Szolejmáni likvidálása után lélegzet visszafojtva vártuk, hogy mit lép Irán. Ha ennek a 22 rakétának a kilövése volt a válasz, az még viccnek is gyenge. No, nem mintha egy kiadós háborúra ácsingózna az ember. Ha „ennyi volt”, én a magam részéről boldogan megelégszem vele. De azért a nappal nem borult éjszakai sötétségbe Washingtonban, és Irán bosszújától sem vinnyognak félelmükben az amerikai katonák, azt azért szögezzük le. Arról nem is szólva, hogy az iráni „bosszú” elsősorban iráni életekbe került, mert a felajzott népek halálra taposták egymást a temetésen. Ha idevesszük az ukrán gép majd 200 áldozatát, akkor az is  – az érintettek és szeretteik borzalmas tragédiáján túl  – inkább Iránnak fáj, mint Amerikának vagy Izraelnek. Ha tényleg ennyi volt, ahogyan Trump tweetelte, még az a gyanú is felmerül az ember fiában, hogy előre lepacsizták az egészet. (Talán már az Ajatollahoknak is sok volt Szulejmániból vagy a hatalmából, talán az iraki zavargásokban a milíciái kegyetlen megtorló akciói verték ki a biztosítékot, ki tudja…)

Persze azért annyira nem vagyunk naivak, hogy elhiggyük, tényleg „ennyi volt”.

Ez legfeljebb belpolitikai izmozásnak volt „ennyi”, mert az oroszok és az irániak bátran behazudhatják a rengeteg NATO katona halálát, az elszigetelt ország lakóinak nagy része be is veszi, mert pontosan ezt akarják hallani: ’Irán rettenetes ellencsapásában száz annyian haltak meg, értékes hadiszerszámok mentek füstbe, megmutattuk a keresztes gyauroknak, hol lakik a perzsák istene! Az, hogy nem történt semmi lényeges, az elhasznált rakéták értéke sokszorosa az okozott kárnak, nyilván csak az amúgy is hazug ellenség szánalmas propagandája, miként az ukrán gép lelövése is. Nem csoda, hiszen a holland orvosokat szállító maláj gépet is az oroszokra akarták kenni, csak azért, mert időnként néhány orosz tiszt - a szabadidejében! - átjárogat arrafelé a frontra kicsit kikapcsolódni. S ha visznek magukkal egy-két BUK rakétát már mindjárt bűnösök, ugye… Nevetséges propaganda az egész…’
Ha ezzel le lehet csillapítani a saját iszlám forradalmától megmámorosodott iráni átlagpolgárt (akikből azért egyre kevesebb van), akkor nekem tökéletesen megfelel. Trump ugyanúgy erőskezű irányítónak érezheti magát, mint amikor Asszadot szórta meg cirkálórakétákkal a gáztámadás után, a szaúdiak elkönyvelhetik, hogy bosszút álltak az olajfinomítójukat ért támadásért. Mindenki nyert valamit, még Irán is, mert újra dúsíthatják az uránt… És éppen ez a bibi.

Az alapprobléma megmaradt.

Szulejmáni a forradalmi gárda Al Quds szárnyának volt a vezetője. A név Jeruzsálem arab elnevezése (nyílván nem fogják a zsidó nevén hívni, emlékeztetve a 3000 éves zsidó történelemre, melynek fókusza ez a város volt.) Az elnevezés szó szerint azt jelenti, hogy „A Szent”. A város ugyanis a muzulmánoknak is szent (különleges jelentőséggel bíró, nem „közönséges”). Mekka és Medina után a harmadik legszentebb, a (tőlük) „legtávolabbi” (al-aksza) mecset miatt. Bár Mohamed soha sem járt fizikai valójában itt, bizonyos muzulmán legendák ide kötik, és aki az Al-Aksza mecsetben egyet imádkozik, az 500 sima imádkozással ér fel (az iszlám kiérdemlő vallás, az imádkozás az érdemszerző 5 cselekedet egyike). Az Al Quds brigádok deklarált célja Jeruzsálem „felszabadítása”, ami nyílván a zsidók elüldözésével egyenértékű. A cél eléréséhez pedig meg kell semmisíteni a zsidó államot, Izraelt. Szulejmáni – és a brigád – minden erőfeszítése ezt a végcélt szolgálta. Ezért hozták létre a milíciákat, ezért csempésztek fegyvereket mindenkinek, aki Izrael ellensége, ezt a célt harsogják minden héten, külön ünnepet is szenteltek neki. Ez pedig nem politikai cél, hanem vallási cél, „Allah akarata”, amit politikai eszközökkel és (had)erővel akarnak elérni. Hasonlóan ahhoz, ahogy a keresztes hadjáratok célja is Jeruzsálem (benne a „szent sír”) „felszabadítása” volt a muzulmán megszállás alól. A pápák a kereszteseknek előre örök bűnbocsánatot hirdettek, ha részt vesznek a „szent háborúban”, ahogyan most a muzulmánoknak is a hetedik paradicsomot ígérik az imámjaik, ha mártírok lesznek ebben a „szent háborúban”.

Akkor ismerkedjünk meg a „szent háború” fogalmával, mert ez áthatja a mi hétköznapjainkat is, ha akarjuk, ha nem.

Maga a fogalom is fából vaskarika, a háború ugyanis a lehető legszentségtelenebb dolog. Talán Ágoston fektette le az igazságos háború fogalomkörét: megóvni értékeinket és szeretteinket a rájuk rontó gonosztól, igazságos önvédelem. Rárontani másokra és az övéket elvenni – bűn és gonosz dolog. Kivéve – és itt jön a lényeg – ha valami magasztosabb, „szent” cél érdekében történik. A „szent háború” tehát nem egyéb, mint a lelkiismeret felmentésére tett vallásos kísérlet. Valami nagyon nem jót csinálunk, de megmagyarázzuk róla, hogy az miért szent és igazságos.

„Szent háborút” a pápák nem csak a muzulmánok, hanem más keresztények, az eretnekek, politikai riválisaik ellen is folytattak. Így a „szent cél” néha valós volt, néha csak ürügy, a politikai machinációk része. A harmincéves háborút lezáró vesztfáliai béke hozta meg Európa számára azt a felismerést, hogy vallási célból nem érdemes háborúzni. A lelkiismeretért folyó harcban a kard nem helyettesítheti a szó erejét. Mert a kard nem hat el a lelkiismeretig, a szó viszont igen. (Ez Jézus tanítása is, aki a rituális tisztaság és tisztátalanság kapcsán mondta, hogy az étel nem hatol a szívbe, hanem távozik a testből, ezért nem az fertőzteti meg az embert, ami a száján bemegy, hanem, ami kijön: a szó. Máté 15).
A vallásháborúk helyét az ideológiai háborúk vették át – egyébként helyesen, mert az ilyesfajta viaskodásoknak a pulpitusokon és nem a csatatéren a helye. Az ideológiai háborúkban is lettek „szent célok”, melyekre hivatkozva az alapvető erkölcsi, szakmai szabályokat fel lehetett rúgni a vitában. De azért a „karakter gyilkosságok” még mindig enyhébb változatai a gyilkosságoknak. Az áldozatok azért védekezhetnek még ellene, és jóvá is lehet tenni őket – az igazság kimondásával. Az ideológia nevében fizikailag lemészároltakról ez nem mondható el, legyenek akár a holocaust, akár a málenkij robot áldozatai. (Ezért fontos az emberi élet szentségére figyelni, melyről következő cikkemben akarok írni.) A szentségtelen „szent háborúk” híres jelmondata: „A cél szentesíti az eszközt”, melyet a jezsuitáknak tulajdonítunk. (Bár állítólag ők is csak átvették Machiavellitől, minden estre „sikerrel” alkalmazták az ellenreformáció idején.) Azt talán mondanom sem kell, hogy Jézus ilyet nem tanított, éppen ellenkezőleg, nagyon is fontos, hogy a célt milyen eszközökkel érjük el. És a cél elérése, a siker, egyáltalán nem „szentesíti” a tisztességtelen eszközöket, mert az igazi cél egy hívő számára nem az, hogy a felekezete hatalmát minél jobban kiterjessze, hanem az, hogy Krisztus természetét magára öltse. Ebben pedig az eszközök megválogatása nagyon is fontos. Mert ezek az eszközök tesznek minket valamilyenné, ezek határozzák meg, hogy a személyiségünk és a jellemünk milyen irányba fejlődik. Pál azt írja „végrendeletében” Timóteusnak, hogy hiába ér valaki elsőnek célba, ha csalt, a győzelme érvénytelen (2Tim2,5):

„Ha pedig küzd is valaki, nem koronáztatik meg, ha nem szabályszerűen küzd.”

A sport célja ugyanis az, hogy „győzzön a jobb”, „egyenlő pályák, egyenlő esélyek”, csak így volna értéke a győzelemnek. A sportolás célja ugyanis a jellem nemesítése, hogy megtanuljunk uralkodni a testünkön és annak kívánságain, hogy jellemes emberré válva el tudjuk viselni a kudarcot éppen úgy, mint a győzelmet. A sportszerűség alakítja a jellemünket kívánatossá és nem az, ha sikerül csellel, csalással behúzni a győzelmet. Az éppen az ellenkező hatást éri el, jellemtelen gazemberré tesz bennünket, nem „jó” lelkiismeretet, hanem „kiégett”, elhalt lelkiismeretet eredményez.

Jézus a híres Hegyibeszédben boldognak mondja a szelídeket (a vadakkal ellentétben), mert a végén mégis ők örökölnek és nem a hódítók. Ebben pedig bölcs Salamont visszhangozza, aki ezt adta át tanulságul az utókornak (Példabeszédek 3,31-32):

„Ne irigykedj az erőszakos emberre, és egyik útját se válaszd!

Mert a hamis úton járókat utálja az ÚR, de a becsületesekkel közösségben van.”

A „Szent háborúk” azért nem vesztek ki a mi világunkban sem, a szemünk előtt most is sok helyen ádáz ideológiai háború dúl.

Itt vannak például az amerikai evangéliumi keresztények, akik Trump legfőbb támogatói.

Elismerik, hogy Trump – ha egyáltalán kereszténynek lehet mondani – nem éppen a példaszerű életéről és viselkedéséről híres. Mindez azonban eltörpül a cél mellett, hogy konzervatív bírót nevez majd ki a legfelsőbb bíróságba, és nehezíteni vagy egyenesen tiltani lehet az abortuszokat. Intézkedéseivel visszaszorítja a szekularisták nyomulását a vallás kiszorítására. Ha Trump történetesen demokrata elnök volna, már valószínűleg Antikrisztusnak kiáltották volna ki, hoznák a vezetőkkel szemben (jogosan) támasztandó erkölcsi követelmények listáját, és a bibliai próféciákat a végidők romlásáról, hogy például (2Tim3,1-5):

„Az utolsó napokban nehéz idők állanak be. ²Mert lesznek az emberek magukat szeretők, pénzsóvárgók, kérkedők, kevélyek, káromkodók, szüleik iránt engedetlenek, háládatlanok, tisztátalanok, ³Szeretet nélkül valók, kérlelhetetlenek, rágalmazók, mértékletlenek, kegyetlenek, a jónak nem kedvelői. ⁴Árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, inkább a gyönyörnek, mint Istennek szeretői. ⁵Kiknél megvan a kegyességnek látszata, de megtagadják annak erejét. És ezeket kerüld.”

De ők nem kerülik, hanem együtt pózolnak vele, a híveket „Isten nevében” arra szólítják fel, hogy ha befogott orral is, de rá szavazzanak. Mert a cél szentesíti az eszköz, egy antikrisztusi figura is lehet Isten jó szolgája, miként a perzsa Círus (Ésa45,4-5).

Vagy itt van például a hazai keresztény kurzus.

A szent cél érdekében le lehet építeni a jogállamot, a köztől el lehet orozni a médiát és kisajátítani ideológiai célokra. Be lehet avatkozni a felekezetek közti viszonyba pénzzel, törvényekkel. Ha a neológ Mazsihisz sokat ugrál, akkor majd a haszidokat pumpáljuk fel. Ha Simicska beszól, akkor majd felhizlalunk mást az adófizetők pénzéből nemzeti nagytőkésnek. Ha a szocik halmoznák fel az eredeti tőkét olyan szervezetten és hangyaszorgalommal, akkor zengene a hazaárulózás, így viszont a „szent” cél szentesíti az eszközt is. Az illiberális rendszer hívei fennen hangoztatják is, hogy teljesen felesleges őket azzal szembesíteni, hogy a magyarokból a világ egyik legnagyobb adóprésével kisajtolt pénzt hogyan herdálják el a szemük láttára, akkor is Orbánra szavaznak – ami egyébként szívük joga.
A „szent háború” felment a szakmai követelmények alól, felmenti a lelkiismeretünket, amikor olyat teszünk, amelyet mások esetében szigorúan bűnnek ítélnénk. Lelkiismeret furdalás nélkül szavazzuk meg a leghülyébb törvényeket is, tesszük zsebre a CT gépekre fordítható pénzt, és nem törődünk azokkal a betegekkel, akik 180 napot várnak emiatt egy vizsgálatra, mert mindez egy szent háború része, egy szent célt szolgál, a haza majd ettől derül fényre.
A „haza” is lehet vallási rajongás (mondanám bálványimádás) tárgya, miként a vallásellenes marxizmust hirdető kicsinyes diktátorok személyi kultusza is vetekedett a legnevesebb katolikus vagy ortodox szentekével is. A politikai messianizmus éppen úgy a vallás tárgykörébe tartozik, mint Irán szent háborúja Jeruzsálem „felszabadítása” érdekében. A különbség csupán annyi, hogy Európa e tájain már (egyelőre?) nem illendő fizikai erőszakot alkalmazni az ideológiai célok elérése érdekében.

A vesztfáliai békéhez vezető véres út egyik tanulsága az volt, hogy az államot ki kell hagyni az ideológiai csatározásokból. Az állam ugyanis nem lehet a társadalomban dúló ideológiai-vallási meccsben résztvevő, mert ő a bíró. Ha a bíró beáll valamelyik csapat mellé, az csalás. Az államnak nem feladata, hogy a társdalomban dúló ideológiai vitákban állást foglaljon. Az a feladata, hogy felügyelje: a felek megmaradnak a szabályok adta keretek között, és nem csalnak a saját „szent” céljaik elérésében. Ha azonban a bíró deklarálja, hogy ő az egyik résztvevőnek drukkol, sőt a hatalmát – amit a pártatlan bíráskodásra kapott – arra fogja használni, hogy minden módon segítse kedvenc csapatát, még gólokat is hajlandó nekik rúgni, magát diszkvalifikálja, maga bizonyítja teljesen alkalmatlan voltát a feladatra, amit el akar látni. Ez pedig veszélyes. A társadalmi békére mindenképpen. Egy vallásos bíró esetében is alapvető szakmai elvárás, hogy ugyanolyan tisztességesen járjon el egy ateista ügyében, mint egy hitsorsosa esetében tenné, és fordítva. Ha nem így tesz, visszaél a hatalmával és aláássa a bírói hivatal tekintélyét. Pillanatnyi „győzelméért”, hogy sikerült rúgnia egyet ideológiai ellenfelén, sokkal nagyobb árat kell fizetnie.  Az ilyen bírót le kell váltani, ha nem megy magától.

Pontosan ugyanez a helyzet Iránnal is.

Amíg Irán nem tesz le arról, hogy meg akarja semmisíteni Izraelt és „visszafoglalni” Jeruzsálemet, az alap probléma meg fog maradni. Valahogy, valamikor meg kell állítani. Ha nem állítja meg a nemzetközi közösség, akkor azoknak kell, akiknek a létét fenyegeti. Ez a probléma pedig háromféleképpen oldódhat meg:

1. Iránban lesznek alapvető változások. A teokráciát (lehetőleg valódi) demokrácia váltja fel, a papokat az állam éléről eltávolítják, és az állam visszatér eredeti küldetéséhez, a törvényes rend fenntartásához, amely (lehetőleg) minden ember számára egyenlő eséllyel biztosítja a boldogulást.
   
   
2. Iránt szankciókkal vagy baloskával, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel kordában tartják, hogy ne legyen ereje és lehetősége „szent” háborús céljait megvalósítani. Ehhez azt is meg kell akadályozni, hogy atombombája legyen. Ebbe illeszkedik Szulejmáni levadászása is.
   
   
3. Akkorát változnak az erőviszonyok a Közép-Keleten, hogy a cél elérhetetlenné válik. (Miként a pápák is lemondtak a 13. századtól a keresztes háborúkról, mert értelmetlenek voltak. Nem mintha előtte nem lettek volna értelmetlenek, csak addigra olyan változások mentek végbe a világban, hogy az egyszeri ember számára is nyilvánvaló volt ezek értelmetlensége, így már nem vette be a „szent” maszlagot.)

A legjobb mindenkinek az első lenne, beleértve magukat az irániakat is. A legrosszabb a második, főleg az irániaknak. A legesélyesebb azonban a harmadik verzió. Én – vér laikusként - azt prognosztizálom, hogy további nagy és drámai átalakulások előtt áll az egész muzulmán világ.