Gyakran kérdezik, hogy hol végződik az egészséges hazaszeretet és hol kezdődik a nemzeti gőg, a nacionalizmus? Ez nem egyedi jelenség, sok hasonló kérdést lehet feltenni. Hol végződik az elkötelezett hit és hol kezdődik a bigottság? Hol végződik a férfias öntudat és hol kezdődik a hímsovinizmus? Ezek a kérdések azzal függenek össze, amit identitásnak hívunk.

Az identitás alatt önazonosságot értünk, annak a sok és bonyolult képletnek a végeredményét, „eredőjét”, amellyel az ember el tudja helyezni saját magát abban a közegben, amiben él. A tudomány számos identitáselemet különböztet meg, így van nemi, vallási, társadalmi stb. identitáselem és persze ezek zavarai, amikor valami nem működik jól.

Bibliai értelemben az identitás a lelkiismeretet működésének az eredménye, amikor az ember tisztában van azzal, hogy kicsoda Krisztusban és mi a helye, szerepe és küldetése a Testben és a világban. A lelkiismeret eredménye az „én-kép”, az, hogy kinek tartom magam, amelyhez értékítélet is társul (rossz vagy jó ember vagyok, bűnös vagy igaz). Ezt jelenti a lelkiismeret görög szava a „szünejdészisz”, együtt-látás, ami azt fejezi ki, hogy egy ideához mérem magam, milyennek kellene lennem. Egy biblikus hívő számára a minta, a példakép Jézus Krisztus, a Mester, akit azért követünk, hogy egyre jobban rá hasonlítsunk, ahogyan írva is áll: „Elég a tanítványnak, ha már olyan, mint a Mestere”.

Maga az „identitás” is három fontos területet ölel fel, ahogyan az ember is három „részből” áll: test, lélek és szellem.

A testünk alapvető identitáselemei testi adottságainkból fakadnak, férfiak vagyunk és nők, magyarok vagy litvánok, budapestiek vagy vidékiek, tanárok vagy tanulók, egyesületek, pártok, klubok vagy éppen felekezetek tagjai.

A lelki identitásunk lényege, hogy emberek vagyunk. Nemtől és bőrszíntől függetlenül, ugyanannak a fajnak egyedei. Ember mivoltunk azt jelenti, hogy képesek vagyunk alapvető testi ösztöneink fölé emelkedni, szemben az állatokkal. Emberi identitáselemeink zavarát vagy hiányát jelzi, ha „elállatiasodunk”. Négy fontos területet szeretnék említeni, ami „emberré” tesz minket, melyek az állatok világát nem vagy csak nagyon kezdetleges módon jellemzik.

(1) Az ember képes empátiára, együttérzésre, bele tud helyezkedni egy másik ember helyzetébe, sőt még „barma érzését is ismeri” – mondja Salamon.

(2) Magas szinten, művészien képes kifejezni az érzéseit és a gondolatait, társadalmat és kultúrát teremt maga körül.

(3) Az emberi lélek alaptulajdonsága a szabadság, a szabad döntés (önrendelkezés, autonómia) utáni vágy és

(4) különleges képessége a szeretet, amely akár önfeláldozásra is képes.

A világi emberkép ezt egyfajta evolúciós mechanizmussal magyarázza, melynek célja nem más (és sajnos nem is több), mint a sikeres utódnevelés és génjeink továbbörökítése. Hívő ember számára ez abból fakad, hogy minden ember Teremtője „képére és hasonlatosságára” lett megalkotva, ezért aki Istent tiszteli, azt is tiszteli, amit Isten alkotott – bármilyen állapotban is legyen. Ebből az következik, hogy a világi humanizmusnak és a keresztény emberszeretetnek nagy közös metszete van annak ellenére, hogy hívő körökben a humanizmust – sokszor eltúlozva - inkább eretnek elhajlásnak tekintik (ember-központúság Isten-központúság helyett.)

A harmadik szintje az identitásnak szellemi természetű: ide tartozik a hit és a remény. Ennek tartalmát az adott ember világnézete jelöli ki. A biblikus hívő számára ez azt jelenti, hogy újjászületett Krisztusban, hitét Jézus személyébe és szavaiba veti, reménységét pedig Isten ígéreteibe. Az újjászületett ember „új szívet” kap, „más emberré lesz”, ami azt jelenti, hogy megváltoznak a korábbi személyiségvonásai. Ezt éppen azoknak a legnehezebb elfogadni, akik korábban jól ismerték (Jézus esetében a családjának és a názáretieknek). Ezért mondta az Úr: „nincs próféta tisztesség nélkül, csak a házában és a hazájában”.

Mondanivalóm lényege szempontjából az a legfontosabb, hogy e három elem nem egyenlő értékű. A testi identitás elemeink a legkevésbé fontosak, mert csak addig vannak velünk (hatnak ránk), amíg ebben a testben vagyunk. A halál után már nem számít, ki férfi vagy nő, magyar vagy litván, budapesti vagy vidéki, ki volt tanár vagy tanuló, ki melyik egyesület, párt, klub vagy felekezet tagja. Ahogyan a feltámadás után sem fog. Ezért a testi identitásunk „helyi értéke” a legkisebb, ideig tartó dolgokra korlátozódik, melyek a test halálával megszűnnek.

Ember mivoltunk azonban nem változik se a halállal, se a feltámadással, Isten-képűségünk örök, ezért ennek a „helyi értéke” magasabb a testünkhöz kapcsolódó identitás elemeknél, ahogy a lélek is elve magasabb rendű valóságot képvisel a halandó testnél.  

De még ennél is nagyobb annak az értéke, ha újjá lettünk teremtve, és nem csupán „Ádám szerint” vagyunk emberek, hanem az „ember, Krisztus Jézus” szerint. Új szellemi identitásunk az lesz, hogy nem „Ádámban”, hanem „Krisztusban” vagyunk. Erről pedig rengeteg mondanivalója van az újszövetségnek.

Önmagában már az sem egy egyszerű dolog, hogy ezekkel az identitáselemekkel megbirkózzunk. Az önálló identitás kialakulása küzdelem mind a három területen. Ráadásul nagyon fontos, hogy megtartsuk a megfelelő „helyi értéket”.

És most értem el mondanivalóm magváig.

Amikor az Írás azt mondja, hogy Krisztusban „nincs férfi vagy nő, zsidó, görög, vagy szkíta, szolga vagy szabad” nem azt fejezi ki, hogy ezek a testi identitás elemek megszűnnek a hívők számára. Hiszen maga az írás is szól zsidókhoz, görögökhöz (értsd: nem zsidókhoz), van üzenete külön férfiaknak és nőknek, beszél a szolgákhoz és az urakhoz. Hanem pontosan azt fejezi ki, hogy ezek az identitás elemek alá vannak rendelve a szellemi identitásunknak, ami fontosabb.

Mit jelent ez a gyakorlatban?

Innen érthetjük meg, hogy mi választja el a hazafit a nacionalistától. Az, ha a nemzeti identitás elem (ami testi), fontosabb lesz annál, hogy emberek vagyunk (lelki identitás). Ugyanez a helyzet a hímsovinizmussal, ilyenkor a férfi identitás elem kerül a fölé, hogy a nő semmivel sem kevésbé ember, mint a férfi. Ahogyan a fehér ember nem többé (és kevésbé) ember, mint a fekete, barna, sárga vagy rézbőrű társa. Ha ezt az egyszerű igazságot felrúgjuk, akkor leszünk rasszisták. Ha ezt hívőként tesszük, akkor elfeledkezünk Péter apostol szavairól, aki azt találta mondani Kornéliusz házában, hogy „Isten előtt, minden ember kedves, aki féli Őt (tiszteli Őt) és igazságot (igazságos dolgokat) cselekszik”.

Ezt különösen ezekben a napokban fontos szem előtt tartania az istenfélő embereknek. Nekem fáj, amikor hívők megbélyegzik és démonizálják embertársaikat, vagy kontroll nélkül böfögnek vissza hazugságokat. Lehet (sőt, adott esetben kell is) vitázni az iszlámmal, de nem lehet állatnak és miegymásnak bélyegezni embereket a vallásuk alapján. Lehet (sőt, adott esetben kell is) vitázni azokkal, akik úgy gondolják, hogy az abortusz a megoldás a nem kívánt terhességre, de nem lehet őket csak egyszerűen legyilkosozni. Ahogyan fontosabb kell legyen az ember egy homoszexuálisban, mint a bűn, amin olyan kéjesen utálkozunk. És meg kell látni a boldogulni akaró, jobb életre vágyó embert is a menekültben, nem csak a nyűgöt, az idegent, aki majd elveszi, ami a miénk.

A Biblia az előítéletet (személyválogatást) bűnnek nevezi. Sokan követik el ezt a bűnt akkor, amikor más emberekre bélyeget sütnek csak azért, mert olvastak valamit az újságban vagy meghallgattak uszító beszédeket. És ez az uszítás lényege is, megfosztani a másik embert ember mivoltától, méltóságától, (hívő számára) Isten-képűségétől. A „nem-emberrel” pedig már lehet állatként bánni, a megfertőzött lelkiismeret már nem fog vádolni, sőt, néha az uszítóknak sikerül még azt is elhitetni, hogy egyenesen jót cselekszik az, aki eltapossa az „ilyet”. Ez megy végbe azokban, akik leölik a másik muszlimot, keresztényt, akárkit a vallás nevében. Ez tette lehetővé, hogy ártatlan embereket megöljenek pusztán azért, mert egy adott népcsoporthoz tartoztak. És erről mondja Jézus, hogy az idők végén azt hiszik majd azok az emberek, akik a követőit üldözni fogják, hogy „isteni tiszteletet cselekszenek”. Az ideológiai (vallási) alapon elkövetett gyilkosságok nem az élet kioltásával kezdődnek, hanem azzal, ha az Isten képére teremtett embert elkezdik megfosztani ettől a méltóságától. Ez pedig nem csak az ember, hanem Isten ellen is elkövetett bűn. Nagyobb és súlyosabb bűn, mint a melegek házasodása vagy a szentkorona tan alaptörvénybe emelése.

Ha betöltitek a királyi törvényt az Írás szerint: „Szeresd felebarátodat, mint magadat!”, helyesen cselekedtek. De ha személyválogatók vagytok, bűnt követtek el… (Jakab 2,8-9)

Mi tehát a nacionalizmus? Az, amikor fontosabb lesz az, hogy magyar vagyok annál, hogy ember vagyok. Mi a bigottság? Amikor a felekezeti tan fontosabb lesz annál, hogy a másik is ember, akiért Jézus meghalt. Mi a hímsovinizmus? Ha a nőben csak a nőt akarom látni, és az embert nem. Amikor ezek a szintek összekeverednek, akkor van baj, zavar az identitásban, hiába hirdetik az ellenkezőjét, hogy t.i. most találtunk vissza az „ősi önmagunkhoz”.