlődés, ha egy Putyin helyett lesz tíz.
Ezért nem érdemes e világ veszendő fejedelmeiben bízni. Van a Bibliában egy érdekes vers. Ez a Szentírás közepe. A 118. zsoltár 8. verse. A Biblia leghosszabb könyvében helyezkedik el, előtte a legrövidebb, utána a leghosszabb zsoltár található. Maga a vers pedig így szól:
„ Jobb az Úrban bízni, mint emberekben reménykedni."
Csak Isten Országa állandó és mozdíthatatlan, lakóin kívül más népre soha nem száll át. Ez az egyetlen „birodalom”, amelyben a befektetések megmaradnak, és örökké gyümölcsöznek.
Héb12,28Mivel tehát rendíthetetlen országot nyertünk, őrizzük meg a kegyelmet, hogy általa Istennek tetsző módon, tisztelettel és félelemmel szolgáljunk, 29mert emésztő tűz a mi Istenünk.
