A texasi hurrikán okozta áradások az emberek gyönyörű önfeláldozó összefogását és néhány szégyenletes fiaskót is hoztak. Az egyik ilyen Joel Osteen megagyülekezetének esete. A siker-prédikátort sok vád érte amiatt, hogy igen gazdag gyülekezetének hatalmas, 17 ezer embert is befogadni képes termét nem nyitotta meg rászoruló embertársai előtt. Kifogásait – miszerint a hely maga is víz alatt áll - a környéken lakók néhány egyszerű fotóval cáfolták. A közvélemény nyomásának engedve végül Joel Osteen megnyitotta a kapukat, amit a környéken működő kisebb gyülekezetek már jóval előbb megtettek. Az önféltés és a halogatás e taktikája azután a kritikusok kereszttüzébe helyezte a siker-evangelistákat, felfedve, hogy a gazdagság és jólét hajszolása, mintha érzéketlenné tenné Krisztus eme követőit az embertársaik szenvedése iránt.

Ez az eset elgondolkoztatott, vajon, mi mit tettünk volna hasonló helyzetben?

Látva, hogy a menekült kérdés hogyan osztotta meg a gyülekezet tagjait, azt valószínűsítem, hogy nálunk is bőven lettek volna olyanok, akik az elzárkózást és önféltést választják, és szerencsére olyanok is, akik jöttek volna segíteni. Ha végignézem a közelmúlt hasonló helyzeteit, akkor még három másik eset jut eszembe. Az ukrán ortodoxok viselkedése a kijevi zavargások idején, a kairói presbiteriánus keresztény gyülekezet esete az egyiptomi „forradalomban”, és a katolikus egyház viselkedése a 2015 nyári, Keleti-pályaudvari események kapcsán.

A kijevi zavargások idején az ortodox papok kórházakká alakították át a templomaikat és válogatás nélkül fogadtak be sebesülteket, bár jobbára a hatalom ellen tiltakozókat. Nem haboztak, nem mérlegelték, hogy kié lesz majd a hatalom, és mit szól majd ahhoz, amit tesznek. Keresztény kötelességüknek tekintették, hogy a templomaikat afféle vészkórházzá alakítsák, ez egy percig sem volt kérdéses a számukra.

Nem volt ilyen egyértelmű a helyzet Kairóban. Volt szerencsém az ottani gyülekezet egyik orvos tagjával beszélgetni, és ő elmondta: valóban összegyűltek, hogy megtanácskozzák annak lehetőségét, hogy megnyissák a gyülekezeti termet a sebesültek és ellátásra szorulók előtt. De a helyzetük a muzulmán tengerben elég sajátos. (A muzulmánok között halálos bűn más hitre térni, és sok helyen ezt az állam is szankcionálja, Egyiptomban éppen nem.) Míg folyt a pró és kontrák megvitatása, valaki a szociális médián keresztül közzé tette, hogy az imaházat megnyitják a sebesültek előtt. Mivel közel voltak a Tahrír térhez, elkezdtek érkezni az első mentők és civilek a vérző emberekkel. A vita ezzel el is dőlt, az imaházban fogadtak mindenkit nemtől, vallástól, politikai hovatartozástól függetlenül. Mubarak bukása után muzulmán nacionalista kormány került hatalomra, mely tüzelte a muzulmán tömegeket a keresztények és más vallási kisebbségek ellen. Napirenden voltak a zavargások, gyújtogatások és kisebb nagyobb robbantások. Ezt a presbiteriánus gyülekezetet azonban megvédték muzulmán szomszédai a csőcselékkel szemben. Sőt még a kormányban is voltak olyanok, akiknek az életét ott mentették meg, vagy sebeit ott látták el, így utasították a rendőrséget is arra, hogy védjék meg őket. Az Al Sziszi féle katonai puccs után újra szekulárisabb hatalom következett, melynek az ottani keresztények nagyon örültek. A Muzulmán Testvériség újra üldözött lett, vezetői visszamenekültek Katharba (melyet éppen az ilyen szervezetek támogatása miatt vettek most embargó alá.)

2015 augusztusában kulminált a menekült hullám Magyarországon, mely a segítés és gyűlölködés sajátos hullámait indította el errefelé. Az államok nem nagyon tudták mit tegyenek annyi tízezer emberrel. Tessék-lássék segítettek, majd igyekeztek gyorsan átpasszolni őket a következő államnak. Egyedül Magyarország, vagy talán inkább Orbán Viktor személyesen döntött úgy, megpróbálja feltartani a menekült áradatot, ha kell erőszakkal is. Volt néhány drámai nap, amikor a Keleti Pályaudvarról nem engedték tovább a menekülteket Nyugat felé, és úgy nézett ki, hogy komolyabb összecsapásra fog sor kerülni a tájékoztatás hiányában egyre idegesebb tömeg, és a rendőrség között. Ebben a helyzetben indult el a menekültek egy része gyalog Hegyeshalom felé, s a kérdés az volt, hogy karhatalommal megállítsák-e őket? Szerencsére Merkel és az osztrákok úgy döntöttek, hogy fogadják őket, így az utakról és a Keletiből is a magyar állam fuvarozta őket végül a határra. Az osztrákok és a németek pedig a civil szervezetekkel és az egyházakkal közösen megszervezték a fogadásukat, ellátásukat és elhelyezésüket. Óriási teljesítmény volt ez, és nem hétköznapi emberségről tanúskodott – bár az ellentábor is megnőtt és nagy zajt csapott. De mit tettek mindeközben a „keresztény” Magyarország egyházai? A legnagyobb felekezet vezetője, Erdő Péter bíboros két nap hallgatás után, azt mondta, hogy nem mernek segíteni, mert a jogi helyzet nem tisztázódott és nem akarják az embereket olyan helyzetbe hozni, hogy embercsempésznek számítsanak, mert befogadnak egy menekült családot. Ez már akkor is szánalmas magyarázkodásnak hatott. De a magyar katolikus egyház beszorult főnöke, Ferenc pápa és másik főnöke, Orbán Viktor közé, akik homlok egyenest ellentétes álláspontot képviseltek. (Akik kint voltak a Keletinél, azok láthatták, hogy soha nem látott hosszúságú taxi sor állt ott, arra várva, hogy a módosabbakat egyből a határra vigye, jó pénzért. A taxisok valamiért nem féltek attól, hogy embercsempésznek nézik őket ezért.) A legnagyobb evangéliumi felekezet vezetője pedig arról mennydörgött a saját közösségében, hogy a „jótékonyságot” nem lehet kikényszeríteni a keresztényekből, micsoda dolog az, hogy olyan helyzetbe hozzák a hívőket, hogy segíteniük kelljen. Felháborító! 

Merkel és Orbán ugyanahhoz a keresztény-demokrata pártcsaládhoz tartoznak, mégis homlok egyenest ellenkező eredményre jutottak. Orbán a kereszténységet valamiféle védelmezésre szoruló, államszervezési elvnek fogja fel, Merkel viszont az embereket nézte. Orbán a hangsúlyt az állam szerepére és a határok védelmére tette – bármi áron. Merkel az emberek szenvedéseit akarta csökkenteni, és cserébe elviselhetőnek tartotta az állami rend ideiglenes felbomlását.

De mit tett volna, mit tenne Jézus?

Szerintem a válasz nem bonyolult. Jézus nem foglalkozott az állammal és annak szerepével, csak elfogadta, hogy valamilyen kormányzásra szükség van, ezért adót is jogosan szed. De őt az emberek érdekelték és nem nagyon foglalkoztatta, hogy a vallás vagy az állami szabályok mit írnak elő vagy mit nem, ha a szenvedő emberekről volt szó. Ő egyedül a mennyei Atya törvényeit tartotta szem előtt, és ha kellett beszólt Heródesnek és Pilátusnak is, ha azok ezzel szembe mentek, vagy „megtörte” a szombatot, hogy gyógyítson. (Valójában csak a szombattal kapcsolatos téves értelmezéseket tolta félre az útból.) Az apostolok sem keresték a konfrontációt a hatalommal, de amikor a vallás vagy az állam nevében el akarták hallgattatni őket, tiltakoztak, küzdöttek békés eszközökkel, az igazság szavába vetett hittel, és ha kellett börtönbe mentek vagy mártírhalált haltak. Ők nem öltek meg senkit, inkább áldozták fel magukat másokért. Péter szavait követték: Inkább kell Istennek engedelmeskedni, mint embereknek (ha e kettő szembekerülne egymással). A dilemma azonban nem csak az időről időre túlterjeszkedni akaró állam és a lelkiismeret szabadsága között létezik, hanem a lelkiismereten belül, az önzés és az önfeláldozás indulata között is. Míg Krisztus nem tekintette zsákmánynak, hogy Istennel egyenlő, és kiüresítette magát az emberért, az Istentől elszakadt emberen a zsigeri ösztönök uralkodnak, a túlélés és önféltés. A hívőnek pedig döntenie kell ezekben a helyzetekben, hogy mit választ: bárány lesz a farkasok között, annak minden következményével, vagy magára veszi a farkasbőrt, hogy ki ne lógjon. Netán együtt vonyít és kaffog a farkasokkal. Netán maga is rátámad azokra, akik bárányok maradtak. Netán kiderül, hogy a bárány volt csak bőrből és előbújt alóla a farkas.