A leggyakoribb téves magyarázat az 1Kor12,13 félreértelmezése. Itt valóban a Szellem és a keresztség szó egy mondaton belül fordul elő, de nem a Szellem-keresztség értelmében:
„Hiszen egy Szellemben mi is mindnyájan egy Testbe kereszteltettünk, akár zsidók, akár görögök, akár rabszolgák, akár szabadok, és mindnyájan egy Szellemmel itattattunk meg.”
A szöveg valóban a keresztségekről beszél, de az első részmondat a vízkeresztségre vonatkozik. Amikor Jézusba merülünk bele, a halálába merülünk, hogy a feltámadásával is eggyé legyünk. Ez magában hordozza a test feltámadásának reményét is, és egyúttal az Egyházba, Krisztus Testébe is betagol bennünket. A vízbemerülés az, amit mi tehetünk a hitünk cselekedeteként, hogy felöltözzük Krisztust. Azonban a Szent Szellem az, aki körülmetéli a szívünket és betagol minket a testbe a saját akarata szerint. Ahogyan a Szent Szellem volt az is, aki bizonyságtételével kimunkálta bennünk a hitet a megtérésre és arra, hogy belemerüljünk Jézusba. A Szellem keresztség azonban nem ez. Amiről itt szó van, az a Szellem munkája, amit a vízkeresztségkor végez el. A Szellem-keresztség a mondat második felében tűnik fel: „egy Szellemmel itattatunk meg”. Jézus ugyanis ezt mondta (az Ésa 55 elejére utalva, Jn7,37-39):
„Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék! Aki hisz énbennem, ahogy az Írás mondta, annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek!” Ezt pedig a Szellemről mondta, akit a benne hívők fognak kapni, mert még nem adatott a Szellem, mivel Jézus még nem dicsőült meg.”

Ugyanezt írja Pál kicsit korábban a már idézett 10. fejezetben (1-4):
„atyáink mindnyájan a felhő alatt voltak, és mindnyájan a tengeren mentek át, és mindnyájan megkeresztelkedtek Mózesre a felhőben és a tengerben. Mindnyájan ugyanazt a szellemi eledelt ették, és mindnyájan ugyanazt a szellemi italt itták, mert a szellemi kősziklából ittak, amely velük ment. Az a kőszikla pedig a Krisztus volt.”
Itt a vízkeresztséget a tengeren való átkeléshez, a Szellem-keresztséget pedig a dicsőség felhőjének megnyugvásához, az Igét a mannához, a Szellem bennünk folyó munkáját pedig a Kősziklából fakadó víz ivásához hasonlítja Pál.

Mindebből az következik, hogy nem helytálló erre az igére hivatkozva azt mondani, hogy a vízkeresztségkor a Szellem-keresztség is megtörténik vagy fordítva. A Szent Szellem nélkül nem tudnánk hitre jutni és a vízkeresztségben sem történne semmi, ha a Szent Szellem nem tenne valamit velünk. A Szent Szellem számos más módon is jelen van az életünkben, sőt a Szellem-keresztség után újra és újra megtelhetünk Isten Szellemével, de a Szellem-keresztség mégis egy konkrét átélés, amit a zsidók és a pogányok pünkösdje mutat be, s amely szerves része kell(ene) legyen a hívő életünknek. Pál és Keresztelő János 12 tanítványa között Efézusban a következő párbeszéd zajlott (ApCsel19,2-6):
„- Vajjon vettetek-é Szent Lelket, minekutána hivőkké lettetek?
- Sőt inkább azt sem hallottuk, hogy ha vagyon-é Szent Lélek.
- Mire keresztelkedtetek meg tehát?
- A János keresztségére.
- János megtérésnek keresztségével keresztelt, azt mondván a népnek, hogy a ki ő utána jövendő, abban higyjenek, tudniillik a Krisztus Jézusban.
Mikor pedig ezt hallák, megkeresztelkedének az Úr Jézusnak nevére. És mikor Pál reájok vetette kezét, szálla a Szent Lélek ő reájok; és szólnak vala nyelveken, és prófétálnak vala.”

Ahogyan Péter a pünkösdi 3 pontban (ApCsel.2,38), úgy Pál is a hívővé válás szerves részének tekintette a megtérést követő belemerülést Jézusba és a Szellembe is, külön-külön. A Szellem-keresztségkor itt is a szólás ajándékainak működését látjuk: a nyelveken szólást és a prófétálást, a hogyan a zsidók és a pogányok pünkösdjekor is. Ha tehát nem is mondhatjuk, hogy a szólás karizmái kizárólagos külső jelei a Szellembe merülésnek, azt állíthatjuk, hogy a leggyakoribb kísérői. Ennek az az oka, hogy tanúskodni a beszédünkkel tudunk, ehhez ad hitet, szellemi erőt, kijelentést és szavakat Isten Szelleme. Olyan ez, mint a gyermekek beszédtanulása.

A nyelveken szólás a gügyögésnek felel meg, ami az értelmes beszéd előszobája. Nyelveken szóláskor megtanulunk együttműködni a Szent Szellemmel, átadjuk magunkat neki, és ezáltal „épülünk”, tapasztalatra teszünk szert a Szellemmel való együttműködésben. De Pál azt is világosan tanítja, hogy ha összegyülekezünk, a prófétálás a hasznosabb, mivel nem csak magunkat építjük, hanem azokat is, akik hallgatnak bennünket, akár imádkozzunk, akár prédikáljunk, akár zsoltárokat énekeljünk, akár a jelenlévő hitetlenek szívét tárja fel az Úr (1Kor14). A mi Mennyei Atyánk pedig jól érti a gügyögésünket is, legyen az egészen egyszerű vagy akár olyan bonyolult, mint az „angyalok nyelve”.