Új kormány alakult Izraelben, ami sok tekintetben legeket és újdonságokat tartalmaz, de mégsem a politikai alkudozások miatt érdekes. A probléma mélyén az a kérdés húzódik, hogy a zsidó állam világi demokrácia vagy egyfajta teokratikus állam, a zsidó identitás létezhet-e vallás nélkül, vagy másképpen: a vallás magánügy vagy közügy, az állam egész közösségének ügye?

Miután a regnáló miniszterelnöknek nem sikerült kormányt alakítania, nyolcpárti koalíció állt fel vele szemben, mindössze egyetlen szavazatnyi többséggel a parlamentben. Az új formáció összekovácsoló ereje, hogy Netanjahunak mennie kell. A jobboldalnak akár kétharmados többsége is lehetne a parlamentben, de két nagy táborra szakadtak. A szakadékot Netanjahu személye és a zsidó ortodoxia, más szavakkal a vallásos zsidó közösségek politikai térnyerése jelenti, amely mögött egy mélyebb elvi kérdés húzódik: a zsidó nemzetállam vallási vagy világi alapokon építkezzen-e?

Netanjahu - a bennfentesek szerint - igyekezett maga körül mindig nyírni a lehetséges kihívókat, így végül azok, akiket a pártján belül elgáncsolt, most kívülről gáncsolták őt vissza. Az ellene felállt koalíció vezetője, Naftali Bennett például még kabinetfőnöke is volt. Van egy új formáció, a 4 képviselőt adó, muszlim beduin-párt, amelynek létrejötte felett éppen Netanjahu bábáskodott, amikor kiderült, hogy arab szavazatokra is szüksége lehet. Ám ők – Te is fiam, Brutus - az ellenfeleit választották. Netánjáhu az utolsó pillanatokig bombázta fenyegetéssel és ajánlatokkal a nyolcpárti koalíció gyenge pontjait, választási csalással vádolva az immár újdonsült miniszterelnököt, a Jobbra (Jamina) párt vezetőjét. Na, nem trumpi értelemben, hanem azért, mert Naftali Bennett a választási kampányban többször határozottan azt ígérte, még írásba is adta, hogy semmi szín alatt sem fog össze azokkal, akikkel most összefogott. A politikai színtér egyszerre volt olyan, mint egy nagy bazár, ahol ígérgetések és alkudozások folytak, és egyfajta jákobi történet egymás kijátszásáról. Mindenki átvert mindenkit, és ez jött ki a végén. A szokatlanul durva és uszító hangnem sem maradt el, annyira, hogy a belbiztonsági szolgálat főnöke kénytelen volt arra figyelmeztetni a politikai pártokat, hogy vér fog folyni, ha az uszítást nem hagyják abba. Az uszításban pedig – hogy, hogy nem - a vallási pártok vezetői jártak az élen, nem is ok nélkül. Az új kormány parlamenti felesketése is miattuk fulladt kis híján botrányba, az őrök kénytelenek voltak kivezetni őket a teremből.

És itt érkezünk el a lényegi kérdéshez, amely messze túlmutat azon, hogy van egy megosztó, autoriternek tartott politikus, aki ellen összefogtak.

Az izraeli társadalom mélyen megosztottá vált az ortodox, vallásos zsidóság miatt. Az ellenszenv már évek óta növekszik, és az oka az, hogy a világi zsidó társadalom úgy érzi, hogy a vallásosak (haredim) nem vesznek részt arányosan az állam terheinek cipeléséből ahhoz képest, amennyit kivesznek a segélyezéseken, támogatásokon keresztül. Ráadásul az ortodox családokban 7-8 gyerek átlagosnak mondható, így demográfiai szempontból is egyre növekvő részarányt képviselnek a társadalomban, de politikai befolyásuk még ennél is nagyobb arányba nőtt.

Az izraeli társadalom világias része és az ortodoxia között a feszültség először a bankválság után tört látványosan a felszínre, amikor a lakhatási krízis miatt sok világi és fiatal követelte, hogy az állami támogatásokat máshogyan osszák el, hiszen a sokgyermekes ortodox családok mindenben előnyt élveznek másokkal szemben. Az állam lakásokat, egész településeket épít nekik, míg egy világi fiatalnak vagyonokat kell fizetnie egyetlen albérleti szobáért.

A következő nagy ütközési pont a katonai szolgálat kérdése volt, hiszen minden izraeli állampolgárnak (fiúknak és lányoknak is) 3 évet kell szolgálni az izraeli seregben. Az ortodoxok ez alól felmentést kaptak a tanulmányaik idejére, de tekintettel arra, hogy a Tóra-Talmud tanulásnak soha nincs vége, a legtöbb „diák”, tanuló évei után egyből nyugdíjra lesz jogosult. A jesiva-tanulókra is ugyanaz igaz, mint a jó papra: holtig tanulnak, ezért nem dolgoznak (pontosabban világi elfoglaltság helyett Istennek szolgálnak), és nem vonulnak be. Az ortodox közösségek kézzel-lábbal (néha erőszakosan is) tiltakoztak a sorozás ellen.

Azután jött a koronavírus járvány, ahol az ortodox közösségek eleinte tudomást sem szereztek a járványügyi intézkedésekről, mert ennyire nem foglalkoznak világi hírekkel. Azután a rabbik egyszerűen felülbírálták a világi törvényeket, nem zárták be az iskolákat, ellenszegültek a rendőri intézkedéseknek, zsúfolt lagzikat tartottak… Egyszóval úgy viselkedtek, mint állam az államban, mint akikre a zsidó állam törvényei és rendelkezései nem vonatkoznak. A haszid közösségek így gyorsan gócpontokká is váltak, sok híres, idős rabbit vesztettek, megtöltötték a kórházakat is. (De a világiak ebben is csak azt látták, hogy a karantén-intézkedéseket nem tartják be, de a gyógyíttatásuk meg az adófizetőket terheli…) A rabbik többsége az oltási kampányt már támogatta, sőt, élen járt, elvégre saját bőrükön tapasztalhatták, hogy élet-halál kérdésről van szó, ami egyébként is felülír (majdnem) minden más parancsolatot.

A közvéleményt két katasztrófa is tovább borzolta. Az egyik az Észak-galileai Merom városában történt, ahol tízezer fő helyett százezernél is több kabbalista jelent meg egy vallási fesztiválon, ahol az irdatlan tömeg agyontaposott 45 embert (köztük gyermekeket) és több száz sebesültet kellett kórházba szállítani. Ez lett Izrael történelmének legtöbb áldozatot követelő civil katasztrófája. (Az olvasó talán emlékszik a West-Balkán szórakozóhelyen történt szerencsétlenséget követő sokkra, ahol 3 fiatal veszette életét. Itt nagyságrenddel több volt az áldozat.) Jeruzsálemben pedig egy épülő zsinagógában szakadt le egy lelátó, amin a haszidok éppen ugráltak és táncoltak. Mindkét esetben közös, hogy a szervezők teljesen figyelmen kívül hagyták a hatósági előírásokat.

A világi társadalomnak pedig ebből van elege, hogy az ortodoxok úgy viselkednek, mintha rájuk egészen más állampolgári szabályok vonatkoznának. (Mondjuk ők nagyjából így is gondolják.) Netanjahu nem szállhatott szembe a vallás egyre növekvő befolyásával, sőt, bizonyos fokig saját politikai túlélése érdekében a túszukká is vált.

A koalíció tagjainak többsége tehát szekularizálni akarja az államot, bár ebből éppen az új miniszterelnök, Naftali Benett, lóg ki, aki Amerikában lett kőgazdag vállalkozó, majd a chabad mozgalomban fedezte fel a hitet, és vált vallásos nacionalistává, az izraeli térfoglalás harcos képviselőjévé, még jobban, mint Netanjahu. Az ő „árulása” tette lehetővé, hogy a Likud hatalma véget érjen, és mindössze a 120-ból 7 saját képviselővel, ő legyen a Netanjahut váltó miniszterelnök. A rabbik annak rendje-módja szerint ki is „átkozták”, saját vallási irányzatának izraeli rabbija egyenesen Kóréhoz hasonlította:

„Szokásomtól eltérően hozzátok fordulok ebben a szó szerint utolsó pillanatban, ahogy a Tóra írja: Távozzatok ezeknek a bűnös embereknek a sátraitól, semmijüket se érintsétek, hogy el ne vesszetek az ő vétkeik miatt!”

Pedig a chabad-mozgalom elvileg mindenki felé szeretettel fordul, és nem ártja magát a politikába. A vezető rabbi mégis kivételt tesz, majd egyenesen világvégét és nemzethalált jövendölt:

„Ez a lépés hatalmas veszélyt jelent Izrael népének, könnyek forrása lesz az eljövendő nemzedékek számára, és a döntésből fakadó romlást nem lesz lehetőség megállítani, ha ne adj Ist-n ezt a kormányzatot beiktatják.”

Majd ennek fényében lényegében minden eszközt megengedhetőnek tart a kormány beiktatásának megakadályozásához, éppen csak gépfegyveres angyalokat nem küld, és szüzekkel teli Mennyországot nem ígér:

„Bárki, aki megakadályozza ennek a tervnek a véghezvitelét nagy áldásra számíthat, aki kiállja ezt a próbát, az örök áldást hoz magára és a családjára. A neve arany  betűkkel lesz beírva a zsidó nép történetében, mint aki kiállta ezt a nehéz próbát és megváltást hozott a zsidóság számára”

És ő még azok közé tartozott, akik finoman fogalmaztak. A kormányt pedig azóta beiktatták, így a zsidóság ilyen értelmű megváltása is elmaradt.

Az ortodoxok fő baja, hogy az új kormány a reform és progresszív irányzatokat is támogatni akarja (akik a szemükben természetesen nem is zsidók, de minimum aposztaták), polgári anyakönyvezést vezetne be, szombaton is nyitva tartaná a plázákat, közismereti alaptantervet írna elő az ortodox iskolák számára… és hasonló „istenkáromló” lépésekre készül. Az állam ugyanis nem ortodox állampolgáraira is tekintettel kellene legyen, ami viszont kiélezi azt a vitát, hogy mit is jelent zsidónak lenni. Lehet-e valaki zsidó anélkül, hogy vallásos lenne, és egy magát zsidó nemzetállamnak definiáló országban hol a helye a vallásnak? Magánügy vagy közügy?

Az ortodoxok számára ez nem kérdés, a Tóra törvényei a rabbinikus hagyományokkal együtt az állam törvényeivé kell váljanak, hiszen zsidónak lenni annyit tesz: megtartani az Örökkévaló parancsait. A világi zsidó tehát nem zsidó, a nem ortodox módra vallásos zsidó meg még talán ennél is rosszabb. A szefárd párt vezetője így nyilatkozott:

,,A zsidó állam veszélyben van. Kitépik a vallást az országból. Az új kormány ezzel meg fogja semmisíteni az ország zsidó jellegét és identitását, amely lehetővé tette számunkra, hogy együtt éljünk.”

Izrael azonban eredendően világi állam volt, és még most is az a többség számára, akik viszont úgy érzik, hogy az együttélést épen az lehetetleníti el, hogy az ortodoxok a maguk belterjes vallásos nézeteit akarják az állam eszközeivel minden állampolgárra egyre inkább rákényszeríteni.

A „változás kormányának” tehát alapvetően azzal a kérdéssel kell megbirkóznia, hogy Izrael állama szekularizált legyen, állam és vallás szétváljon egymástól, vagy éppen ellenkezőleg, a zsidó identitás elválaszthatatlan része a judaizmus, amelynek az államban is fontos szerepet kell játszania, függetlenül attól, hogy az állampolgárok hogyan viszonyulnak hozzá.

A világnak ezen a táján a harmincéves háború óta tudjuk, hogy nem vezet jóra, ha a vallás közüggyé válik, és lelkiismereti kérdéseket állami törvényekkel akarunk megoldani. A vallás legyen magánügy, és csak annyiban váljon a köz ügyévé, amennyiben egy-egy (valamely vallási irányzatból származó) nézet, eszme, erkölcsi alapelv találkozik az állampolgárok többségének akaratával is. (Lásd vallásszabadság, válás, házasodás, alkoholtilalom stb.) A rabbinikus zsidóságnak a babiloni fogság óta nem volt kérdés, hogy a vallás magánügy, hiszen mindig idegen hatalmak elnyomása alatt kellett a hitet őrizni. Most azonban létezik egy zsidó állam, így a vita is fellángolt arról, hogy annak a világi politikai elvek (liberális demokrácia), vagy a tórai elvek (rabbinikus teokrácia) alapján kell-e működnie? Megtehetik-e az ortodox közösségek, hogy Istenre hivatkozva figyelmen kívül hagyják az állam törvényeit, vagy rájuk is ugyanazoknak a szabályoknak kell vonatkoznia, mint másokra? Elveszíti-e az állam zsidó jellegét, ha nem veszi figyelembe a sabbatra vonatkozó törvényeket, engedélyezi a polgári házasságkötést, megköveteli a világi tantárgyak szakmai alapú oktatását az ortodox fiatalok között is? Mitől zsidó a zsidó? Zsidó identitás csak vallási értelemben létezhet, vagy élhet valaki zsidóként – ad abszurdum – vallástalanul, vagy más, a judaizmussal ellentétes vallást (pl. a keresztény hitet) gyakorolva?

Ám a belpolitikai turbulenciáktól eltekintve, Izrael számára a biztonság kérdése lesz továbbra is a legfontosabb, amelyet elsősorban Irán és atomprogramja veszélyeztet leginkább, másodsorban a palesztinokkal kiújult konfliktus. Amelynek most már a harcos, vallásos zsidó szélsőségesek megjelenése is részévé vált. Az államnak meg kell birkóznia azokkal az állampolgáraival is, akik szerint az „idegeneket” (főleg az arabokat, de az afrikai bevándorlókat is) asszimilálni vagy elűzni kell, akár fegyverrel is. Mert ezt követeli Isten és a haza.