Görbicz Tamás

Görbicz Tamás

13+1 pusztító hazugság - 2. Európa keresztény gyökerei

2018. június 25. - gorbiczgy

Európa a szó bibliai értelmében soha nem volt keresztény, ezért gondosan meg kell vizsgálni, hogy miféle keresztény gyökerekhez is akarnánk visszatérni. (Ez persze nem jelenti azt, hogy a kereszténység ne hatott volna az európai kultúrára.) A „keresztény” – definíció szerint - krisztusi embert, Krisztus követőjét jelenti és nem megkeresztelt embert. Éppen ezért a protestánsok azt, hogy „krisztusi” „keresztyén”-nek írják át. Az igazi hívők, szeretik magukat egyszerűen csak „hívő”-nek hívni. Krisztus valódi tanítványai éppen az élő hitről ismerik fel egymást a felekezeti korlátoktól függetlenül. A keresztényben Krisztus kelt életre, és ő maga Jézus tanítványa, követője. Igazi keresztény és ál- (kultúr-) keresztény között az újjászületés teszi a különbséget, amit könnyű átélni, nehéz elmagyarázni. Ez a „hit titka”, ami nélkül még egyszerű igazgatási feladatokat sem volna szabad ellátni a gyülekezetekben (1Tim 3.9).

europe_is_a_christian_land_muslims_dont_have_a_place_4616e1_6405487.jpg

A névleges kereszténység, nem kereszténység csak pogányság keresztény máz alatt. A „katolikus” sem azonos a kereszténnyel. A katolicizmus ugyan tartalmaz ezt-azt a kereszténységből, de alapvetően egy evilági, feudális képződmény, amely a keresztény frázisokat használva, babonával és mágiával, mechanikusan ismételhető rítusokkal akarja uralni az emberek lelkiismeretét, hogy azt nagyon is evilági céljaira használja ki. Ez nem jelenti azt, hogy a katolikusok között ne lennének keresztények. Nagyon is voltak és vannak. De olyan ez, mint a kommunizmus vagy a nácizmus. A kommunisták között is voltak rendes és tisztességes emberek, akik viszont egy beteg és elfajzott rendszert szolgáltak - ahogyan a jacobinusok vagy a fasiszták között is. A katolicizmus alatt a rendszert értjük, míg a katolikus ember lehet hívő vagy hitetlen, rendszerhű vagy éppen rendszeridegen.

A katolicizmus a cezaropápizmus idején élte valódi fénykorát és mutatta meg valódi természetét. Maga alá gyűrte a királyokat és császárokat „mennyei” küldetésére hivatkozva, igazi királysága volt a királyok felett, miként az Babilonról meg van írva (Jelenések 17,18). Ekkor nem korlátozta semmi a római egyházat abban, hogy bemutassa valódi „társadalmi tanítását” a népek javára. Az eredmény ugyanolyan gyászos volt, mint azokban a világi királyságokban, ahol a királyt nem korlátozta semmi: se jog, se verseny. A cezaropápizmus idejét nem tartjuk éppen az európai történelem fénykorának, még ha csodáljuk is az alkotásokat, amiket ránk hagyott. A piramisokat is csodáljuk, de nem akarnánk visszasírni a fáraókat. A Colosseumot is csodáljuk, de nem szeretnénk, ha az a kor visszatérne. Kiderült, hogy a vallástól felfuvalkodott ember egy picit sem jobb ember a nem vallásos embernél. A cezaropápizmus elviselhetetlensége, fojtogató képmutatása, romlottsága végül sok ellen-mozgalmat szült a reneszánsztól (ami lényegében egy neopogány lázadás volt), a földrajzi felfedezéseken át a reformációig, vagy akár belső megújulási mozgalmakat, mint a ferenceseké. Ezek a mozgalmak azután szépen lassan, kemény küzdelmek árán csavarták ki a hatalmat a pápai állam és a klérus kezéből. Az utolsó szöget a cezaropápista „egyetemes” egyház koporsójába éppen a nemzetállamok verték Napóleonnal és Garibaldival az élen. A pápák evilági hatalmuk csökkenésére spirituális hatalmuk növelésével válaszoltak, kihirdették a csalatkozhatatlanság dogmáját és hasonló képtelenségeket, melyek egyetlen célt szolgáltak: hangsúlyozzák a lelkek feletti uralmat, ha már a testek felett nem uralkodhattak többé.

A cezaropápizmus a földi teokráciában hitt, azt gondolta, hogy ő az új Izrael és számára az egész világ az Ígéret Földje. Meg volt győződve arról, hogy Krisztus ezeréves országlása a pápák, bíborosok és püspökök korlátlan uralomra jutásával elkezdődött. Az állam kötelessége az egyház és a hit védelmezése a klérus „mennyei” küldetésének útmutatása alatt. De nem a Menny jött el, hanem inkább a pokol. A katolicizmus egyértelműen a világi hatalom fölé pozícionálta magát, mint annak gyámja és erkölcsi tanítója. (A görög ortodoxok, azaz, a bizánciak, inkább társai voltak a cároknak, a szerepük mellérendelt volt, mint egy feleségnek a férje mellett.) A katolikusok viszont tökélyre fejlesztették azokat a politikai manipulációkat, melyek által a társadalommal és a közhatalom gyakorlóival el akarják hitetni, hogy csakis az egyház gyámkodásával lészen a társadalomban felvirágzás. De nem lészen. A katolikus országok Lengyelhontól Spanyolországig, Írországtól Latin-Amerikáig sehol a világon nem az erkölcsi és gazdasági felvirágzásról híresek - talán Bajorország az egyetlen kivétel. Ott is végbement a szekularizáció és ott sem sikerült igazságos társadalmat teremteni a katolikusoknak, ahol nem üldözték őket a bolsevik-kommunisták. Engem eleve taszít mindenféle földi teokrácia gondolata (a Vatikán államformája hivatalosan is monarchikus teokrácia.) Jézus országa NEM ebből a világból való. A katolikus „teokrácia” pedig – és erről masszív történelmi tapasztalataink vannak – semmivel sem különb az iszlám sarijánál. Lehet, hogy a kezed nem vágják le lopásért, de simán megégetnek, ha nem vallod, hogy Mária is szeplőtelenül fogant. Már ha tehetnék. És az, hogy nem tehetik, bizony nem rajtuk múlt. De hallgassuk csak a veszprémi érsek karácsonyi üzenetét:

„…a görög-római kultúra értékeit a keresztények – ezen belül főleg papok és szerzetesek – őrizték meg, és a felvilágosodás által meghirdetett: szabadság, egyenlőség, testvériség is csak a keresz­tény államokban érvényesül. (Keressük meg a szabadságot és az egyen­lőséget az iszlám országokban, Indiában, Kínában vagy Japánban…! Ezek­ben az országokban a legfőbb erény nem a szabad akaratot feltételező szeretet, hanem az engedelmesség.)”

Ez a megállapítás még igaz is lehetne, ha nem vennénk tekintetbe, hogy az egyházat az államhatalomtól elválasztó mozgalmak, vagy a szabadság, egyenlőség, testvériség egyike sem a papoktól vagy a szerzetesektől indult ki, éppen ellenkezőleg. Maga a klérus volt a legádázabb ellenzője ezeknek – eltekintve a ritka kivételektől. Bizony, a szekuláris állam hozta el a szabadságot az itt „kereszténynek” nevezett államokba. És bizony Japánba is érvényesül a szabadság mióta elveszítették a háborút, és az állam működését az érsek úr által sokat szidott amerikai (nyugati) szekuláris értékek határozzák meg. Kínában meg azért nem, mert nem azok. Arról nem is szólva, hogy például a Latin-Amerikába érkező konkvisztádorok, és a nyomukban járó papok és szerzetesek sem éppen a szeretet és szabad akarat vallását vitték a bennszülötteknek.

A fő problémám tehát a keresztény gyökerekhez való visszatéréssel éppen abban van, hogy mihez pontosan is akarunk visszatérni. Ahhoz a gyakorlathoz, hogy a valaha egyedül üdvözítő egyházak, később népegyházak püspökei és érsekei ott üljenek a parlament valamelyik kamarájában? Hogy az állami ünnepek igazodjanak az egyháziakhoz? Hogy az állam pénzzel, törvényekkel - s ha kell - karhatalmi erővel hasson oda, hogy ezeknek a felekezeteknek a létszáma ne csökkenjen? Hogy szent István királyunk parancsaihoz hasonlóan karddal-kényszerrel hajtsák be az embereket a templomokba?

Szerintem is igaz, hogy a nomád, rabló életmódot folytató magyar törzsek eltűntek volna a történelem süllyesztőjében, ha Géza és Vajk nem ismeri fel, hogy a keresztény királyságok jobb alternatívák a barbarizmusnál. A keresztény királyság (és ezzel az ország) megalapítása valóban fontos, történelmi tett volt. A barbársághoz képest az állam-kereszténység még mindig bőven haladó hagyományokat képviselt vallási, kulturális és államszervezési téren is. Akkor a feudalizmus jelentette a modernizációt, a megmaradás zálogát, a világ változásaihoz való alkalmazkodást. De ahogyan eljött az ideje annak, hogy a magyarok elengedjék a kalandozást, hátrafelé nyilazást és a törzsi kultuszokat, ugyanúgy a feudális királyságoknak is leáldozott. Jöttek a polgárok és a res publica iránti igény, a nemzetállamok. A katolicizmus azonban megmaradt feudális berendezkedésűnek, hiszen saját hatalmát ugyanúgy Isten akaratából vezeti le, ahogyan a királyok.

De hagyjuk a katolikusokat, mondok mást. 

Amerikában évtizedek óta siránkoznak a hívők azon, hogy az állami iskolákban nem lehet imádkozni az órák előtt. Soha sem értettem, hogy mi a bajuk ezzel. Hatalmas és nagyszámú imaházaik vannak, ahol bőven lehet imádkozni. Vagy Isten elfordul a nemzettől, ha az iskolákban nincs ima az órák előtt? Tényleg azért van a sok hurrikán meg lövöldözés, ahogyan felelőtlen feleim összekapcsolják a dolgokat? Száz évvel ezelőtt ez nem volt probléma, mert ritka kivétel volt az olyan gyerek, aki ne tartozott volna valamely keresztény felekezethez (ami nem azonos azzal, hogy keresztény is lett volna). Mára ez megváltozott: hinduk, buddhisták, ateisták és mindenféle vallások és anti-vallások követői az emberek. Nehéz az iskolában igazságot tenni: amihez joga van az egyiknek, ahhoz jogot kell adni a másiknak is. Ráadásul azt se szeretnénk, hogy egyik nap katolikus, másik nap kálvinista, harmadik nap buddhista stb. rítus szerint folyjék az ima. Miért kényszerítene az iskola egy más vallásúra vagy felekezetűre egy idegen rítust? Ha valakinek ez olyan fontos, adhatja egyházi iskolába a gyermekét, ahol reggel, délben és este is imádkozhat kedve szerint. Vagy a kedves szülő indulás előtt az otthonában is megteheti ezt a csemetéjével. Miért kellene ennek mindenképpen az iskolában történnie ahhoz, hogy az Örökkévaló elégedett legyen a nemzettel?

Sokkal inkább arról van szó, hogy az elkényelmesedett hívők egyre mérgesebben nézik, ahogyan teret veszítenek. Pont úgy, mint annak idején a jeruzsálemi főpapok, akik úgy vélték, ha Jézust nem hallgattatják el a hatóságok erejével, akkor elvesztik a népet és a templomukat is (Jn11,48). A gond az volt, hogy a názáreti prédikátor nem tett semmi törvénytelent, ezért kellett kitalálni valamit, amit ürügyül lehetett ellene felhasználni.

De az efeszoszi ötvösök sem Diána istennő kultusza miatt aggódtak valójában, hanem egykori befolyásuk, tisztességük és az azzal járó jövedelem elvesztése miatt. Hangos tüntetésük az efeszoszi Artemis mellett egyáltalán nem a vallásnak szólt, hanem az erőviszonyok átrendeződésének (ApCsel 19,23-40), a veszteségnek.

Ma az intézményei mögött elsáncolt és elkényelmesedett „kereszténység” ugyanígy dühös a térvesztés miatt, amit el kell szenvednie. De ha nem a megújulás útját választja, a visszatérést az Evangélium hitéhez, erejéhez és reménységéhez, akkor ugyanúgy veszíteni fog, mint a jeruzsálemi főpapok és Diána ötvösei. Nem elégedhet meg csupán azzal, hogy politikai utóvédharcokat folytat, Európa soha sem létezett keresztény gyökereit védelmezi, holott csak a saját pozíciói miatt aggódik. Lehet, hogy rövidtávon sikerül „eredményeket” elérne, ahogyan Jézus elfogása szétszórta a tanítványait, vagy a római birodalom igyekezett bebörtönözni és kivégezni a hívőket, de hosszútávon ez bizony kevés lesz. Nem Európa keresztény gyökereinek elvesztése a gond, hanem az, hogy kiderül, sok felekezetnek nagyon gyengék a gyökerei az igazi kereszténységben.  

A bejegyzés trackback címe:

https://gorbiczt.blog.hu/api/trackback/id/tr6614070457

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása