Lehetne katolikus belügyként is kezelni az egészet, csakhogy a nagy felhajtásnak éppen az a fő célja, hogy társadalmi esemény legyen, és demonstráljon. Demonstrálta is a katolikus felekezet azon ellentmondását, hogy egyszerre szeretne nem e világból való vallás, és nagyon is evilági hatalmi tényező lenni.

Itt van például a káld patriárka, Soko bíboros, Bagdad érseke. Iraki kurd területeken nőtt fel, keresztényként muszlim iskolába járt, és elmondta, hogy az amerikai megszállás első napjaiban megcsapta őket a „szabadság szele”, annak ellenére, hogy Szaddam diktatúrája idején békében éltek egymás mellett a különféle vallások és etnikumok. (Csak azok szenvedtek, akiket a diktátor magára vagy hatalmára veszélyesnek ítélt.) Azután hátrányos megkülönböztetést szenvedtek az új sií kormány idején, a szunni Iszlám Állam elől pedig életüket mentve menekültek kurd területekre vagy Bagdadba. Energiáit ekkor az kötötte le, hogy a 120 000 káld katolikus menekültről gondoskodni tudjanak. Elmondta, ekkor milyen sokat jelentett nekik minden segítség, vagy bátorító szó, és hogy saját életét is kockára kellett tennie, amikor felemelte a szavát a szélsőséges muszlim gyilkosok ellen. A Magyar Kurír beszámolója szerint:

„A keresztényeknek az irakiakkal közös álma lett, hogy békében, stabilitásban, méltóságban éljenek. Ehhez külön kell választani az államot és a vallást: attól, hogy valaki iraki állampolgár, még lehessen keresztény – fogalmazott a bíboros. – Az egyetlen megoldás az erős, demokratikus állam, mely befogad és védelmez minden vallást, kultúrát, csoportot és nyelvet, igazságosan intézi a közügyeket. Nem avatkozik bele a polgárok vallásának megválasztásába, és nem teremt ideológiát azért, hogy megszerezze a hatalmat.”

Magam sem mondhattam volna szebben.

Ahol a katolikusok kisebbségben vannak, azonnal értik, hogy mi a jelentősége a szekuláris államnak és a vallásszabadságnak, meg az erős demokráciának, melyet gyengít a sajtó, az oktatás, a kultúra és a tudomány erőszakos központosítása, egy ideológiának az állampolgárokra kényszerítése.

Ám ahol a katolikusok többségben vannak, ezért sokat tehetnének a fenti szép elvek érvényesüléséért, kiderül, hogy van köztük egy másik erős irányzat is, a katolikus „táliboké”, akik úgy gondolják, hogy „magasztos küldetésük” érdekében nem csak lehetőség, hanem kötelesség is az államot, annak hatalmával és pénzével felhasználniuk a maguk céljaira. Persze szigorúan Isten dicsőségére, és a közjó érdekében. Az eredmény viszont alig különbözik a tálibokétól. Üdv és közjó helyett, gazság és elnyomás lesz belőle.

Ennek az irányzatnak a képviselői is jelen voltak a tömeggyűlésen, és beszéltek. Köztük egy Giuneából származó bíboros, aki a hírek szerint ilyeneket (is) mondott:

„A nyugati társadalmak számára Isten meghalt, és mi öltük meg őt. Hitünket elhagyva abszolutizáltuk a szabadságot, sutba dobtuk az értékeket, nem őriztük meg a családokat. Az emberek teljes szabadságra vágyakoznak, és ehhez meg kell szabadulniuk a korlátokat támasztó Istentől − mondta az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus egyik vendége, Robert Sarah guineai bíboros.”

Ez egy nagyon kerek összefoglalása annak az „illiberális” ideológiának, amellyel a nacionalizmus a liberalizmus, az emberi szabadságjogok ellen támad idehaza (is). Az érv a régi „vérvád” felmelegítése.

Eddig a zsidókat vádolták azzal, hogy megölték Istent, most ugyanezt teszik a liberálisok. (S lehet, e kettő egy és ugyanaz valójában, mert a háttérhatalmak, stb.)

De a szabadság nem öli meg Istent, mert ő magát a Szabadítónak hívja. Ha a szabadság Isten gyilkosa lenne, Isten öngyilkosként mutatkozna be már a Tízparancsolatban is („Én, az Úr, vagyok a te Szabadítód!”), de Ő még a Megváltót is így neveztette el: Jézus, azaz, Szabadító. A szabadságot nem lehet „abszolutizálni”. Amire a bíboros úr célozgatott, az az anarchia (mindenkinek mindent szabad). A liberalizmus elve viszont azt mondja ki, hogy „ami nem tilos, az szabad”, és „az egyén szabadsága addig terjed, amíg mások szabadságát nem sérti.” A szabadságnak az állam törvényei szabnak gátat, az állam törvényeinek viszont az egyén 30 szabadságjoga, amit az állam nem csorbíthat, legfeljebb egy magasabb cél érdekében, és akkor is csak annyira, amennyire e cél elérése azt szükségessé teszi. Például a protestánsok számára az oltári szentséget imádni tilos, míg a katolikusoknak kötelező. A szabadság azt jelenti, hogy a protestánsok az állami törvényekkel nem kötelezik a katolikusokat arra, hogy nem imádhatják az oltári szentséget, és fordítva. Sőt, semmiféle hátrány sem érheti az állam részéről azt, aki imádja, vagy nem imádja. Más szóval, a vallás magánügy és nem közügy (állami ügy).

Ezt értelmezi félre rendszeresen a vatikáni lovag, Semjén Zsolt is, amikor úgy tünteti fel, hogy a szabad vallásgyakorlásnak ez a nagyon fontos biztosítéka (az állam és egyház szétválasztása) az állam és a felekezetek közötti együttműködés tilalma lenne. Mintha a „magánügy” azt jelentené, hogy a hívők maradjanak a templom falai között, és ne szóljanak bele a közügyekbe.  De nem erről van szó. Bátran hirdethetik a templom falain kívül is a véleményüket, vélt vagy valós igazságaikat, melyeket azok, akik hallgatják, szabadon elfogadhatnak vagy elutasíthatnak. Ám amikor ezeket állami törvényekbe akarják foglalni, és büntetés terhe mellett rákényszeríteni azokra is, akiket nem érdekel, akkor van baj. Amikor a saját felekezeti törvényeiket akarják az állami törvényekben viszontlátni.

S ha már itt tartunk, azt is el kell mondanunk, hogy Istennek egy ostyával való azonosítása, és istenként való imádtatása, nagyobb merénylet Isten ellen, mint a nyugati ember szabadságvágya. Istent persze így sem lehet megölni, de a hitet igen, vagy tévútra lehet terelni. Bár kétségtelenül igaz, hogy azok, akik szeretnék a bűnt bűntudat nélkül elkövetni, sokszor támadnak az egyházak és az egyházak által képviselt erkölcsi-szellemi elvek ellen. De ha kicsit megkaparjuk a felszínt, valójában nem Istent akarják „meggyilkolni”, sokszor csupán az elviselhetetlen képmutatás, az őket erkölcsi alapon kioktatni akaró erkölcstelen hívők, az egyházak belterjes, szektás tanításai ellen lázadnak, melyeket rájuk akarnak kényszeríteni. Vagyis a saját szabadságukat nem „Isten meggyilkolása” árán, hanem az őket elnyomó, hamis bűntudattal manipuláló klerikusok és bigottak ellen folytatott küzdelemmel óhajtják kivívni. Az olyan manipulatív magatartást utasítják el (gyilkolják meg), amilyennel a guineai érsek is érvelni próbált. A katolikusok középkori kiváltságainak elutasítása, a hatalom közeléből való kiebrudalása nem Isten meggyilkolása a szabadság nevében, hanem polgári önvédelem. Ha lehet, ne lobogjanak újra a máglyák, és a stázi, a gestapó, a kágébé vagy az ávó helyett, ne a szent inkvizítoroktól kelljen újra tartani. A katolikus tálibok ugyanis ugrásra készen várnak, mert kiváltságaik megnyirbálását, középkori elveik és hamis manipulációkon alapuló befolyásuk visszaszorulását Isten elleni merényletnek akarják feltüntetni, hogy amikor újra nekitámadnak a demokrácia és szabadság bástyáinak, ezt úgy lehessen eladni, hogy csak védekeznek.

Ugyanerről a tőről fakad a miniszterelnök úr kérése a pápához, hogy „mentse meg a keresztény Magyarországot”. Már arról is vitatkozni lehetne, hogy egy ország lehet-e „keresztény”? (Nem, csak egyének lehetnek azok.) Hogy Magyarország keresztény ország-e, vagy volt-e valaha is az. (Az én válaszom: nem és nem.) Vagy, hogy a pápa képes-e, és alkalmas-e bármitől megmenteni? De többet elárul a kérés nyomatékosításaként átadott 700 éves levél (másolat), amelyben IV. Béla király kért segítséget az akkori pápától a tatárok ellen. S hogy kik lehetnek az újkori tatárok, akiktől a (magát egyébként reformátusnak valló) miniszterelnök úr a pápához fordul védelemért? A baloldal? A liberálisok? A homoszexuálisok? A brüsszeliták? A sorosisták? Az amerikai demokrácia-exportőrök?  A bankok? A háttérhatalom? A rezsicsökkentés ellenségei? A migránsok (különös tekintettel a muzulmánokra)? Az oroszok, törökök, kínaiak? Netán saját országának másik fele, akik legszívesebben börtönben látnák? Mindezek együtt, vagy ezek kombinációi? Vagy saját maga? Hiszen az európai kereszténydemokrata néppárt tagjai, akikre a pápa még Nyugaton támaszkodhat, már kiállították a jelenlegi magyar rezsimről azt a látleletet, hogy szerintük se nem keresztény, se nem demokrata.

Ferenc elmondta üzenetét a Lánchídra utalva: ne árkot ássatok, hanem hidat építsetek! Viktor pedig szeretné ásónak használni Ferencet. Ferenc pedig megpróbálta eljátszani a furfangos leányzót, aki jött is meg nem is, hozott is, meg nem is. De Szlovákiában már világosabban beszélt: a hit nem lehet ürügy az elnyomásra és diszkriminációra. Márpedig a hit a jelenlegi kormánynak csak fügefalevél, hogy törvény és jogellenes intézkedéseit úgy tüntethesse fel, hogy azokkal a „kereszténységet” védelmezi az éppen aktuális „tatárokkal” szemben.

A hívek előtt a pápa azt hangsúlyozta a híradások szerint, hogy nem elég a hit külső látszata.

Ezzel mind egyet is lehetne érteni, ha nem egy olyan felekezet legfőbb (és teljhatalmú) képviselőjének a szájából hangzott volna el, amely a Szellem-Istennel való élő kapcsolatot, mágikus szertartásokkal szeretné helyettesíteni. Amit ezzel NEM akarok mondani, hogy ne lehetne akár még eucharisztia ünneplésekor is átélni a szellemi egyesülést Istennel. Vagy akár a szentségek felvételekor ne élhetné át bárki a közösséget Istennel. Nem hiszek abban, hogy Isten ne működne a katolikusok között, mert – úgymond - utálja a bálványaikat, vagy a tévtanításaikat. Nem hiszem, hogy ott ne lehetnének valódi, élő hitű hívők, mert nem a mi példás felekezetünk formái szerint élik meg a hitüket. Ám maga a rendszer, és azon belül a hét szentség, s abban az ostya köré font misztikus és mágikus szertartások éppen nem a hit valódi megélését segítik, inkább nehezítik. S ha valaki egy eucharisztikus konferencián átéli a valódi hitet és Isten közelségét, akkor az nem az eucharisztiáról szóló tanok miatt, hanem azok ellenére történik meg. Mert Isten – szerencsénkre – nem a külső formák, hanem a szívek és vesék vizsgálója. Bárhol és bármikor meg tud érinteni bárkit. A probléma éppen az, hogy egy személyek közötti kapcsolatot nem lehet ritualizálni. Szeretjük egymást, ezért megüljük a szüli- és névnapokat,  ajándékot veszünk egymásnak Húsvétra, Karácsonyra… De fordítva nem igaz. Hiába üljük meg a napokat és veszünk ajándékokat, ez még nem jelenti azt, hogy szeretjük is egymást. Mindezt meg lehet tenni a nélkül is, hogy a kapcsolat valódi, mély és szeretetteljes lenne.  „E nép csak szájával közelít…” Egyáltalán nem biztos, hogy a felekezet legelkötelezettebb hívei azok, akik Istent a legjobban szeretik. Lehet, hogy a paráznák és vámszedők megelőzik a farizeusokat és írástudókat Isten Országában.

A szentelményekkel is ez a baj. Megpróbáljuk valamilyen rítusba sűríteni azt, aminek szellemben és igazságban kellene megtörténnie. Ha szépen bekapod az ostyát, akkor befogadtad Jézust… (Talán igen, talán nem.) Ha most elmondtad ezt a megtérő imát, Isten fia vagy, átmentél a halálból az életbe… (Talán igen, talán nem.) Nem mindegy, hogy hiszünk, és ezért keresztelkedünk meg, vagy megkeresztelünk valakit abban a reményben, hogy egyszer majd hinni fog. Nem mondhatjuk, hogy csak azért, mert a mi felekezetünkbe jársz, biztosan üdvösséged van. Nem tudjuk a szellemi igazságokat formalizálni, ritualizálni, látható, anyagi dolgokba gyömöszölni. Isten nem ezekben lakik. Nem Jeruzsálemben és nem is a Garizim hegyen.

S hogy mégis mi bajunk van nekünk, nem katolikus hívőknek az eucharisztiával, azt hadd világítsam meg egy kedves próbálkozás segítségével. Bizonyos Lindmayer Katalin tett a közösségi médiában kísérletet arra, hogy nekünk, a nem bennfenteseknek is elmagyarázza, hogy mit jelent az eucharisztia a katolikusok számára. A bejegyzése elég virulens lett, olyan prominensek osztották meg, mint Lackfi János író és költő, szintén az esemény egyik „arca”:

„Az Oltáriszentségben hisszük és valljuk, hogy Isten jelen van, és mivel Isten Jézus Krisztus személyében testesült meg (…) és itt hagyta örökül a kenyér és bor formájában (…), ezért Krisztus testének és vérének nevezzük.

Most megpróbálom embernyelvre lefordítani:

Adott egy kisgyerek, aki kicsit még félős, ijedt és keresi az anyukáját (…) Anya, apa ilyenkor ad neki egy anyaillatú sálat és/vagy apaillatú sapit. Ez a dolog elképesztő erővel bír (…)

Az a kendő vagy sapi, az csak egy darab anyag addig, amíg anya/apa illata bele nem kerül. Onnantól kezdve már csodatévő!” 

Az úrvacsora tehát afféle „nyunyóka”, amit Isten hátrahagyott nekünk, s míg távol van, ezt szagolgathatjuk, hogy emlékeztessen a szeretetére, és biztonságot meríthessünk. A mise során pedig a közönséges kendő vagy sapi átitatódik Isten illatával, amiből azután az egyszeri hívő már nagyot szippanthat.

Eddig a dolog rendben is volna, a nyunyóka anyura emlékeztet, amíg távol van.

De valóban távol van? Elérhetetlen messziségben? Mintha azt mondta volna, hogy nem hagylak atyátlanul (árván), s árvaságunkat nem az úrvacsora vagy eucharisztia oldaná fel, hanem Az, Akit maga helyett küldött, Isten Szent Szelleme (Jn14,16-18). Aki valóban az igaz Isten, és nem csak a „teste”. Aki anyut nem ismeri, mit meríthetne az illatából?

Ráadásul a katolikus átváltoztatás tanban sokkal többről volna szó, mint arról, hogy Krisztus illata a nyunyókába kerül. Ott a nyunyóka anyuvá változik, és nem csak az illatának hordozójává.

Jobb tehát, ha maradunk a kedves hölgy illat-hasonlatnál, aki - valószínűleg szándékán kívül - világosan elmagyarázta, hogy miért ellentétes a Bibliával az átlényegülés tana: Lehet, hogy a nyunyókának mami illata van, de a nyukóka nem a mami.

Mi is hisszük és valljuk, hogy Isten az úrvacsora során (is) jelen van. A kenyeret és a bort mi is Krisztus testének és vérének nevezzük. A kendőben érezzük anyu illatát, de a kendőt soha sem keverjük össze anyuval.  Vagy ha igen, ideje volna felnőni. Felnőttként pedig furcsa lenne a nyunyókát szorongatni. Nehogy a nyunyókától ne lássuk már anyut se. Mert anyu se éri be azzal, hogy csak a nyunyókát szagolgassuk.

„Amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy éreztem, mint gyermek, úgy gondolkoztam, mint gyermek; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat.” (1Kor13,11)