Nincs háború! Korunk egyik rákfenéje, amely kezdi megmérgezni a leghétköznapibb dolgainkat is, a háborús retorika. Háborúban nincs középút, aki nincs velünk, az ellenünk van. Nem lehet egyszerre két urat szolgálni, legalább is olyan két urat, akik egymásnak esküdt ellenségei. Háborúban csak „ők” vannak és „mi”, vagy sikerül túlélni, vagy elpusztulunk. A morális „egyfelől-másfelől” mérleglésnek nincs helye, minden erkölcsös, helyes és jó, ami „nekik” árt, és minden erkölcstelen, helytelen és rossz, ami a „mi” pozícióinkat gyengíti. A háborús retorika legfőbb baja pedig az, hogy egyre mélyíti a lövészárkokat, szélesíti a szakadékokat, átjárhatatlanná teszi a táborokat, míg végül annyira elviselhetetlen helyzetet teremt, hogy valamelyik félben felötlik az „ideje ennek véget vetni” gondolat, és tényleg kitör a háború, és a felek a másik totális megsemmisítéséig akarnak harcolni. A háborús retorikából így lesz először hidegháború, majd forró vérontás. Különösen így van ez akkor, amikor a hatalom gyakorlói használják a háborús retorikát.

Persze mindenki csak „visszalő”, jogos „önvédelmet” gyakorol. Putyin csak gátat szab a Nyugat gátlástalan terjeszkedésének, Kína csak érvényesíti jogait, Észak-Korea szembeszáll az amerikai fenyegetéssel, Amerika csak védekezik a kínai, mexikói és orosz manipulációkkal szemben, Törökország csak leszámol a puccsistákkal, a szélsőbalosok csak a gazdasági világ-elit kizsákmányolása miatt dúlják fel Hamburgot, Magyarország pedig megállítja Brüsszel diktátumait és a Soros-hálózatokat, na meg a balliberális világ-összeesküvést. Mindig a másik kezdte, mint a gyerekeknél, és a védekezés a megmaradás létkérdése. Lassan már nincs olyan periférikus és hétköznapi kérdés, amit ne hatna át a háborús pszichózis.

Keresztényként nem lehet normálisan beszélni a melegek jogairól. Mert ha megértést mutatok a szenvedő emberrel, azonnal áruló leszek a „saját táborom” szemében, aki nem törődik azzal, hogy a tudjukkik, akikről valójában nem tudjuk kik, minden fronton harcot folytatnak a keresztény értékekkel szemben. Hiszen itt nem a melegek jogairól van szó – vágják a fejemhez -, hanem tudatos család- és nemzetrombolásról, keresztény-ellenességről. De mi van, ha nem? Mi van, ha itt CSAK emberek méltóságáról van szó?

De ugyanígy hiába magyarázom a homoszexuális aktivistának, hogy értsen meg bennünket is. Egy heteróban a homoszexualitás ösztönös viszolygást vált ki. Ez nem valami fóbia, hanem normális lelki működés eredménye. Ha arra gondolunk, hogy valaki a saját nemével, szülőjével, gyerekével, állattal létesít szexuális kapcsolatot, az embert viszolygás fogja el. És ez éppen annál erősebb, minél empatikusabb valaki. Mindez ösztönös bennünk, és hogy fóbiává válik vagy nem, azt az dönti el, hogy mit kezdünk ezekkel az ösztönösen feltörő érzésekkel. Dédelgetjük és ideológiává építjük ki, vagy górcső alávesszük és igyekszünk felülírni benne azt, ami a másiknak árthat. Az egyik homoszexuális hívő azt mondta nekem, hogy higgyem el, ő mindent megpróbált, amit csak keresztények ajánlottak neki, de a teste úgy reagál, ahogy, és ezen egyenlőre nem segít semmi. Rendben. De tessék engem is megérteni, hogy az én testem is úgy reagál, ahogy, és nekem is kezdeni kell ezzel valamit. Ha azonban beállunk a szekértáborok kórusába és „ultraliberális buzit” vagy „homofób keresztényfasisztát” kiabálunk, nem lesz megoldás egyikünk számára sem.

Ugyanez a migránsozással. Mindannyian megijedtünk, mindannyian feltettük a kérdést, hogy hová vezet ez? Vannak, akik a félelmeiket egész ideológiává fejlesztik és mindenkit bűnözőnek látnak, aki menekült, vagy aki segíteni akar a menekülteken. Mások pedig engedik, hogy félelmeiket és szorongásaikat felülírja az emberség, a segíteni akarás.

De még a foci is hadszintér lett. A válogatott győzelme a rendszer igazát, veresége a bukását igazolja, így egy egyszerű sporteseményből is politikai hír lesz. És itt a nyakunkon a vizes sportok világbajnoksága. Ha beégünk, az Orbán égése vagy Magyarországé? Ha győzünk, az az illiberális rendszer győzelme, vagy egy sportolóé? Azután ott az abortusz, meg az eutanázia, meg az államilag kötelező hitoktatás… És akkor azt a szót, hogy „gender”, még ki sem ejtettem a számon. És a sor tetszőlegesen folytatható.

Sajnos a háborús retorika itthon új szintet lépett a Soros-plakátokkal. Én nem látok a hatalmasok fejébe, nem tudom, hogy maguk is elhiszik-e, amit szajkóznak, vagy tudják, hogy hülyeség, csak kell valami bűnbak a népnek. Hogy ne elvont izmusokkal harcoljunk, hanem konkrét személyekkel, mert azokat könnyebb gyűlölni. Akár így, akár úgy, nagy a baj. (Mi az a vég, amikor nevetni kell? Miért pont Soros nevetne majd? Miért nem Merkel, aki befolyásosabb, nagyobb hatalmú, és százszor többet tehet a bevándorlásért vagy ellen, az uniós politika alakításáért, mint Soros az összes intézményével?) Ugyanez a helyzet Putyinnal, Erdogánnal, Maduróval, Trumppal, Modival és a többi hatalmassal, akik egyfelől óriási küldetéstudattal akarják a saját nemzetüket naggyá tenni, másfelől meg vannak győződve róla, hogy a tudjukkik állnak a nemzet ellen indított gyalázatos háború mögött, akik ellen kíméletlenül harcolni szükséges.

De attól, hogy a közhatalmat gyakorlók a háborús paranoia bűvkörében élnek, nekünk még nem kell! Miért ne barátkozhatnánk a lövészárkok felett? Miért ne beszélgethetnénk és ismerhetnénk fel a másikban az embertársat? Nem vagyunk eszköztelenek annak ellenére, hogy a közhatalom ellenőrzése kicsúszni a kezünkből. Mi megőrizhetjük magunkat attól, hogy tovább mélyítsük az árkokat. Miért ne lehetnének a családok, a barátságok, a keresztény közösségek a béke szigetei, ahol megmaradhatnak a véleménykülönbségek, még sem tekintjük egymást ellenségnek? Ahol erősebb kötelék marad a szeretet, mint ami szétválasztani akar. „Boldogok, akik békességet teremtenek, mert őket Isten fiainak nevezik” – mondja Jézus a Hegyibeszédben. Ő maga visszautasította a világi hatalmat, amit a Sátán felajánlott neki, mint kísértést. Azért nem volt eszköztelen, sőt. Elment a társadalom kivetettjeihez, pallót vetett a lövészárkok felett a szamaritánusoknak, a vámszedőknek és paráznáknak. Bement a leprás Simeon házába, hagyta, hogy egy prostituált a hajával törölgesse a lábát, zelótát és vámszedőt is beválogatott az apostolai közé az „igaz izraelita”, Natanael mellé. Nem is szólva a főapostolról, Simon Ben Johannanról, aki a csodálatos halfogás után maga esett Jézus lábaihoz és ismerte el, hogy bűnös ember. Persze Jézus is megkapta, hogy a „bűnösök barátja” (migránssimogató, sorosbérenc), de csak azt mondta erre: „Hagyjátok őket, vakoknak vak vezetői. Ha pedig a vak vezeti a vakot, előbb utóbb mindketten a verembe esnek.”

Ne engedjünk ennek a háborús pszichózisnak. Akarjuk megérteni egymást, az embertársainkat és ne nyomjunk olyan gyorsan bélyeget a másikra. Ne engedjük, hogy az elvakult vezetők, minket is vakká tegyenek, és ne essünk velük együtt ugyanabba a verembe! Állítsuk meg a hatalmasok háborús paranoiáját a magánszféránk kapuiban! Különben tényleg nagy lesz a baj.

Boldogok a békesség fiai, mert Isten is békét hozni jött az emberek szívébe. Vagy ahogyan Brian követői mondanák: Boldogok a sajtkészítők! Csinálj sajtot, ne háborút!