A világban jelenleg zajló káoszból – bocsánat, de - se a budapesti olimpia, se Trump regnálásának első napjai nem érdekelnek annyira, mint a Közel-Keleten zajló változások. Ebből a szempontból még az sem igazán fontos, hogy Trump visszatáncolt abbeli ígéretétől, hogy áthelyezi az amerikai nagykövetséget Tel-Avivból Jeruzsálembe – mint az összes többi elnök előtte.
Erre valószínűleg maguk az izraeliek is kérték, mert bár ez egy fontos szimbolikus aktus, zavargásokhoz és emberek halálához vezetett volna. Sokkal izgalmasabb kérdés az, hogy mi lesz Cisz-Jordániával, az egykori Szamáriával (Északon) és Judeával (Délen). Ezt a területet a függetlenségi háborúban (1948-49) Jordánia szállta meg, akiktől az Izraeli hadsereg foglalta el a hatnapos háborúban (1967). Az oszlói egyezmények keretében a palesztinok itt hozták létre a saját „hatóságukat”, saját kormányt és rendőrséget működtetve. De Izrael fennhatósága is megmaradt, mivel számos izraeli állampolgár (telepesek, keresztény és muzulmán arabok) élnek a területen. Ebbe a területbe „nyúlik be” Jeruzsálem is. A leendő palesztin állam ezt a területet valamint a Gáza-övezetet ölelné fel. A két terület között nincs szárazföldi kapcsolat. Míg Gázát nem tekintik a zsidók sajátjuknak, addig Cisz-Jordánia tele van olyan városokkal, melyek szorosan összefonódtak Izrael történelmével – és ezzel a Bibliával. Sekem, Samária, Bét El, Siló, Gibea és Gibeon Északon. Betlehem (Dávid városa) és Hebron (a patriarchák földi maradványainak nyughelye) Délen.

Na, most.

A probléma abban van, hogy a Gáza övezetben már egy terrorszervezet gyakorolja az uralmat (a Hamasz) és nagyon úgy néz ki, hogy Cisz-Jordániában is ők lesznek az urak, ha a jelenlegi vezető, a 82. életévét taposó Mahmúd Abbász meg találna halni. Izrael az előtt a dilemma előtt áll, hogy mi legyen Cisz-Jordániával? Végignézzék, hogy ott is terrorszervezetek veszik át az uralmat, vagy közbelépjenek?
A jelek szaporodnak, amelyek arra mutatnak, hogy Izrael akár arra is kész, hogy újra annektálja ezeket a területeket vagy legalább ezek egy jelentős részét. Azzal, hogy a „két állam” megoldás helyett most már az „egy állam” megoldásról (is) van szó, ez a lehetőség is napirendre került. Izrael biztonsága szempontjából ez azért is nagyon fontos, mert Szíria szétesésével ugyan az egyik legerősebb ellenséges állam fenyegetése megszűnt az északi határnál, a káoszból – úgy néz ki – Irán profitál a leginkább, így a siíta muzulmán „teokrácia” milíciái közvetlenül operálhatnak Szíriában, Libanonban és - ha az Abbasz utáni legrosszabb forgatókönyv megvalósulna – Cisz-Jordániában is. Így az a kérdés, hogy mi volna jobb: egy annekció miatti palesztin intifádával szembenézni, vagy megpróbálni garantálni az izraeli állampolgárok biztonságát egy olyan területen, ahol az iráni-orosz titkosszolgálatok és muzulmán terrorcsoportok az urak.
Ez utóbbi aligha opció. A szunnita arab államoknak (Olajállamok) sem érdeke, hogy Irán tovább terjeszkedjen, így kisebb rossznak tekintenék az izraeli annekciót. Irán pedig így is, úgy is halálos ellensége Izraelnek, a helyzet aligha lehetne rosszabb. A kérdés az, hogy mit szólna Amerika, Oroszország és Törökország? Azzal, hogy az új amerikai elnök szóba hozta az egy állami megoldást, Amerika kvázi zöld jelzést adott. Az orosz és a török reakciók számunkra kiszámíthatatlanok, de az élénk diplomácia azt jelzi, hogy a színfalak mögött komoly egyezkedés folyik. A törökök azt szeretnék, ha a határaik mentén a kurdok minél gyengébbek lennének, viszont a turkomán népcsoportok széleskörű autonómiát élvezzenek. Lehet, hogy az oroszok is elfogadnák az annekciót cserébe azért, ha Szíriában viszont az ő akaratuk érvényesülhetne.

Egy ilyen alku vesztesei a militáns palesztinok lennének és a militáns szír „ellenzék”, akik számára Szíria elveszne, ha az Asszad-rezsim hatalmon maradna. A palesztinok egyetlen katonai támogatója Irán maradna. (Ők biztosan kapnának is az alkalmon, hogy további terroristákat verbuváljanak, ahogyan az afgán menekülteket is Szíriába küldték harcolni.) A nyertesek az izraeli telepesek és Izrael állam lennének, de a nem militáns palesztinok is profitálnának a fejleményekből, amennyiben rendezett állami keretek közé kerülhetnének. Ha pedig a gáza-övezet Egyiptomhoz tartozna, akkor a Hamaszt is el lehetne űzni onnan. Nekem – laikusként – úgy tűnik, hogy most egészen jó kilátásai lennének egy ilyen rendezésnek. Ez pedig lényegesen nagyobb előrelépés lenne annál, amit az amerikai nagykövetség áttelepítése jelenthetne, és ami már nem keltene akkora feltűnést egy ilyen átrendeződés után. És persze egy nagy lépés lenne abba az irányba is, hogy a végidők „díszletei” előálljanak.