A vízbe merülés a Törvény alatt a rituális megtisztulás eszköze volt. A rituálisan tisztátalannak számító ember „tiszta”, azaz, alkalmas lett. A „tisztátalan” tagja Isten népének ki volt zárva a szent dolgok gyakorlásából, ki kellett menjen a táboron kívülre, nem vehetett részt az áldozatokban és az ünnepeken. A bemerítés tehát egy Istentől távoli állapotból, a bemerítés eszközének segítségével, egy Istenhez közeli állapotba helyezi az embert. János a MEGTÉRÉS keresztségét prédikálta, és vízbe merített. A MEGTÉRŐ bűnöst helyezte a bűnös állapotából a bűnbocsánat állapotába a vízbe merítés segítségével.
Az újszövetség (1Kor10,2) a Veres-tengeren való átkelést a vízkeresztséggel állítja párhuzamba, melynek eredménye az volt, hogy a nép „hitt az Örökkévalónak és szolgájának, Mózesnek” (2M14,31). A szent sátor felszentelésekor pedig leszállt a dicsőség felhője és betöltötte a sátrat, ahogyan később Salamon szentélyét is. Sajátos módon ezt a „Mózesbe” való bemerülésnek hívja Pál, amivel azt akarja kifejezni, hogy Izrael fiai elhitték, hogy Isten eljött, hogy beteljesítsen egy ígéretet, hogy megszabadítsa őket és nekik adja a földet, amelyet atyáiknak esküvéssel ígért, s ebben Mózes számukra Isten eszköze.
Az újszövetség „mosakodásai” (Héb 6,2) vagyis keresztségei Jézusba visznek bennünket és azt a hitünket fejezik ki, hogy Isten Jézust küldte el számunkra szabadítóul, valamint azért, hogy bevigyen minket a Mennyek Királyságába. Ez nem a „test szennyének” lemosása, hanem a lelkiismeret megtisztulása (1Pét3,21), nem a test, hanem a szív körülmetélése (Kol2,11-12).
A „találkozás sátorának” felszentelése után a dicsőség felhőjével Isten a jóváhagyását fejezte ki. Azt, hogy elfogadja a szentélyt sajátjának (2M40,34). A Szent Szellembe való bemerülésünkkel Isten elpecsétel minket a maga számára (Ef1,13), testünket a saját szent sátorává, szentélyévé teszi (1Kor 6,19). A régiek a „lakni” (saken) és a „szellem” (ruáh) szavak összevonásával alkották meg a „sekiná” kifejezést Isten (testi érzékszervekkel is) tapasztalható jelenlétének a jelölésére. Jézus ezt ígérte: „kérni fogom az Atyát, és másik Pártfogót (paraklétosz) ad nektek, hogy veletek legyen mindörökké: az igazság Szellemét, akit a világ nem kaphat meg, mert nem látja őt, nem is ismeri; ti azonban ismeritek őt, mert nálatok lakik, sőt bennetek lesz.” (Jn14,15-17) Isten velünk lakó (sátorozó) Szelleme, az Isten „dicsősége” tehát ígéret szerint nálunk „lakik” és „bennünk” lesz.
A dicsőség felhője nem csak Isten elfogadását és jóváhagyását fejezte ki, hanem éjjel és nappal vezette és óvta Izrael fiait a vándorlás egész ideje alatt. Pál ezt így alkalmazza a hívőkre (Rm8,9 és14):
„Ti azonban nem hús szerint éltek, hanem Szellem szerint, ha Isten Szelleme lakik bennetek. De akiben nincs a Krisztus Szelleme, az nem az övé.”
„Akiket pedig Isten Szelleme vezérel, azok Isten fiai.”
A Szellem keresztségkor a bemerítést – János ígéretének megfelelően – maga Jézus végzi, ez része a főpapi szolgálatának. Az Isteni dicsőség elfogadja a „sátrat”, vagyis birtokba veszi a testünket, és az a Szent Szellem templomává válik. Isten megszentel és elpecsétel a maga számára, a Szellemével óv és vezet bennünket éjjel és nappal.
Az ószövetség alapján Jézus egy másik kifejezést is használ a keresztségre, ez pedig a „kapu” vagy „ajtó”. Mikeás próféta beszélt arról, hogy Isten Izrael hívő maradékát a törvény, mint „karám” vagy „akol” alá rekeszti (vö. Gal 3,23), melyen az úttörő (Keresztelő János) tör rést. Majd az Úr, Izrael királya válik „ajtóvá” a nép számára, aki élükön megy és vezeti őket.
A prófécia így szól (Mik2,12-13):
„Összeszedem az egész Jákóbot, összegyűjtöm Izráel maradékát.
Összeterelem őket (a Törvény alá), mint juhokat a karámba, mint nyájat az akolba, tömegestül lesznek ott emberek.
Előttük megy, aki utat tör (János), áttörnek.
Átmennek a kapun (aki Jézus), és kivonulnak.
Előttük megy át királyuk, élükön maga az ÚR.”
Az, hogy „előttük megy át királyuk” azt jelenti, hogy Jézus is részesül az út- és réstörő János keresztségében, hiszen Jézus azzal kezdte a szolgálatát, hogy elment Jánoshoz, és bemerítkezett.
Jézus ez alapján tanít a János 10-ben is (1-9), és arról beszél, hogy a személye megkerülhetetlen azok számára, akik Istent tekintik pásztoruknak. Akik elutasították János keresztségét és bizonyságtételét Jézusról, nem igazi pásztorai a népnek, hanem tolvajok és rablók, nem a juhok javát keresik, hanem a magukét.
Amikor nem értették, hogy miről beszél, ezt mondta: „Én vagyok az ajtó: ha valaki rajtam át megy be, megtartatik (megmenekül, üdvözül), az bejár (és Jézusnál oltalmat talál a sötétség ellen) és kijár, és legelőre talál.”
János keresztsége rést tört a Törvény falán, mivel a Törvény nem rendelkezett ilyesfajta keresztségről, azt János Isten szavára végezte (Luk3,2). Mivel János olyasmit tett, ami nem volt a Tórában (Mózes törvényében), vitatták is, hogy honnan volt erre felhatalmazása (Mt 21,23-27; Lk 7,29).
Jézus eljött Jánoshoz, bemerítkezett nála, és ezzel bizonyságot tett János küldetésének hitelessége mellett is. De János is tanúskodott Jézus mellett (Jn1-3): „Ő lesz az, aki Szellembe és a tűzbe merít”. (Szellembe merítés alatt a Szellem keresztségét értjük, tűzbe merítés alatt a test feltámadását követő ítéletet, lásd: 1Kor3,13)
János rést tört, de a kapu Jézus, akin keresztül az üdvösség elérhető. Ezért van az, hogy csupán János keresztsége nem is elégséges az üdvösséghez (lásd ApCsel.19,1-7). Az újszövetség teljessége ugyanis több mint a bűnbocsánat. Az újszövetségben Jézusba merítkezünk, hogy eggyé legyünk a halálával, eltemetésével és feltámadásával (Rm.6).
(A résen pedig „erőszakkal”, tülekedve törnek át a juhok a vágyva várt szabadságra. Ez áll a Mt 11,12 sokszor félreértelmezett szavainak hátterében is, miszerint „erőszakot szenved” az Isten Országa, vagy „erőszakkal törnek” oda. Valójában arról van szó, hogy a juhok, a bezártság után, a János által tört résen tülekednek ki, a szabadságba, Isten Királyságába, azaz, uralma alá.)
Akit a malakiási ige részletesebb kifejtése is érdekel, itt nézheti meg: https://www.youtube.com/watch?v=ndnm9erxR3g)
A mi szempontunkból most az a lényeg, hogy a keresztség egy ajtó. A vízkeresztségben Jézus halálába és feltámadásába „lépünk” át. A Szellem keresztség pedig elpecsétel, a tagjainkat a bűn szolgálatából Isten szolgálatába, a hús indulatai helyett a Szellem indulatainak a szolgálatába állítja.
Az ajtó nem az út vége, hanem a kezdete, a belépési pont egy új életbe, ahol már nem külső, kőbevésett parancsolatokat követünk, hanem Istennek a Szellem által a szívünkbe írt (a lelkiismeretünkben működő) szavait, parancsait.
