A világtörténelem első „keresztény” prédikációja a Szent Szellembe merült (öltöztetett), és Szent Szellemmel megtelt Péter szájából hangzott el Jeruzsálemben, aki 11 erre kiválasztott társával együtt tett tanúságot Jézus haláláról és feltámasztásáról. A beszéd 23 verse (ApCsel 14-36) 3 nagyobb részre osztható, mely 3 ószövetségi idézetre támaszkodik.
Az elsőben Péter a Szent Szellem kitöltésére ad magyarázatot és Joel prófétát idézi, akinek fő üzenete az „Úr napjának” eljövetele volt. (Ezt a későbbiekben részletesebben is megnézzük.). A másodikban a 16. Zsoltár alapján bizonyítja, hogy Dávid király prófétált, vagyis nem saját feltámadásáról beszélt, holott a zsoltár egyes szám első személyben szól: „nem hagyod LELKEM a Seolban”. A pünkösdi eseményeknek ehhez is köze van, hiszen Dávid aligha értette azoknak a szavaknak az értelmét, melyeket a szájával kimondott, amikor a 16. zsoltár született. A zsoltár szavain keresztül ugyanis a Messiás Szelleme (a Szent Szellem) beszél (Dávid szájával) hozzánk, és hirdeti sajátmagáról, hogy „TESTEM reménységben nyugszik”. Ha Dávid nem is értette, hogy miről beszél a Szellem a száján keresztül, szerencsére a szavakat gondosan feljegyezték. Vagyis a Szent Szellem képes arra, hogy szóljon emberekből, emberek szájával, nyelvével olyan szavakat, melyek viszont nem a szóló értelméből, saját bölcsességéből származnak. Ezt tették Pünkösdkor a tanítványok is (csak olyan más népek által beszélt nyelveken, melyeket maguk nem tanultak és nem értettek). Péter később a levelében ezt így fogalmazza meg (1Pé1,11):
„Ezt az üdvösséget keresték és kutatták a próféták, akik a nektek szánt kegyelemről prófétáltak, kutatva, hogy melyik vagy milyen időről tett kijelentést a Krisztus bennük levő Szelleme, amikor előre bizonyságot tett a Krisztusra váró szenvedésekről, és az ezeket követő dicsőségről. Ők azt a kijelentést kapták, hogy nem maguknak, hanem nektek szolgálnak azokkal, amikről most az evangélium hirdetői prédikálnak nektek a mennyből küldött Szent Szellem által”
Maga Péter is tudta, hogy az „evangélium hirdetői” a „Mennyből küldött Szent Szellem által” prédikálnak. Aki ugyanaz, mint Aki a próféták szájával szólt régen. Más szavakkal: Az a Szent Szellem, aki régen a próféták szája által szólt, az újszövetségben az Evangéliumot hirdeti a tanítványokon keresztül, sőt, segít megérteni, értelmezni a próféták szavait. Éppen ezt tette Péter is a pünkösdi prédikációjában.
A beszéd harmadik része az egyik legismertebb és az újszövetségi iratokban leggyakrabban idézett messiási zsoltárra, a 110-re épít:
„Így szól (mondja Dávid) az Örökkévaló az én uramhoz: ülj jobbomra, míg ellenségeidet lábaid zsámolyává teszem (alád vetem).”
Jézus ezzel az idézettel hozta zavarba és némította el a farizeusokat, amikor rámutatott a szöveg paradox voltára: Ha a Messiás Dávid fia, hogyan szólíthatja őt Dávid mégis urának? Hiszen a fiú tartozik tisztelni az atyját és nem fordítva. Hacsak, az a fiú nem válik hatalmasabbá, mint atyja, Dávid. Ez földi dimenzióban lehetetlen, vagyis az a „fiú” a Mennyből kell származzon, és oda ül vissza, ahonnan lejött. (Mt 22,41-46 vö. Ef4,10).
Péter ugyanezzel az érveléssel bizonyítja, hogy a Szent Szellem kiáradása annak következménye és bizonyítéka, hogy Jézus megdicsőülve az Atya jobbjára ült. A Szent Szellem eljövetele bizonyítja, hogy Jézus elfoglalta a helyét az Atya jobbján, a dicsőségben.
Jézus maga is hirdette ezt, a sátorok ünnepének utolsó „nagy” napján. (Ilyenkor esőért imádkozva, merítettek vizet a Siloám tározóból). Megígérte azoknak, akik hozzá jönnek, és benne hisznek, hogy „élő vizek folyamai” áradnak majd a belsejükből. János pedig egy értelmező megjegyzést fűzött Jézusnak ezekhez a szavaihoz (Jn7,39):
„Ezt pedig a Szent Szellemről mondta, akit a benne hívők fognak kapni, mert még nem adatott a Szellem, mivel Jézus még nem dicsőült meg.”
Jézus megdicsőülése tehát szükséges és elégséges feltétele annak, hogy a Jézusban hívők megkapják a megígért Szent Szellemet, és maguk is szellemi imádókká, sőt prófétává, Istennek a Szellemtől inspirált szószólóivá váljanak, vagyis „élő vizek folyamai”, Istentől inspirált szavak és kijelentések „ömöljenek” belőlük.
Mindennek a célja pedig az – és Péter erre futtatja ki a mondanivalóját -, hogy Izrael egész háza „teljes bizonyossággal” megtudja, hogy azt a Jézust, akit keresztre feszítve megöltek, „Úrrá és Krisztussá (Messiássá, felkent királlyá és főpappá) tette az Isten”. (ApCsel 2,36)
A Szellem kiöntése Izrael házára sokat szerepel a prófétáknál és azzal a képpel van összekapcsolva, amikor a forró és kiaszott sivatagra eső zúdul, amitől a puszta feléled és kivirágzik (Ésa 32,15; 44,1-5). Isten Szellemének esőszerű kiáradása ugyanígy eredményezi az örök haza után áhítozó lelkek feléledését és kivirágzását.
De a témánk szempontjából a beszéd első része a legérdekesebb.
Péter Joel könyvének öt versét idézi (Joel 2,28-32 a régi számozás szerint) azzal a céllal, hogy bizonyítsa: mielőtt az Úr nagy és rettenetes napja eljönne, Isten a Szellemét kiönti a halandó testben élő emberekre – nemre, érettségre, társadalmi helyzetre való tekintet nélkül. Az „Úr napja” (Jóm JHVH) az isteni beavatkozások idejét jelöli az emberiség történelmében. Ilyen volt az özönvíz, Szodoma pusztulása, az asszír és a babiloni fogság, a Messiás megtestesülése és szolgálata, és ilyen lesz Jézus dicsőséges visszatérése, valamint a jelenlegi Ég és Föld pusztulása is. Az Úr napja(i) az igazak számára örömet, megváltás és az igazság helyreállítását jelenti(k), az istentelenek számára pedig ítéletet és kárhozatot. A következő ilyen isteni beavatkozás az Antikrisztus eljövetelét feltételezi, akit a dicsőségesen visszatérő Krisztus semmisít meg „ajkai lehével” és „visszatérésnek feltűnésével” (2Tess2,8, idézve az Ésa11,4-ből). Ezt előzik meg földi és égi jelek, melyek a Jelenések könyvében a pecsétek, harsonák és kelyhek csapásaiban vannak részletezve. A vizek vérré változnak, a csillagok lehullanak, változások lesznek a Napban és a Holdban, járványok szabadulnak az emberiségre, mint a mélység kútjából felszálló füstfelhők. Az ítéletnek ebből az időszakából az menekülhet meg – hírdeti Joel -, aki „segítségül hívja az Örökkévaló nevét”, azaz személyét.
Eljön az idő, amikor kitöltöm majd Szellememet minden emberre. Fiaitok és leányaitok prófétálni fognak, véneitek álmokat álmodnak, ifjaitok látomásokat látnak. Még a rabszolgákra és szolgálólányokra is kitöltöm Szellememet abban az időben.
Csodás jeleket mutatok az égen és a földön: vért, tüzet és füstoszlopokat. A Nap elsötétül, a Hold vérvörössé válik, mielőtt eljön az ÚR nagy és félelmetes napja.
De megmenekül mindenki, aki segítségül hívja az ÚR nevét, mert a Sion hegyén és Jeruzsálemben lesz a menedék, ahogyan megmondta az ÚR, és azok menekülnek meg, akiket elhív az ÚR.
Isten Jézusban tette magát személyessé, ezért „nem adatott az ég alatt, az emberek között más név” csak Jézusé, a Messiásé. Ahhoz, hogy valaki üdvösségére hívhassa segítségül Jézus „nevét” (azaz, személyét), két dolog szükséges:
- Hallania kell Jézusról (Rm10,12-14), mégpedig az igaz Evangélium Jézusáról (1Kor15,1-4). Jézus ezért tette tanítványainak küldetésévé, hogy hirdessék az evangéliumot a meghalt, feltámadt és minden hatalmat birtokló Messiásról „minden teremtmények.” A tanítványok ehhez nyernek erőt, bölcsességet, bátorságot a Szellembe merüléssel.
- A megtérése előtt álló embernek kapnia kell egy kijelentést „nem testtől és vértől”, hanem Isten Szellemétől. Ez a Szellem tanúskodásának eredménye a lelkiismeretben. E kettős „tanúskodás” (a tanítványoké és a Szent Szellemé, ApCsel 5,32, Jn 15,26-27) segítségével jut hitre az ember, és ha létrejött benne a hit (a meggyőződés), akkor ezt a hitét „élővé” kell tennie, melynek a legegyszerűbb módja az, ha „segítségül hívja” az Urat, akit éppen megismert. Ez egy ima, egy hitvallás, a hit szavakba öntése, melyet Istenhez intézünk. A legegyszerűbb hitvalló formula: „Hiszem, hogy Jézus a Krisztus, az Élő Isten Fia!” (ApCsel 8,37). Csak ez az új teremtés menekül meg az Úr ítéletének napjától, minden más elvész, az enyészeté lesz (1Pé1,24-25, Jak 1,10).
Mivel Isten azt akarja, hogy az emberek megmeneküljenek, ezért küldte hozzájuk Jézust, majd Jézus tanítványait, és ezért kész minden (halandó) emberre kiárasztani a Szellemét.
Pünkösddel tehát egy új korszak jött el, Jézus most nem emberi testében, hanem Szelleme által van jelen a tanítványai közt és a világban. Jézus előre jelezte ezt az időszakot azoknak, akik elutasították őt, amikor azt mondta: engem káromolhattok és elutasíthattok egészen a gyilkosságig, de utánam a Szent Szellem fog eljönni, és ha Őt is (újra és újra) elutasítjátok, nincs több dobásotok! (Mt12,31.) De Jézus a Szent Szellem eljöveteléről a tanítványainak is sokat beszélt az utolsó páska-vacsorán (Jn14-16). Az egyik fontos üzenete ez volt:
„Amikor eljön a Pártfogó, akit én küldök nektek az Atyától, az igazság Szelleme, aki az Atyától származik, az tesz majd bizonyságot énrólam; de ti is bizonyságot tesztek, mert kezdettől fogva velem vagytok.” (15,26-27)
Péter prédikációjával Pünkösdkor pontosan ez kezdődött el, és tart mind a mai napig.
Péter egyértelmű utasítást is ad azoknak, akik szembesülve a hitetlenségükkel, lelkiismeret furdalást éreztek, és azt kérdezték, hogy mit tegyenek (ApCsel 2,38):
„Térjetek meg, és keresztelkedjetek meg (merüljetek vízbe) valamennyien (akik megtértetek) Jézus Krisztus nevére (személyébe), bűneitek bocsánatára (az Újszövetségbe), és megkapjátok a Szent Szellem ajándékát.”
Azóta is ez a hívők három legalapvetőbb lépése: 1. megtérés. 2. vízkeresztség. 3. Venni a Szent Szellemet.
A megtérés üzenete a Példabeszédekre megy vissza: „Térjetek meg, ha megdorgállak, és én kiárasztom rátok Szellememet, megismertetem veletek igéimet.” (1,23). Isten az őszinte megtérőt azzal „jutalmazza”, hogy kiárasztja rá Szellemét és tanítja.
A vízbe merülés pedig az újszövetség „körülmetélkedése”. Az új szövetség pedig a szívbe írt Törvényről, az Istentől tanítottságról, és a bűnbocsánatról szól.
Az így létrejött új teremtés pedig alkalmas arra, hogy „vegye” (fogadja) a Szellem ajándékát, ahogyan Jézusra is leszállt a Szellem, és megnyugodott rajta a vízkeresztsége után – mégpedig „galamb képében”. A főpapi származású János erről ismerte fel, hogy ki lesz az, aki Isten nagy és mennyei Főpapjaként majd a Szent Szellembe merít (keresztel):
Én nem ismertem őt, de aki elküldött engem, hogy vízzel kereszteljek, ő mondta nekem: Akire látod, hogy leszáll a Szellem, és megnyugszik rajta, ő az, aki Szentlélekkel keresztel. (Jn1,33)
Miért pont galamb képében?
Noé galambja is visszatért a bárkába, mert nem talált nyughelyet a maga számára (1M8). Isten Szelleme is újra és újra eljárta a Földet, de nem maradhatott itt, mivel nem talált a maga számára alkalmas „fát”, fészkelő helyet. Amikor azonban eljött Jézus, a Szellemnek már volt helye, ahol „megnyugodhatott” (fészket találhatott). A Szent Szellem a bennünk életre kelt Krisztust keresi, hozzá jön és rajta „nyugszik” meg. Éppen ezért a hívőknek nem az a célja, hogy „nagy kenet” alatt legyenek, hanem az, hogy a „Felkent legyen nagy” bennük. A Szent Szellem ugyanis Jézusról tesz bizonyságot. „Élek többé nem én” – mondta Pál -, „hanem él bennem a Felkent!” (Gal 2,20 vö. 2Kor13,3)
A galamb - az olajággal a szájában - világszerte a béke szimbóluma lett: elmúlt a harag, az ítélet. Isten Szelleme azt jött hirdetni, hogy Isten megbékéltette magát a világgal, és ránk bízta a békéltetés szolgálatát (2Kor5,17-20).
Az ígéret pedig a közel valóknak (Izrael házának) és a távol valóknak (minden más nemzetnek) egyaránt szól (ApCsel 2,39, lásd: Ésa 57,19 és Ef 2,17).
Láthatjuk tehát, hogy milyen gazdag a „zsidók pünkösdjének” tartalma és üzenete, és még messze nem is értünk a végére. Nézzük meg, hogyan függ ez össze a „nemzetek Pünkösdjével”. Melyek a hasonlóságok és a különbségek?
