Imára hív az áldozatokért a Miniszterelnökség nyilatkozata a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapja alkalmából. S noha csak dicsérni lehet azt a kezdeményezést, amely emléknapot szentel a közelmúlt legaljasabb, legkegyetlenebb és legembertelenebb mészárlásának, melyet magyar állampolgárok ellen követtek el magyar állampolgárok hathatós közreműködésével, a nyilatkozat mégis inkább Jézus szavait juttatja eszembe:
„Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert felemésztitek az özvegyek házát, és színlelésből mégis hosszasan imádkoztok: ezzel súlyosabb ítéletet vontok magatokra.” (Mt 23,14)
Keresztények között magasan jegyezett spirituális tevékenység az ima, melynek héber szava önvizsgálatot, önítéletet fejez ki. Az Isten előtt megálló hívő imájában lelkiismereti vizsgálatot tart, hogy Isten jelenlétének fényében meglátva önmagát, megszabaduljon mindattól, ami nem kedves Teremtője és Megváltója előtt. Különösen súlyos vétke volt éppen ezért a képmutató vallási vezetőknek, hogy miután bűnüket elkövették és rátámadtak a gyengékre, kifosztották azokat, akik nem tudtak védekezni, akiket éppen nekik kellett volna megvédeni és gyámolítani, majd ezután úgy tettek, mintha alapos lelkiismereti vizsgálatot is tartottak volna az Úr előtt. Imájuk éppen ezért nem enyhítette, hanem súlyosbította a bűneiket.
Ma sok magát kereszténynek valló ember hajlamos elhinni, hogy ha valaki imádkozik, az rossz ember nem lehet. Pedig de. Amikor Trump-ot kritizálom, elárasztanak képekkel, amin Trump együtt imádkozik újjászületett hívőkkel. Én örülök neki, hogy vannak ilyen alkalmak, de azt mindenkinek tudnia kell, hogy ez önmagában nem jelent semmit.
Ha egy ember – legyen bármilyen bűnös – azért járul Isten elé (vagyis imádkozik), mert kiutat keres, szeretne megváltozni és ebben Istentől vár segítséget, annak az imáját Isten meghallgatja. A képmutatókét viszont nem csak elutasítja, hanem súlyosbító körülménynek tudja be. Mert nem csak embereket és önmagukat csapják be, hanem azt hiszik, hogy Istent is átverhetik. Erről szólt Jézus a „vámszedő és a farizeus” példájában. Mindkét ember megállt Isten előtt, de a képmutató a saját érdemeivel volt elfoglalva. A bűnösről viszont ezt olvassuk:
„A vámszedő pedig távol állva, még szemét sem akarta az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek!”
Jézus pedig ezt a tanulságot vonta le a példából:
„Mondom nektek, ez megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz.” (Lk18,9-14)
Mind a ketten imádkoztak, de teljesen más lett a végeredmény. Az egyik megigazult, a másik tetézte a bűneit.
Mi ebből a tanulság? Lassan azzal az imádkozással.
Vagy ha már imádkozunk, akkor tényleg legyen az igazi lelkiismereti vizsgálat. Isten soha sem vetette meg az embert a gyarlóságai miatt, és a „töredelmes szív” kedves előtte (Zs51). A holokauszttal kapcsolatban pedig éppen volna mit megvizsgálni és napjainkra is lefordítani, ahogyan a Miniszterelnökség nyilatkozata is írja:
„Egész Európa és benne Magyarország egyaránt közös felelősséggel tartozik azért, hogy a ma élő és az utánunk jövő nemzedékek tanuljanak a múlt bűneiből, megértsék azoknak hátterét és elgondolkozzanak a következményeken.”
Bizony, milyen jó volna! A holokauszt ugyanis nem a semmiből jött elő, hosszú évszázados történelme van, melyben az imádkozó keresztényeknek igen sötét és gyászos szerep jutott. Megelőzte egy ipari forradalom, ami gyors társadalmi változásokat eredményezett, egy a lángoló nacionalizmus által fűtött világháború, amely külső és belső menekültek százezreit mozgatta meg, és egy világgazdasági válság. És megelőzte egy propaganda, amely minden rosszért egyetlen népcsoportot tett meg bűnbaknak. És megelőzte, hogy a derék, imádkozó keresztények szívesen elhitték, hogy a világban zajló változások okozta zűrzavarért elegendő ezt az egyetlen bűnbakot felelőssé tenni. És megbüntetni, és jogfosztani, azután kifosztani és meggyilkolni. Hogy az ő szenvedésük elégtétel a mi vélt vagy valós szenvedéseinkért. Megérdemlik, szánalomre nem szorulnak. S a buzgó keresztények buzgón megszervezték a gettókat zsidó honfitársaiknak, mely tényre ma imádkozva és kegyelettel emlékezünk. Egyetlen évet kellett volna csak kihúzni. De a bürokrácia híres lassúsága, a magyarok legendás fúrós-faragós, kiskaputalálós, törvénymegkerülős leleménye most nem érvényesült. Tisztelet a kevés kivételnek.
S vajon az imádkozó keresztények ellenálltak-e az őrület és az agybaj előretörése idején a gonosznak? Nem, sőt ők maguk is helyeseltek és egyetértettek, és megszavaztak mindent az alsó és felső házban, és antiszemita szónoklatokat tartottak a Parlamentben – mindaddig, amíg őket is el nem kezdte érinteni ugyanaz az elmebaj. A magyar kereszténység akkori vezéralakja Ravasz László református püspök volt, akire leginkább figyelt a keresztény közvélemény. Befolyását nem utolsó sorban annak is köszönhette, hogy a kormányzó éppen az ő felekezetéhez tartozó, derék református ember volt, akinek a lelkiismeretét élesztgethette volna, ha akarja. De csak egyetlen idézet az említett püspök 1942. február 28-i rádióprédikációjából:
„Tudományosan még nincs eldöntve, hogy a zsidó fajtával való keveredés a magyar fajtára nézve előnyös-e vagy hátrányos. Ameddig az egyéni tapasztalatok érvek, inkább az utóbbit lehetne állítani. Magyar és zsidó külön-külön több értékes egyedet termel, mint keveredve. […] A magyarságtudomány tegye módszeres vizsgálat tárgyává, s ha úgy találná, hogy a magyar–zsidó keverék nem szerencsés, meg kell tenni a védő intézkedéseket. Azt már világosan látjuk, hogy a magyar–cigány keveredés ártalmas, ennek megfelelő intézkedés még nincs”
Honnan is ismerős ez a keveredés dolog? Kedves Miniszterelnökség, nem tudna segíteni?
Az összeomlás után persze már volt bűnbánat és önvizsgálat. Hirtelen mindenki megvilágosodott, amint fordult a hatalmi széljárás. S a protestáns kereszténység is legott felismerte, hogy itt, kérem, szörnyű dolgok történtek a kereszténység zászlaja alatt. Amit nem láttak meg munkaszolgálatra elhurcolt, gettóba, majd vagonokba kényszerített, szenvedő és haldokló honfitársaik szemében, legott felfedezték akkor, amikor a vörös hadsereg puskacsöveibe néztek. Idézem:
„1945 augusztusában a négy egyházkerület püspökei közös pásztorlevelet bocsátottak ki, amelyben kifejezésre juttatták azon meggyőződésüket, hogy az ország romba dőlésének az erkölcsi romlás volt az oka. Az ország vezetői és népe megfeledkezett Istenről, az Ő örök Igéjéről és Törvényéről. Soha még olyan megcsúfolása nem történt a Tízparancsolatnak, mint amely ezen a földön az elmúlt évtizedben végbement. Rettenetes visszaélést űztek a keresztyén(ség) szóval; kisajátították azt egy hatalmi rendszer, egy csaknem teljes egészében keresztyén- és bibliaellenes ideológia alátámasztására, és sok esetben egyenlővé tették a gyakorlati antiszemitizmussal.”*
Ezt a közleményt ma is egy az egyben ki lehetne adni – eltekintve az utolsó félmondattól.
Hát, Kedves Miniszterelnökség, tessék tanulni a múltból, őszinte önvizsgálatot tartani, abbahagyni a démoni propagandát, és lehet bűnbocsánatért könyörögni. Addig viszont inkább ne tessék sietni annyira azzal az imádkozással, mert inkább csak baj lesz belőle.
A megbecstelenített és legyilkolt százezreknek ugyanis már nem használ semmiféle ájtatoskodás. Nekik az használt volna, ha az imádkozó keresztények idejében ismerik fel, hogy „rettenetes visszaélést űztek a keresztyén(ség) szóval; kisajátították azt egy hatalmi rendszer, egy csaknem teljes egészében keresztyén- és bibliaellenes ideológia alátámasztására”. És nem utólag állnak ellen az ördögnek, amikor már nincs tétje. Hanem akkor, amikor még nem végezte el embergyilkos munkáját.
Ne hagyjuk, hogy megint ő nevessen a végén!
