A bizánci császárság és a görög nyelvű kereszténység egykori főtemplomát, a Hagia Sofia-t (jelentése görögül: szent bölcsesség) a török kormány, élén Erdogán elnökkel, múzeumból újra mecsetté alakította. Miért volt erre szükség? Nem volt elég hely a muzulmán hívőknek? Nyilván nem, ez egy szimbolikus lépés, az iszlám hegemónia demonstrálására. Azt fejezi ki, hogy az egykori Oszmán Birodalom fényét kívánják helyreállítani és vegye mindenki tudomásul, hogy bár keresztény császárok építették, elfoglaltuk és a birodalmaink idején mecset volt, és most újra az lesz. Méltón régi nagy híréhez.
A Hagia Sofia-t múzeummá az a Musztafa Kemal Atatürk nyilváníttatta, akit az újkori Törökország alapító atyjaként ünnepeltek. Ő ugyanis az első világháború után véghezvitte azt, amit Magyarország nem tudott: szembeszegült a versailles-i béke megállapodással (vagy ahogyan mostanában mifelénk hívják: békediktátummal), amely az Ottomán birodalmat feldarabolta a győztesek között. Miközben az I. világháborút követő káoszban polgárháború dúlt a vallásosakat képviselő szultán és a szekularizált erők között, az Antant seregei is szorongatták a török nemzeti hadsereget. Azt a szerepet, amit nálunk a románok, ott a görögök játszották el. Vissza akartak vágni Bizánc meghódításáért, de ők kudarcot vallottak. A híres Churchill kétszer is vereséget szenvedett Musztafától. Egyszer a véres gallipoli csatában, azután pedig a török függetlenségi háborúban is, amely végül (közvetve) megbuktatta az angol kormányt és Churchill karrierjének is leáldozott – egy időre. Kemal (a „Tökéletes”), melléknevét matektanárától kapta, éles esze, és elszántsága miatt (életrajzírói szerint azért volt két gyöngéje: a szép nők és a tömény ital, a ráki.) Hálából „gezi”-nek (hős) és „Atatürk”-nek nevezték el (ami szabad fordításban annyit tesz: minden törökök atyja). Ha hasonlítani kellene, ő volt a helyi Hunyadi Jánosba oltott Kossuth Lajos, azzal a különbséggel, hogy neki sikerült győzelemre vinni a nemzetállam ügyét. (Egyébként a magyar szabadságharc tisztjei közül sokan harcoltak a török hadseregben, még a muzulmán hitre is áttértek, csak hogy a cári orosz hadseregnek törleszthessenek például a krími háborúban. Köztük volt „Bem apó” is.)
Musztafa Apja tisztviselő, anyja szláv származású, de igen buzgón vallásos asszony volt. Tőle örökölte szőke haját és élénk, kék szemét, a vallást viszont már gyermekkorában egy életre megutálta. Úgy vélte, hogy a „babonák” csak akadályozzák a modernizációt, a dervisrendeket különösen nem szenvedhette. Noha Leninhez hasonlóan az iszlám vallást „a nép ópiumának” tekintette, egyáltalán nem osztotta a marxista felfogást az osztályok harcáról, sőt, tűzzel-vassal üldözte. Bár a nyugati, gyarmatosító hatalmak ellen harcolt, országát azok mintájára akarta modernizálni. Egyik híres beszédében így fogalmazott:
„Maradjatok hűek önmagatokhoz, de tanuljátok meg átvenni a nyugattól azt, ami feltétlenül szükséges ahhoz, hogy fejlett nép lehessünk. Fogadjátok be a tudományt és az új eszméket az életetekbe. Ha nem teszitek, [a tudomány fejlődése] legyőz titeket.”
Győzelme után rögtön szétválasztotta az államot a vallástól: eltörölte a szultanátust, a kalifátust. Törökország lett (Bosznia mellett) a másik olyan muszlim többségű állam, amelyben a kormányzat nem vallási alapon működött.
És ez így is volt egészen Erdogan feltűnéséig.
Erdogán is török nacionalista, de nem világi, hanem vallási alapon. Ahogyan Kemal logikájába teljesen természetesen illett, hogy az egykori görög-bizánci főtemplomot ne vallási hellyé, hanem múzeummá nyilvánítsa, Erdogan logikájába is tökéletesen illik, hogy ezt visszacsinálja. A lépés tehát hűen szimbolizálja a folyamatokat, amelyek az Anatóliai félszigeten zajlanak.
A globalizáció, és vele a jelenlegi, nyugati kapitalista rendszer, kétségtelenül válságban van, a világ nagy részén az emberek a változások vesztesinek érzik magukat, csak mindenki másért, és természetesen mást is hibáztat. Errefelé az erkölcsileg hanyatló nyugatot és Amerikát szokás hibáztatni, nyugaton az üzleti morált és tisztességet nem ismerő Kelet-európai bevándorlókat, ahogyan azt a Brexit-kampány is megmutatta. Amerikában a „nemzeti” erők úgy érzik, hogy mindenki az USA vérét szívja, Amerika fizet és harcol mindenkiért és mindenki helyett, Amerika csak ad és ad, de vissza nem kap semmit, mindenért az amerikai adófizető áll jót, de már nem bírja. Versenytársai pedig visszaélnek a jenkik nagylelkűségével. De ennek vége, mondták, és megválasztották Donald Trumpot, aki majd újra naggyá teszi Amerikát.
Természetesen a nemzeti gondolatnak bőven van és lehet helye, amikor a globalizáció ellenhatásairól van szó. De a tét éppen az, amit Atatürk megfogalmazott: ha a nacionalizmus maradiságot jelent, a világ elhúz mellettünk. Amilyen haladó gondolat volt a halódó feudalizmus idején a nemzetállam, vajon most is ez a kiút a válságból? Az, hogy a vallás újra megjelenik a nacionalizmussal karöltve, nem sejtet semmi jót – mondom ezt hívő emberként, aki meg van győződve arról, hogy az államnak is és a hitnek is árt az összefonódás. Más a dolga az államnak és más az egyháznak. Sok mindenben együttműködhetnek, de nem jó, ha a hit hatalomtechnikai eszközzé válik és/vagy az állam az adófizetők pénzéből tartja lélegeztető gépen a változásra és változtatásra képtelen felekezeteket, egyúttal megóvva őket attól, hogy változtatniuk kelljen. Dől a lé, az intézmények működnek, a hívők akkor nem nagyon számítanak. Bezzeg, ha nem dől a lé, rögtön rájövünk, hogy a hívőkért vagyunk és nem ők értünk. A konzervativizmus jó, ha értékőrzésről van szó, de rossz, ha maradiságról. Lehet Ferenc pápát ünnepelni azért, hogy engedte, hogy az AIDS sújtotta területeken a katolikus hívek is óvszert használhassanak. De a kérdés sokkal inkább az, hogy hogy eddig tiltották? Az emberi élet megóvása már az ókori Izraelben is minden ilyen parancsot felülírt, miért kellett erre a XXI. századig várni? Vagy arra, hogy a pedofíliával vádolt papokat az elöljáróik rendőrkézre adhassák? Ahogyan feltehetjük azt a kérdést is, hogy a jelenleg Európában dúló liberális-konzervatív háború ős oka (hogy az Eu alkotmányába nem írták bele a kereszténységet) látható bizonyítéka a keresztényüldözésnek, vagy csak tudomásul vétele annak a ténynek, hogy a vallásnak a magánszférában a helye, és ideje leszámolni bizonyos felekezetek állami kiváltságaival? Amikor azzal kérkedünk, hogy védjük a kereszténységet, valójában mit védünk? Az emberek szabad vallásgyakorlásához való jogát, vagy egyes felekezet középkorból itt maradt kiváltságait?
Az újra lángoló nacionalizmus önmagában is veszélyes, kétszer már háborúba döntötte az öreg kontinenst, rengeteg szenvedést zúdítva az emberekre, és arra a hazára, amit állítólag olyan hőn szeretni óhajtott. Az újfajta nacionalizmus most újfajta tartalmat keres, és ezt nem éppen modern formában találja meg, hanem megpróbálja a régi vallási megosztottságot is újraéleszteni. Ez, ha lehet még veszélyesebb. Már nem csak a haza, hanem Isten nevében hívjuk harcba a polgárokat. A román nacionalizmus telepakolja üresen kongó vasbeton ortodox templomokkal a tájat, így einstandolva és hirdetve, hogy miénk ez az ország! A jó horvát természetesen katolikus is, míg a szerb persze ortodox. A jó indiai természetesen hindu, a mianmári buddhista, együtt írtják a muzulmánokat. A jó arab persze muzulmán, és együtt írt mindenki mást. Trump mögött felsorakozik a fehér protestantizmus , Orbán és Semjén mögött a történelmi felekezetek hallgatnak sunyin, amikor kiderül, hogy a migráncsok valójában a muzulmán megszállók előretolt helyőrségei, esetleg félénken maguk elé mormogva, hogy az emberiesség azért mintha Krisztus parancsa lenne – ha már akkora keresztények vagyunk.
De a nacionalizmus nem kíméli az egyházi szervezeteket sem. Az ukrán és orosz nacionalisták vitája szétszakította a pravoszláv ortodox egyházat, és ugyanez a helyzet Montenegróban: egy jó montenegrói még sem lehet szerb ortodox vallású!
És ímhol jőnek a törökök: egy rendes török természetesen muzulmán, és mégis hogyan nézne már ki, hogy őseik vérrel szerzett földjén, a város büszkesége és leghíresebb szimbóluma ne mecsetként működjön, hanem holmi múzeumként?!
Remélem, válaszul odaajándékozzuk a Gül baba türbét és múzeumot a görög ortodoxoknak, csináljanak belőle szép ikonosztázokkal díszített templomot. Hadd pukkadjanak meg a törökök!
