A 7. kerületi polgármester szavai arról szóltak, hogy a szélsőséges nacionalisták számára az emberek nem egyenlőek. És ebben nagyon is igaza van. A hangos migránsozás, cigányozás, hajléktalanozás, bűnözőzés és egyebek, éppen azt a szempontot hagyja figyelmen kívül, hogy a migránsok, a cigányok, a hajléktalanok, sőt, még a bűnözők is emberek. Ugyanolyan emberek, mint a fehér „keresztény” férfiak. Ebből kifolyólag pedig ugyanazok a jogok illetik meg őket, melyeket most a kulturkampf lázában égő nacionalistáink el akarnak vitatni tőlük.

A XX. század nacionalista és marxista diktatúrái is ezért válhattak embertelenné, mert elkezdtek különbséget tenni ember és ember között. Az előbbiek (Mussolinitól Hitleren át Tódzsó Hidekiig) faji alapon, az utóbbiak (Sztálintól Maón át Fidel Castróig) „osztály hovatartozás” alapján.
Ma a nacionalizmus nem faji, és nem is osztály alapon diszkriminál, hanem a hagyományőrzésre, a konzervativizmusra hivatkozva. Ma ez az új fajelmélet: meg kell védeni (nem a fajt, bár arra gondolunk, de kimondani nem akarjuk) a hagyományainkat, a gyökereinket, meg hasonlóakat. De legfőképpen (az egyébként nem létező) etnikai tisztaságot (amit megint nem mondunk ki, legfeljebb egymás között.) A nemzet tudatot pedig fel kell tölteni valamivel, hát jöjjön jobb híján a „kereszténység”, a sámánok annyira még nem népszerűek. De jók lesznek a haszid zsidók is, ha legitimálják, amit teszünk. (Köves Slomó azt kérdezte egy cikkében erre, hogy miért ne éljen a lehetőséggel, hiszen az végül is jó a zsidóságnak? Erre válaszolhatnánk azt, hogy például azért, mert nem tisztességes. De ekkora elvárásokkal ne legyünk, inkább a történelmi tapasztalatot hozhatnánk példának. A nacionalizmus saját magából „választott nemzetett” csinál, amely felsőbb küldetéssel rendelkezik a világban. De ahogyan két dudás sem fér meg egy csárdában, úgy választott nemzetből sem lehet kettő ugyanott. Ezért a nacionalizmusnak ez a fajtája szükségszerűen válik előbb-utóbb antiszemitává. És talán az sem mindegy, hogy valaki érdekből tiszteli a zsidóságot vagy azért, mert meggyőződésesen emberbarát. Ha pedig ahhoz használnak minket fügefalevélnek – zsidókat és keresztényeket -, hogy legális színben tüntethessék fel egyes embercsoportok jogfosztását, tudnunk kellene, hogy csak idő kérdése a mi jogfosztásunk is.)
A vallások és izmusok (akárcsak a kereszténydemokrácia) elvileg azt a célt szolgálják, hogy segítsék az emberek boldogulását. Mégpedig minden emberét nemre, fajra és egyebekre tekintet nélkül. Miként Jézus mondá kora farizeusainak: „A szombat van az emberért és nem az ember a szombatért.” És szintén őt visszhangozta a tárzusi Saul (alias Pál apostol), amikor azt mondta, hogy a Törvény minden parancsa, szabálya és rendelkezése összefoglalható ebben: szeresd felebarátodat!

Jézus a felebarát szeretetéről mondott egy híres példázatot, az irgalmas szamaritánusról (Lk10), melyben éppen arra világított rá egy farizeusnak, hogy a vallási szabályok (a kereszténység állítólagos védelme és ilyenek) nem írhatják felül az emberiesség parancsát, hanem azt kellene szolgálniuk. A farizeusok egy része ugyanis éppen úgy gondolkodott, hogy a felebaráti szeretet nem illeti meg a nem zsidót, de még a nem farizeus zsidót, az ÁmHaÁrecet sem, a felebaráti szeretet csak a saját fajtámra és felekezetemre vonatkozik, és senki másra. Ki az én felebarátom? – kérdezi a farizeus. Ha a törvényeink és a politikai magatartásunk arról szól, hogy rúgjuk fel a felebaráti szeretet szabályait, és tegyünk különbséget ember és ember között, akkor az nem jó (mondanám embertelen) politika.

De Jézus ennél is mélyebbre ment, amikor (egy kevéssé ismert történetben) beszélt a szegény Lázárról és egy nagyon gazdag emberről (arra nem méltatta, hogy nevet adjon neki), aki nap mint nap átlépett a kolduson, és inkább kidobta a maradékot is, mint hogy adott volna annak az utálatos nyomorultnak, legalább egy kis enyhülést nyújtva (Lk16). A túlvilágon azután fordult a kocka, a koldusnak jó dolga lett, a gazdag pedig szenvedett. Amikor pedig változtatni szeretett volna ezen, vagy legalább egy kis enyhülésre vágyott, kiderült, hogy saját filozófiája jutatta ide: „mindenki azt kapja, amit megérdemel.” A gazdag azért nem nyújtott enyhet a szenvedőnek, mert úgy gondolta, hogy Lázár biztosan rászolgált a maga nyomorúságára. Ez az áldozat-hibáztatás alapja: valamit biztosan rosszul csinált, valamivel kiérdemelte a sorscsapást. De ez még csak nem is egyszerű részvétlenség. A beteges önféltés áll mögötte: azért nem velem történt, mert én jól csinálom. Én azért vagyok gazdag (fehér, keresztény és heteró), mert én megérdemlem, ehhez ragaszkodom, különben azzal kellene szembenéznem, hogy velem is megtörténhet a rossz. Erre pedig gondolni sem akarok. Ebből pedig egyenesen következik, hogy Lázár azért szegény, mert ő meg azt érdemelte meg. Ez így igazságos. Mivel pedig igazság tétetett, én megkaptam a jót, ami nekem járt, Lázár meg a bajait, ami neki járt, nem tartozik senki senkinek.

Ez a csavar teszi lehetővé, hogy emberek minden lelkifurdalás nélkül menjenek el szenvedő embertársaik mellett, sőt, még szidalmazzák és bántsák is őket, hiszen azok „megérdemelték”.

Egy auschwitzi túlélő mesélte el a történetet a menyasszonyról, aki azt kérte újdonsült férjétől, hadd hajthasson át a zsidó nők barakkjai között. Amikor a gáláns férj ezt elintézte neki, a sápadt, sovány, tetves, beteg, büdös, egy darab száraz kenyéréért verekedő asszonyok látványa elborzasztotta, és a következő konzekvenciát vonta le belőle: ’Ezek tényleg nem is emberek, hanem állatok, vagy még annál is rosszabbak.’ Nem jutott eszébe, hogy éppen ő, a (vele) gáláns férje és a hozzá hasonlók voltak azok, akik ezeket az embereket szisztematikusan megfosztották emberi méltóságuktól, és nem maguktól ilyenek.

A háború szörnyűségei után éppen ezért fektették le az emberi jogokat, és tették Európa és a nyugati civilizáció alapkövévé. Minden embernek joga van az emberi méltóságához, ahhoz, hogy emberként bánjanak vele. Pontosan ez Mózes, Jézus és az egész Biblia tanítása is. Mivel az államok a törvények nyelvén beszélnek, ezeket a jogokat is cikkelyekbe foglalták, és ma európai közmegállapodás, hogy az emberi jogokat tiszteletben kell tartani. De nem csak közmegállapodás, hanem törvények és egyezmények szólnak erről, európai bíróság őrködik felette. Ez nem a semmiből jött, súlyos árat fizettünk ezekért a történelmi tapasztalatokért. Sajnálatos, hogy szeretett hazánkban egyre több és egyre durvább verbális és jogi támadás éri ezeket a jogokat, és azokat a jogvédő szervezeteket is, amelyek őrködnének felettük.

Márpedig azt tudni kell, hogy az emberi jogok, magát az emberi életet védik. Az emberi élet védelme pedig az állam elsőrendű kötelessége. Aki ezek ellen a jogok ellen támad, az világos tanújelét adja annak, hogy számára az emberi élet védelme és értéke egyáltalán nem a legsürgetőbb parancsolat. Pedig annak kellene lennie, akár vallási alapon, akár világias (ateista) alapon közelíti meg a kérdést.

Igaz, az alapjogok nem mindig (valójában sohasem) valósulnak meg tökéletesen, de egyáltalán nem mindegy, hogy törekszünk a megvalósításukra, vagy éppen ellenkezőleg, sőt,  úgy tüntetjük fel, mintha gátak és akadályok lennének, afféle liberális huncutság. Pedig nem a liberálisokról van itt szó, hanem emberi életekről.

Igaz, az alapjogok néha szembekerülnek egymással. A káosz, a bűnözés, a rend felbomlása, a határok ellenőrizetlensége is veszélyezteti az élet védelmét. Csakhogy. Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy az egyik ember jogát ki lehet játszani a másik ember ellen. Ha befogadunk akár csak egyetlen migránst is, akkor az biztosan az életünkre fog törni, ezért úgy harcolunk ellene, mintha már most az életünk lenne a tét. És hogy ezt a hazugságot igazoljuk, a több ezer emberből megkeressük és kiemeljük azokat, akik a mi előítéleteinknek megfelelnek, majd ez alapján megbélyegezzük az összes többit is. Mintha nem lennének fehér, „keresztény”, heteró erőszaktevők, kéjgyilkosok, tolvajok, nőerőszakolók. (Tessék csak megkérdezni a bosnyák muzulmán asszonykákat a délszláv háborúban megerőszakoló derék ortodox és katolikus szerbekről és horvátokról, hogy messzebbre ne menjek… Akiknek a római pápa azt üzente, hogy azért ne vetessék el a gyereket, mert az élet védelme, ugye…)

Önmagában elég szégyen, ahogyan a hozzánk érkező, menedéket kereső emberekkel bánunk. Minden módon azt üzenjük nekik, hogy utálunk benneteket, bűnözőnek tartunk, enni sem adunk, húzz vissza oda, ahonnan jöttél. Ha pedig bírósági döntés születik az érdekükben (tiszteletben kell tartani az emberi jogaikat), akkor fel vagyunk háborodva és a jogvédőkre mutogatunk. Bevándorláspártinak bélyegezünk embereket és szervezeteket pusztán azért, mert nem a pap és a levita módjára reagálnak, hanem emberként tekintenek a menekültekre és a bevándorlókra. Senki sem akar lakosságcserét és hasonlókat, csak azért, mert azt szeretné, hogy vegyük emberszámba az embertársainkat. Találjunk a problémára olyan megoldást, ami velük is, az ő emberi mivoltukkal is számol. Védjük meg a külső határokat, de nem mindegy, hogy milyen áron. Ha e helyett a beteg, keresztényietlen és alattomos propagandát választjuk, legalább akkor észbe kellene kapni, amikor nyüszítő és acsarkodó csürhévé válnak jóravaló és amúgy tisztességes polgárok Őcsénytől Ditróig.

Ha pedig rajta kapnak bennünket az emberi méltóság megsértésén, és ez még bíróság előtt is megáll, vagyis bizonyítható, akkor normális esetben a helyes (és európai) reakció az volna, hogy megszüntetjük a jogsértést.

Ugyanez a helyzet az elítéltekkel is. Három négyzetméter jár annak is, akit jogosan elítéltek valamilyen bűncselekményért. Ez arra elég, hogy le tudjon feküdni és fel tudjon állni, másra nem. De ennyi jár neki, itt húztuk meg a határokat. Nem a jogvédők hibája, ha nem tartjuk be őket, hanem azoké, akiknek dolga volna betartani, és lehetősége is van rá. Akinek pedig megsértették a jogait, kártérítést kap, ez így tisztességes.

Ha pedig bíróság kimondja, hogy Gyöngyöspatán megsértették a romák jogait, és ezért nekik kártérítés jár, akkor a helyes magatartás az, hogy kifizetjük, és elkezdünk dolgozni azon, hogyan lehetne felszámolni a szegregációt.

Amikor a fehér misszionáriusok elmentek a fekete Afrikába, megértették, hogy ha fel akarják számolni a tudatlanságot, a nyomort és a szenvedést, az első dolog az oktatás, amit meg kell szervezniük. Ha az oktatásunk nem képes felzárkóztatni a leszakadó rétegeket, sőt, már eleve az oktatásba belekódoljuk a leszakadást, az mindenkinek rossz lesz. Azután lemehetünk a romatelepekre, és szörnyülködve állapíthatjuk meg, hogy „ezek tényleg úgy élnek, mint az állatok”. Ezzel az ügy le is van zárva, mi semmiről nem tehetünk (pedig mi is okozói vagyunk ennek az állapotnak), mindenki azt kapta, amit megérdemelt: ők a nyomort, mi a jólétet. A többi a rendőrség dolga, hogy távol tartsák őket szép fehér, hetro és keresztény otthonainktól, melyekben a csak nekünk szánt propaganda csatornákon az aktuális bayerzsoltik elmagyarázzák, hogy két szörnyű dolog van a világon: a rasszizmus, és ha a roma gyereket beengedik az osztályba.

Amíg nem támadnak Nelson Mandelák, Gandhik, Martin Luther Kingek, akik ezen az egyszerű igazságon, hogy az embereket egyforma jogok és lehetősége illetik meg, el nem indítják a maguk forradalmait. Nem azért, hogy mindenki egyforma legyen, hanem azért, hogy mindenki ember lehessen. Az államnak pedig az volna a dolga, hogy csökkentse és kiegyensúlyozza az így is, úgy is meglévő különbségeket, hogy megpróbáljon – amennyire lehet – egyenlő esélyeket teremteni a polgárainak. De semmiképpen sem az, hogy növelje a különbségeket, és maga álljon az „ők megérdemelték és mi is megérdemeltük” kórus élére, hogy el kezdjen embereknek nagyobb, másoknak kisebb jogokat osztani ezért vagy azért. Ez mindannyiunk érdeke, liberálisoké és konzervatívoké, és konzervatív liberálisoké és liberális konzervatívoké. Mert emberek vagyunk, mindannyian Isten képére és hasonlatosságára teremtve. Ez nem a kereszténység magas foka, hanem az alapja. Ennek hiánya pedig – nincs mit szépíteni ezen – antikrisztusi.