Július elsejével Izrael arra készül, hogy az amerikai „alku” értelmében az állam joghatóságát kiterjessze a Jordán-völgyére, más szavakkal, magához csatoljon olyan részeket, melyek eddig a Palesztin Hatóság (PA) uralma alatt álltak.
Izraelben belpolitikai patt-helyzet alakult ki a Parlamentben, három előre hozott választáson sem tudtak a pártok kormányzó többséget szerezni. Bár a jobb oldalnak markáns többsége lehetne, a konzervatív szavazók is két táborra oszlottak. Az egyik kitartott az egyre inkább a „honfoglaló” telepesek oldalára sodródó, és ezzel együtt (és párhuzamosan) a demokratikus alapelveket felrúgó Netanjahu oldalán. A honfoglalás ugyanis a legjobb szándék mellett is azok jogainak elvételét, de minimum csorbítását jelenti, akitől a „hont” elfoglalják, vagy akik a „hont” addig saját honuknak tekintették. A másik tábor a zsidó nemzetállamot azért továbbra is az emberi jogok és a szabadságjogok mentén képzeli el, ezért jobban figyelembe venné a palesztinok érdekeit – már ha lehet.
(Hasonló a helyzet idehaza is, az orbánisták egy része kész az európai értékeket, az emberi jogokat és a demokratikus alapelveket is feláldozni a nacionalizmus oltárán, míg van egy jelentős konzervatív szavazókör, akik egy ponton túl előrébb valónak tartják az ország demokratikus működését, mint sem egy „vezért” támogassanak valamiféle fura nacionál-feudális-pártállami-újhorthysta működésben.)
A Netanjahu ellenében összekovácsolódott kék-fehér választási koalíció célja a kormányfő eltávolítása, és ezzel a demokratikus alapelvektől távolodó kormányzás megállítása volt. Ugyanakkor Izraelben és a világ zsidóságában sokan történelmi lehetőséget látnak abban, hogy Trump – szakítva elődei Közel-Kelet politikájával – kész volt a megváltozott realitások támogatására (Golán fennsík annektálása, az USA nagykövetségének Jeruzsálembe költöztetése), sőt azon túl, a zsidó telepek elismerésére, a stratégiailag - a Golánhoz hasonlóan - kulcsfontosságú Jordán-völgy Izraelhez csatolására. Egy nagyhatalom ilyen erős támogatása szükséges ahhoz, hogy a 70-es évek óta megrekedt, majd a 90-es években újra lendületet kapó rendezési folyamat, jelentősen átalakuljon Izrael javára. A történelmi lehetőséget ugyanakkor blokkolta az, hogy Izraelnek csak ügyvezető kormánya volt a választási patt-helyzet miatt. Végül a kék-fehér ellenzék vezére beadta a derekát, és a két konzervatív blokk koalícióra lépett, ami egyfelől lehetőséget teremtett arra, hogy ne valamiféle ideiglenes, vagy ügyvezető kormány irányítsa az államot ebben a kritikus időszakban, másfelől nyilvánvaló elárulása volt a Netanjahu ellen összekovácsolódott kék-fehér koalíciónak, ami persze emiatt szét is esett. A pillanatnyi nemzeti érdek végül győzött a demokratikus érdek felett. Ami csak azért paradox, mert a demokrácia megőrzése legalább annyira nemzeti érdek, mint egy jelentős elmozdulás az izraeli-palesztin viszonyokban.
De ha valaki úgy gondolná, hogy most már semmi akadálya akár egész Cisz-Jordánia (a bibliai Szamária) bekebelezésének-újhonfoglalásának, az azért téved.
Egyrészt a Trump-Kushner féle terv nem is tartalmazza az egész terület Izraelhez csatolását, éspedig egy fura okból. Ha Izrael az egész területre kiterjesztené a fennhatóságát, az ott élő palesztinoknak állampolgárságot és ezzel szavazati jogot is kellene adnia, ez pedig alapvetően változtatná meg a szavazati arányokat a Parlamentben az arabok javára. Az arabok szavazati jogának korlátozása viszont újabb demokratikus alapelv felrúgását jelentené. Ezért egyelőre csak a 67-es háború után alakult zsidó települések Izraelhez csatolásáról van szó, viszonylag csekély számú arab lakossággal. A Július 1-i határidő közeledtével ennek mértéke is csökkenni látszik, sőt az a furcsa helyzet áll fenn, hogy senki, még a hadsereg sem igazán tudja, hogy miféle új határvonalakat kellene majd pár nap múlva védelmeznie. Lázas alkudozás és térképrajzolás folyik ezekben a pillanatokban is. Izrael ugyanis megpróbálja felmérni a lehetséges ellenreakciók súlyát és mértékét. A Jordán-völgy biztos, a többi viszont bizonytalannak látszik.
Másodszor egy túl nagy izraeli lépés elidegenítené az arab partnereket, veszélybe sodorná azt a közeledést, ami a közös iráni veszély miatt kialakult az öböl-országok és Izrael között. Irán ugyanis nem mondott le hatalmi ambícióiról, se az atombomba legyártásáról, amely nagy nyomatékot adhatna ezeknek az ambícióknak. Míg a világ a járvánnyal volt elfoglalva, Irán elérte az urán dúsításának a 3. fokozatát (innen egy éven belül képes lenne atombombát gyártani, amit Netanjahu hadüzenettel egyenértékűnek nevezett, és amelyet a zsidó állam semmi szín alatt se szeretne megengedni.) Komoly fegyverkezési verseny folyik a Közel-Keleten, amelyekben már a drónok játsszák a főszerepet. Izrael és Amerika régóta használja őket, de most Irán és Törökország is felzárkózott melléjük. Miután a törökök a szintén vallásos-nacionalista Erdogan vezetésével új hatalomként jelentek meg a színen, a szunni muzulmán országok is két pólusra szakadtak. Három „erőközpont” jellemzi most a Közel-Keletet: Teherán, Ankara és Rijád. Mind a törökök, mind az irániak a szaúdi rémrezsim kárára növelnék tovább befolyásukat a térségben. Ez viszont egyre közelebb löki az olaj-monarchiákat Izraelhez. Ez a stratégiailag igen fontos, bimbódzó kapcsolat kerülhet veszélybe, ha Izrael túl mohón, túl gyorsan állna neki a Trump-Kushner alku egyoldalú megvalósításának. Az iráni fenyegetés ugyanis messze a legnagyobb veszély, ennek leküzdéséhez pedig fontos az arab országok támogatása is. Ezért a közvéleménykutatások szerint a zsidó választók alapvetően örülnek a Jordán-völgy és a telepek Izraelhez csatolásának - de nem akarják minden áron.
A palesztinok számára mindez egy rémálom, súlyos és megalázó vereség abban a hideg-meleg, de főleg politikai háborúban, amit a 2000-ben meghiúsult béke-terv óta folytatnak. (Ehud Barak és Jasszer Arafat egyezkedett Clinton elnökkel, a palesztinok akkor nyerőbb helyzetben voltak, de még többet akartak. Az izraeliek számára pedig világossá vált, hogy a „földet békéért” politika, soha sem hozza el a békét. A Trump-Kushner terv is gondosan kerüli a béke kifejezést, és inkább alkuról, üzleti megállapodásról beszél (deal): földet pénzért, és nem békét pénzért.)
Július 1-e után az izraeli hadsereg háromféle forgatókönyvre készül. Az első és legenyhébb: tüntetések, zavargások lesznek, ahogyan eddig is. A második, súlyosabb: újabb intifáda-szerű indul el, terrorcselekményekkel, robbantásokkal, késelésekkel és hasonlókkal. A harmadik a legsúlyosabb: korlátozott háború Gázában a rakétatámadások miatt, totális háború a Hezbollahhal Északon, Libanonban, terrorcselekmények Izraelben és szerte a világon a zsidó intézmények ellen. A legrémesebb lehetőség az lenne, ha Törökország (és a háttérből Oroszország) is beszállna az iráni a Hezbollah oldalán, de ez talán kizárható. Katonailag a Hezbollah kellemetlen, de nem legyőzhetetlen ellenfél. Szinte mindennaposak az izraeli légicsapások a Hezbollah iraki és szír utánpótlási vonalain. Sokaknak amúgy is viszket a tenyere, hogy odasózzanak már a nagyszájú Naszrallahnak, akinek sií milíciájával sikerült újból politikai és gazdasági káoszba süllyesztenie a már amúgy is sokat szenvedett Libanont. Ezek a szenvedések viszont csak sokszorozódnának egy Hamasz-Izraeli háborúban.
Ilyen erővonalak között kell most az izraeli politikának egyensúlyoznia, és ráadásul az idő is sürgeti. Az USA-ban választások lesznek ősszel, s bár a papírforma mindig a hivatalban lévő elnöknek kedvez, Trump meggondolatlanságai, megspékelve a koronavírussal és annak kiszámíthatatlan gazdasági, világgazdasági következményeivel – nehezen prognosztizálhatóvá teszi a választások kimenetelét. Az viszont borítékolható, hogy egy demokrata elnök alatt a jelenleg erősen fújó hátszél megszűnik Izrael számára - ha nem ellenszélbe csap át. Most van hát a cselekvés ideje, s valószínűleg ez játszott döntő szerepet Benny Gantz döntésében, amikor – minden választási ígéret ellenére – beadta a derekát, és egységkormányra lépett Netanjahuval.
Minden esetre a Közel-Keleten zajló folyamatok ellenállhatatlanul sodródnak az újabb háborúk irányába, akár az atom, akár a fegyverkezési verseny, akár a növekvő nacionalizmus keltette feszültségekre nézünk. Izraelnek pedig elemi érdeke, hogy legalább saját határain belül stabilitás legyen. Csak egy erős, egységes állam képes szembenézni azokkal a kihívásokkal, amelyek a Közel-Keletre várnak a következő évtizedben. De július 1-e minden bizonnyal egy újabb történelmi jelentőségű dátum lesz Izrael történelmében.
