Úgy tűnik, hogy a civil szervezetek ellen indított kormányzati hadjárat nem fog csillapodni. Kormánypárti politikusok és maga a miniszterelnök is olyan kijelentéseket tettek, melyek felérnek egy becsületsértéssel. A július 21-i rádiónyilatkozat szerint:

„A Soros György által támogatott civilek közös erővel szállítják be a migránsokat Európába - erre már bizonyítékok vannak. Az NGO-k Európa akarata ellenére szállít ide migránsokat, miközben azt mondják magukról, hogy ők a jó emberek, bennünket pedig rossznak állítanak be…” (origo)

"Az NGO-k úgy akarnak föltűnni, mintha jó emberek lennének, de valójában zsoldban állnak, migránsokat szállítanak, rossz ügy oldalán állnak, kevert népességet akarnak Európában, antidemokraták, szemben állnak a nép akaratával, rosszat akarnak a magyar embereknek."  (444).

Hosszadalmas és fordulatokban gazdag látogatást tett hazánkban Izrael miniszterelnöke. A fordulatok nem csak ezt a három napot jellemezték, hanem az előtte levő időszakot is. Magyarországon a nacionalizmus és a katolicizmus előretörésével mindig megerősödnek az antiszemita hangok is, mivel mindkét izmus múltja bővelkedik a zsidók elleni kirohanásokban és tettleges atrocitásokban.

Két drúz származású rendőr és a három izraeli arab merénylő halálával végződött a péntek reggeli merénylet a Templom-hegyen. Az ügy akár el is férhetne a többi Izraelben szórványosan előforduló merénylet között, ha nem lenne egy fontos vonatkozásában új fejlemény. Az újdonság pedig az, hogy a Templom-hegyet – vagy ahogyan a Biblia hívja, az Úr házának hegyét – eddig különleges státusz illette meg a hely vallási jelentősége miatt. Ezt a státuszt alapjaiban változtathatják meg ezek az események, melyek a Közel-kelti helyzetre is alapjaiban hathatnak ki. Ennek megértéséhez kicsit át kell tekintenünk a hely jelentőségét.

Nincs háború! Korunk egyik rákfenéje, amely kezdi megmérgezni a leghétköznapibb dolgainkat is, a háborús retorika. Háborúban nincs középút, aki nincs velünk, az ellenünk van. Nem lehet egyszerre két urat szolgálni, legalább is olyan két urat, akik egymásnak esküdt ellenségei. Háborúban csak „ők” vannak és „mi”, vagy sikerül túlélni, vagy elpusztulunk. A morális „egyfelől-másfelől” mérleglésnek nincs helye, minden erkölcsös, helyes és jó, ami „nekik” árt, és minden erkölcstelen, helytelen és rossz, ami a „mi” pozícióinkat gyengíti. A háborús retorika legfőbb baja pedig az, hogy egyre mélyíti a lövészárkokat, szélesíti a szakadékokat, átjárhatatlanná teszi a táborokat, míg végül annyira elviselhetetlen helyzetet teremt, hogy valamelyik félben felötlik az „ideje ennek véget vetni” gondolat, és tényleg kitör a háború, és a felek a másik totális megsemmisítéséig akarnak harcolni. A háborús retorikából így lesz először hidegháború, majd forró vérontás. Különösen így van ez akkor, amikor a hatalom gyakorlói használják a háborús retorikát.

Mintha nem lenne elég baj a Közel-Keleten, most még az olaj-államok is egymásnak estek. 13 pontos ultimátummal akarják Katart arra kényszeríteni, hogy… Mire is?

A követelések kísértetiesen emlékeztetnek arra a jegyzékre, melyet Ferenc József küldött a szerb kormánynak a trónörökös szarajevói meggyilkolása után, s melynek elutasítása vezetett az első világháború kitöréséhez. Lehet, ha a jó öreg kájzer tudta volna, hogyan végződik, meg sem írja. Csakhogy rosszul mérte fel az erőviszonyokat és a Monarchiát belelökte a sírjába.

Olvasók tiltakozására visszavonta a Libri egy ismert keresztény szerző „Fegyelmezz, megéri” című könyvét, mivel az tanácsokat tartalmazott azzal kapcsolatban, hogyan alkalmazza a szülő a testi fenyítést. Az elementáris felháborodás farvizén azután kaptak a keresztények hideget, meleget. Hiába próbált védekezni a kiadó azzal, hogy a fenyítés és a bántalmazás két különböző dolog, önmagában az a tény, hogy „tanácsok” – tegyük hozzá, tényleg elég fura tanácsok – találhatóak a könyv függelékében azzal kapcsolatban, hogy kézzel vagy valamilyen alkalmas eszközzel (vesszővel, szíjjal) érdemes-e elvégezni a fenyítést, elegendőnek bizonyult arra, hogy a pszichológus szakma és a szülők egy része talpra ugorjon és vendettát hirdessen a könyv és a szerző ellen.

A jelenlegi kormánypolitikát meghatározó ideológia kulcs eleme a bizonyos - közelebbről meg nem nevezett - háttérhatalmak aknamunkája, melyek a nemzetállamok és a családok elsöprésével készítenék az utat a globalizáció előtt. A beszélgetések során végül ide lukadunk ki, legyen szó klímáról, migrációról, egyházról vagy sportról.

Ahogyan azt sejteni lehetett, az orosz szál ügye elérte a regnáló amerikai elnököt, akinek eddigi ténykedéséről Ésaiás próféta szavai jutottak eszembe (3,5-6):

„És adok nékik gyerkőczöket fejedelmekül, és gyermekek uralkodnak rajtok.

 És nyomorba jut a nép; egyik a másik ellen, ki-ki az ő társa ellen támad, a gyermek az öreg ellen, becstelen a tisztes ellen;”

Jeruzsálem nagy prófétája ezt Áház király idejében látta, aki gyerekesen rajongott az asszír birodalomért, és feje tetejére állította a királyságát: a jó rossz lett, a rossz meg jó.

Trump már megválasztásakor is rendkívül megosztotta az amerikai közvéleményt, azon belül a hagyományosan „keresztény” köröket. Némelyek magát az Antikrisztust, mások éppen ellenkezőleg, egyfajta politikai messiást láttak benne. A mi evangéliumi köreinkben is sokan bizonygatták, hogy Isten ajándéka Trump, égi és földi ómeneket igyekeztek ezzel kapcsolatban bemutatni. (Személyes kedvencem a Hillary szemöldökére szálló légy, mely által „Isten” azt üzente volna: ez a nő egy csapás! Lásd még a 4. egyiptomi csapást, ami bögöly volt ugyan, nem légy, de kicsire nem adunk, ha amúgy is tudjuk, hogy a „történelem ura” mit is akar üzenni.) Keresztény vezetők imádkoztak érte (mondjuk, ez rendjén is van, hiszen minden emberért közben kell járni) és bizonygatták róla, hogy „újjászületett” és „élő hittel” rendelkező ember, hogy meggyőzzék a finnyásabb hívőket is, akik nem nézték jó szemmel a vérbő és szexista megnyilatkozásait. (Ez, mondjuk, már kimerítheti a hamis tanúzás tilalmát.) A legnagyobb fordulatot mégis a magyar kormánykörökhöz hasonló „keresztények” mutatták be, akik mindenhol a zsidó-szabadkőműves összeesküvés jeleit szimatolták eleddig, és rátaláltak a zsidó szálakra, most – egyelőre – mélyen hallgatnak erről, holott Trump éppen jobban be van ezekbe ágyazva, mint elődei. A világ nacionalistái örömmel fogadták Trump győzelmét, azt remélve, hogy a globalizációt, a demokráciát és az emberi jogokat „erőltető” kurzust felváltja a nemzeti érdekek előtérbe kerülése, és végre szabadon lehet gyűlölködni, fröcsögni, politikailag inkorrektül beszélni és önzőzni a haza érdekében, mert Amerika is ezt teszi. Azóta ez az öröm kicsit megkopni látszik, mert bizony súlyos következményei vannak, ha a nemzetek csak (vagy inkább) saját önző érdekeiket követik. Lásd a klíma egyezmény kérdését, amit Trump nyílván azért mondott fel, hogy kedvezzen az amerikai bányászoknak és acélmunkásoknak, akiket a legsúlyosabban érintetek volna az intézkedések. Százezer munkahely megmenekül Amerikában, a többi? Nem érdekes. Ahogyan egymillió új munkahelyet jelenthet a Szaúdi-Arábiával (nyílván Irán rovására megkötött) fegyverszállítási egyezmény. Hogy az új fegyverkezési verseny milyen következményekkel jár majd a Közel-Keleten? Kit érdekel? Az ügyben pedig Izrael is érintett, hiszen az arab államok felfegyverzése megváltoztatja Izrael biztonsági helyzetét is a térségben, de cserébe (talán) áttelepítik a követséget Jeruzsálembe. Hurrá!

Azoknak, akik nagy dolgokat vártak a szinte politikai messiásként tisztelt új amerikai elnöktől, ismét csalódniuk kellett. Trump jeruzsálemi látogatása – legalább is egyenlőre – nem hozott semmi újat az izraeliek és a palesztinok viszonyában. Pedig a zsidó államban nagy várakozással néztek a látogatás elé, komoly bejelentéseket vártak.

Sok kérdést kaptam ezzel kapcsolatban, így kutakodtam és gondolkodtam egy kicsit, és erre jutottam:

Ha lesz, az nem a mostani események miatt lesz.

A mostani események (amerikai atom-tengeralattjáró és anyahajó-flotta, rakétaelfogó rendszer telepítése  stb.) az amerikai kommunikáció szerint nem csapásmérést szolgál (ahhoz mondjuk kevésnek is tűnik), hanem világos jelzést ad a sztálinista diktátornak: ha megtámad egy katonai bázist vagy interkontinentális rakétát lő ki, ugyanolyan katonai válaszcsapásra számíthat, mint Szíriában Asszad a szaringázas támadás után. Kérdés persze, hogy mi lenne egy nem interkontinentális rakéta indítása vagy egy újabb atomteszt esetén. Az amerikaiak tehát nem készülnek háborúzni, és adott esetben is korlátozott csapást mérnének. És itt jön az első de.

Túl sok a paranoiás vezető manapság. Ez pedig kiszámíthatatlanná teszi a helyzetet. Trump elnöksége első heteiben ráijesztett a világra azzal, hogy mindenféle gyanús alakokat emelt hatalomba és teljesen kiszámíthatatlan üzeneteket küldött a világnak. Ez mára már konszolidálódott valamelyest, de nem tudni, hogy a világ vezető gazdasági és katonai hatalmának első embere hogyan viselkedik krízishelyzetekben. Mondjuk egy olyanban, amilyenben Kennedy volt a kubai rakétaválság idején. Az Észak-koreaiak pedig amúgy is egy alternatív valóságban élnek már régen, nem lehet a diktátortól elvárni, hogy reálisan lássa a világot és a valódi erőviszonyokat, ahogy Sztálintól, Ceausescutól vagy Kadhafitól sem lehetett. A kölcsönös paranoia viszont oda vezethet, hogy a helyzet eszkalálódik. Én ezt nem tartom valószínűnek, de lehet, hogy csak váltig reménykedem benne, hogy elkerülhető.

De mi történne, ha mégis háborús konfliktus alakulna ki? A tapasztalat az, hogy az Észak-Koreához hasonló diktatúrák nagyon ingatagok. Sokkal kisebb a teljesítő képességük még annál is, ami látszik. Ez a dolgok természetéből fakad. A kontraszelekcióból, a szervilis idiótizmusból, ami előbb utóbb ellenséget lát a tehetségben és üldözi. A rezsim önpusztító hajlamaiból, és abból, hogy az alattvalók – hiába nyomják el bennük és ők magukban – a szívük mélyén tudják, hogy úgy rossz ez az egész, ahogyan van. És biztosan lehetne találni a legfelsőbb katonai körökben is olyanokat, akik a bőrükért cserébe, szívesen hátba döfnék ezt a kövér kis … gyereket. Az atomfenyegetés inkább a Dél-koreaiak parája és nem Amerikáé, de azért az biztosan megoldható lenne, hogy az atomarzenált kiiktassák. Észak-Korea katonailag viszonylag egyszerűen legyőzhető lehetne. (Ez az „egyszerű” persze több tíz vagy száz ezer ember halálát, megnyomorodást és kimondhatatlan szenvedését jelentené, míg a harcok el nem csitulnak és még az után is. Ennek azt lehet ellene vetni, hogy most is tíz és száz ezrek senyvednek táborokban.) És itt jön megint a de.

A háborút könnyű lehet megnyerni, de mi lesz utána? Szaddam Husszeint is viszonylag egyszerű volt legyőzni a csatatéren, de a békét nem sikerült megnyernie Amerikának. A megbomlott hatalmi egyensúly pedig átrendeződésekhez vezetett, amelyek nem éppen Amerika akarata szerint alakultak. Az Észak-koreai rezsim bukása után kialakulhat olyan gerillaháború, mint amilyen Afganisztánban, különösen, ha a kínaiak és az oroszok is beszállnak, mert egy nyílt katonai konfliktust azért nem kockáztatnának. De lehet olyan koreai egyesülés is, mint Kelet- és Nyugat-Németország esetében. És e két végpont között még számos átmeneti árnyalat.

Félve mondom ki, de én a lelkem mélyén úgy érzem, örülnék neki, ha eltakarítanák a világ utolsó maoista-sztálinista diktatúráját. Az imám viszont az, hogy ha lehet, ez puskalövés nélkül történjen meg. És akkor talán viszontláthatnám egykori egyetemi évfolyam és szobatársamat, aki a diplomaosztó után, titokban befogadta az Urat, és akinek úgy csempésztünk koreai Bibliát a stuttgarti iratmissziótól ’87-ben. Amit persze nem mert magával hazavinni, és én a polcomon őrzöm, mert nem hallottam semmit sem felőle azóta, hogy felpakolta a hűtőgépet és a hi-fi tornyot, és felszállt a vonatra. A nevét most nem írom ide, de csak úgy hívtuk: Kovács úr, mert az volt a munkája, hogy mozdonykerekeket ellenőrzött egy kis kalapáccsal az öntőüzemben. Remélem él még, és jól van. És ez így is marad.