Nem kis feltűnést keltett az amerikai elnök bejelentése arról, hogy kivonja csapatait a polgárháború sújtotta Szíriából. A bejelentés nem csak váratlansága miatt okozott meglepetést, hanem a várható negatív fejlemények miatt is. Erre hivatkozva nyújtotta be lemondását az USA védelmi tárcájáért felelős Mattis tábornok is, ami jól mutatja a döntés komolyságát. A bejelentés indoka, miszerint az Iszlám Állam már le van győzve, inkább ürügy, mint valóság. Szinte bizonyosnak látszik, hogy emberek százai és ezrei fizetnek majd az életükkel emiatt. Még sem lehet azt mondani, hogy a lépés tejesen következetlen lenne Trump elnöktől.

Az „America first” elve ugyanis katonai értelemben azt jelenti, hogy az USA ki akarja vonni a katonáit azokról a konfliktusos területekről, melyekhez nem kötődnek alapvető érdekei. Azt várja el szövetségeseitől, hogy vállaljanak nagyobb katonai szerepet, és költsenek több pénzt a saját érdekzónáikra és hadseregeikre. Szíria önmagában nem érdekes egyetlen nagyhatalomnak sem, a szír konfliktus ma mégis a legkevésbé a diktatúra és az ellene fellázadt emberek küzdelméről szól. A 6 éve tartó szír polgárháborúra ma már legalább három egyéb réteg is ragadt:

• a szunnita siíta muzulmán belviszály
• Irán, Törökország és Oroszország hatalmi ambíciói
• Izrael biztonsági érdekei

A szunni-sií belviszály szorosan kapcsolódik az iráni iszlám forradalomhoz és Szaddam Husszein iraki rezsimjének megdöntéséhez. Irán ugyanis olyasmi szerepet játszik most a Közel-Keleten, mint a Szovjetunió a harmincas években Európában. Miközben sikeresen túlélte (eddig) az eltaposására szőtt nyugati terveket, saját „forradalmát” akarja exportálni a többi muzulmán országba is. És ahogyan egykor Sztálin is felhasználta a más országokban élő kommunistákat és szocialistákat saját külpolitikai hatalmi játszmáihoz, úgy használja Irán is az arab országokban élő sií vallású muzulmánokat a maga céljaira. Így tett szert meghatározó (közvetett) befolyásra Irakban, Szíriában, Libanonban, Jemenben. Felbosszantva ezzel az eddig magát az arab világ egyedüli és megkérdőjelezhetetlen urának tartó Szaúd-Arábiát. A szaúdiak néhány éve fel is vették a kesztyűt és úgy nevezett proxy-háborúban állnak az Irániakkal. (Ez azt jelenti, hogy a két ország nincs közvetlen fegyveres konfliktusban egymással, hanem ellenséges milíciákat (proxy) támogatnak, melyek igyekeznek területet és befolyást szerezni az adott országban.) Ezeknek a háborúknak a színterévé vált Irak, Jemen és Szíria is. Ez a konfliktus Szaúd-Arábiát és szövetségeseit még inkább Amerika, sőt az eddigi ősellenségnek számító Izrael oldalára lökte, melyeknek nem érdeke a sií vallási fanatizmus és vele az iráni befolyás további növekedése. Nem telik el ugyanis hét anélkül, hogy valamilyen magas rangú iráni vezető ne fenyegetőzne azzal, hogy eltörli Izraelt a Föld színéről. Ha pedig a zsidók valamit megtanultak a Holocaustból, az éppen az (kellene legyen), hogy akinek van hatalma megtenni azt, amivel fenyegetőzik, meg is teszi. Izraelnek tehát elemi érdeke, hogy Irán ne kerüljön olyan helyzetbe, hogy a fenyegetéseit be tudja váltani. Ezért küzd kézzel-lábbal az iráni atomprogram ellen, és ezért támadja Szíriában rendszeresen az irániak raktárait és támaszpontjait. És ha a helyzet nem volna még elég bonyolult, itt az új török nacionalista hatalom, melynek élén egy Szulejmán-komplexussal megáldott (megvert?) tejhatalmú elnök uralkodik, Erdogán személyében. Törökország viszont NATO tagország, ezzel elméletben a Nyugat szövetségese, és szunni, tehát elméletileg Szaúd-Arábia szövetségese, de mára már inkább riválisa. Erdogán autokrata hatalomgyakorlata ugyanolyan ellenállásba ütközött Nyugaton, mint Orbán Viktoré az Európai Unióban. Erdogán durván összerúgta a patkót az amerikaiakkal (a puccskísérlet mögött sejtett Güllen miatt) éppen úgy, mint Németországgal és Franciaországgal, az Unió két vezető hatalmával. A török elnök elég leplezetlenül törekszik arra, hogy az első világháború során felbomlott utolsó muzulmán kalifátust (az oszmán-ottomán birodalmat) valamilyen formában újra élessze. (A muzulmánok ugyanis – siík és szunnik egyaránt – mérhetetlen nosztalgiát éreznek egy kalifátus iránt, mert azt gondolják, hogy csak a régi muzulmán birodalmakhoz hasonló erős kalifátus tudná őket megvédeni a társadalom modernizációjából fakadó belső, és a globalizációból eredő külső feszültségekkel és veszteségekkel szemben. Tulajdonképpen az ISIS-től Törökországon át Iránig, mindenki kalifátust szeretne, csak más milyet.) Erdogán Izrael elleni kirohanásai is rendszeresek, mivel magát a palesztin ügy fő védelmezőjének tekinti, főleg az után, hogy az arab országok Szaúd-Arábia vezette része lényegében kihátrált a palesztinok ügye mögül, már senki sem beszél komolyan a két-állami megoldásról. (Ezt leginkább már csak az EU hangoztatja a palesztinokkal együtt.) Törökországnak viszont sok fejfájást okoz saját kurd kisebbsége, melyek önálló államot, de legalább autonómiát szeretnének. Ezzel pedig az a baj, hogy Törökország keleti és déli határian is kurdok élnek (Irakban majdnem önálló államban, de Szíriában is) és a kurd területek esetleges egyesülésével egy új és a törökökkel ellenséges államalakulat jönne létre. (Viszont Amerika és Izrael a kurdokat támogatják.)

A helyi hatalmakon kívül (Törökország, Irán, Izrael, Szaúd-Arábia) a nagyhatalmak keze is ott volt a tárgyalóasztalon. Az oroszok formailag (Iránnal együtt) Asszad szír elnököt támogatták, de igyekeztek éket verni a törökök és a többi NATO tagállam közé is. Ebben a máig tisztázatlan hátterű puccskísérlet volt ez egyik fontos fordulópont. (A fáma szerint az oroszok figyelmeztették az utolsó pillanatban a török elnököt az ellene készülő katonai hatalomátvételre, melynek szervezésével sikeresen gyanúsították a CIA-t. Akik pedig az oroszok kezét látták mindebben. Erdogan pedig belső muzulmán ellenzéke, a güllenisták ellen fordította, és tovább építette teljhatalmát a hadseregben is.)

Ebben a zűrzavarban a Szíriában lévő amerikai kontingens fontos kiegyensúlyozó szerepet töltött be:

1. Megvédte az iraki és a szíriai kurd miliciákat az ISIS továbbterjeszkedésétől;
   
   
2. Megvédte a kurdokat a túlzott török beavatkozástól. (Ha ez a kivonulással megszűnik, számítani lehet arra, hogy a török hadsereg véres manőverekbe kezd a kurd területeken bel- és külföldön egyaránt.);
   
   
3. Megvédte a kurdokat az Aszad-rezsim elnyomásától, ami megint fenyegető veszélyt jelent majd, ha az amerikaiak kivonulása után csak az oroszok uralják a légteret;
   
   
4. Távol tartotta az Aszad-rezsimet és az oroszokat a szír olajmezőktől (és ezzel a pénzügyi forrásoktól.);
   
   
5. Féken tartotta az iráni katonai terjeszkedést és ezzel védte Izrael biztonsági érdekeit is.

Ezek alapján előre prognosztizálható, hogy a kivonulás egyúttal szabad kezet ad a Törököknek a kurdok ellen, az oroszoknak és az Aszad-rezsimnek a „felkelők” ellen, és az ISIS-nek az újraszerveződéshez.

Ugyanakkor szabad kezet ad Izraelnek az irániak ellen, a Törököknek Aszad és az ISIS ellen is.

Azzal, hogy Trump odavágja a gyeplőt a lovak közé, azt is mondja: „Fiúk, ki-ki védje a saját érdekeit a saját pénzén és a saját vérével, ahogyan tudja és akarja… Mi majd diplomáciai támasszal és utánpótlással támogatjuk azt, aki jó lesz, és akiről úgy tartjuk, hogy Amerika érdekeit szolgálja. Mi nem akarunk több amerikai katonát és pénzt áldozni rátok, inkább majd nyilatkozgatunk, meg szavazgatunk, meg keresünk a háborúitokon.”

Ezt egy üzletembertől nem is lehetne rossz néven venni. A világ felelős vezetőjeként azonban az elnök úrnak figyelembe kellene vennie még néhány dolgot .

1. Amerika globális hatalom és éppen emiatt érinteni fogja az amerikai érdekeket az a hatalmi átrendeződés, amit a kivonulás okoz, ha akarja, ha nem. Amerika magára hagyta Afganisztánt az oroszok kivonulása után, majd elszenvedte az ikertornyok elleni támadást. Amerika ugyanígy magára hagyta Szomáliát, de a káoszból kialakul kalózkodás, már az amerikai érdekeket is érintette. Különösen igaz ez, ha új nukleáris versengés indul el a világban, és Irán, majd Szaúd-Arábia is atomfegyvereket szerez be (vagy épít).
   
   
2. Az amerikai érdekek zászlóshajója az arab világban Szaúd-Arábia marad, amely minden gazdagsága ellenére rendkívül törékeny ország. Az uralkodóház elutasítottsága igen nagy a társadalomban, ráadásul az új trónörökös igen nagyszabású, éppen ezért igen kétes kimenetelű reformokba kezdett. Megpróbálja megregulázni az uralkodóház frakcióit (lemondatta az előző trónörököst, napokra bebörtönözte a rivális ágak befolyásos tagjait, összevonta a fegyveres testületeket – hadsereg, gárda, rendőrség – a saját uralma alá), ugyanakkor neki ment a vallás őreinek a modernizáció nevében (engedélyezték a nők autóvezetését, mozik nyíltak stb.). A Kasogdzsi gyilkosság pedig megmutatta, hogy az önkénye milyen kínos helyzetekbe viheti a szövetségeseit. Ez egy értelmetlen, ugyanakkor gusztustalan bűntett volt, amelyet nyilvánvalóan nem követhettek el egy tejhatalmú uralkodó tudta és beleegyezése nélkül. Azt pedig, hogy Szaúd-Arábia összeomlása vagy súlyos meggyengülése miféle hatással lehet a világra, azt gondolom, nem kell ecsetelni. És itt nem csak az olajra gondolok, hanem a világon szerte szét (főleg Amerikában és Európában) található befektetésekre és a tőzsdékre is.
3. Amerika magára hagyja a kétségbeejtő helyzetben levő embereket, engedi, hogy a törökök, oroszok, irániak és az Aszad-féle pribékek szabadon garázdálkodhassanak a civilek és a kiszolgáltatottak rovására. Cserbenhagyja saját szövetségeseit, a kurdokat, aminek igen rossz üzenete van azok számára, akik valamilyen ügyben az USA mellé akarnának állni. Az elvek helyett az érdekek előtérbe kerülése (America first) azt vetíti előre, hogy csakis érdekszövetségek léteznek majd a közeljövőben.

És hogy ez miért volna baj?

A hatalom eredeti küldetése, hogy védelmet nyújtson a gyengéknek az erősekkel szemben és biztosítsa azt, hogy az erősebb, gazdagabb, erőszakosabb, ne nyomhassa el, ne zsákmányolhassa ki a gyengét és a kiszolgáltatottat. Ha nem ezt az elvet követi, hanem csupán a kalmárság szempontjait veszi figyelembe, elveszít erkölcsi és szellemi alapjait.

Van értelme Trumpon számon kérni bármiféle erkölcsi és szellemi alapelvet?

Nem, nincs, dacára annak, hogy Amerika 45. elnöke szeret a keresztény erkölcsiség és spiritualitás jelmezében tetszelegni.

De Amerika nem Trump, még nem az. Bár nem egyértelmű, hogy ki tér meg kihez? Ahogyan az sem egyértelmű, hogy Trump tér-e meg az őt támogató keresztényekhez, vagy az egykor szebb napokat látott keresztény támogatói térnek át Trump elvtelen és önző kalmárkodására.

Ami viszont bizonyosnak látszik, a következő évek – ha nem is a vérholdak – de mindenképpen a véres félholdak jegyében fog telni a Közel-Keleten.