Olvasók tiltakozására visszavonta a Libri egy ismert keresztény szerző „Fegyelmezz, megéri” című könyvét, mivel az tanácsokat tartalmazott azzal kapcsolatban, hogyan alkalmazza a szülő a testi fenyítést. Az elementáris felháborodás farvizén azután kaptak a keresztények hideget, meleget. Hiába próbált védekezni a kiadó azzal, hogy a fenyítés és a bántalmazás két különböző dolog, önmagában az a tény, hogy „tanácsok” – tegyük hozzá, tényleg elég fura tanácsok – találhatóak a könyv függelékében azzal kapcsolatban, hogy kézzel vagy valamilyen alkalmas eszközzel (vesszővel, szíjjal) érdemes-e elvégezni a fenyítést, elegendőnek bizonyult arra, hogy a pszichológus szakma és a szülők egy része talpra ugorjon és vendettát hirdessen a könyv és a szerző ellen.

A könyv „botránykönyv” lett, Dobson a fundamentalista szubkultúra prófétája. A 444 még le is hazugozza a kiadót egy ószövetségi idézetre hivatkozva. (Még hogy a Biblia nem buzdít gyerekbántalmazásra! Piha! Mózes törvényében még az is benne van, hogy a szülő kövezze halálra az engedetlen gyereket. Mondjuk vehették volna a körülmetélést is, végső soron az már egyenesen csecsemő bántalmazás. Néhány Nyugat-európai országban már veszik is.) A pszichológusok pedig az 1997. XXXI. törvényt idézik a gyermekek védelméről, miszerint a gyermekek kínzása és testi fenyítése törvénytelen. Igazi süketek párbeszéde, ahogyan az társadalmunkra sajnos egyre jellemzőbb. Sajnálatos volna, hogy ha a politika vezérelte árokásás az élet minden területére így kihatna. Az egész lavinát pedig egy pszichológus nő indította el, akit gyermekkorában minden apróságért kegyetlenül megvert az apja, súlyos lelki problémákat és személyiségzavart okozva neki.

Mi ezzel az egésszel a problémám.

Megint súlyos aránytévesztések vannak és ez felesleges ellenségeskedést szül. Dobson úrról mindenkinek meg lehet a maga véleménye, a könyveiről is, annak tartalmáról is. Követheti vagy elvetheti őket. Csakhogy itt valójában nem róla és még csak nem is a gyermekekről van szó.

Talán célszerű először különbséget tenni a fegyelmezés, a testi fenyítés és a bántalmazás fogalmai között. Ha e három egy és ugyanaz, akkor a börtönben a helye annak az anyukának is, aki a kezénél fogva rángatta tegnap a szemem láttára a hisztiző háromévesforma lányát egy plázában. Meg annak is, aki a pénztártól fizetés nélkül rohant a kisded után, aki a boltból műanyag motorjával brümmögve robogott ki az úttestre a parkoló autók közé, és kapott egy nyaklevest. Egyik esetben sem kiáltottam rendőr után, mert amúgy nem tűnt úgy, hogy a szóban forgó anyukák brutális vadállatok lettek volna, akiknek börtönben a helyük, de minimum egy felfüggesztett. És ezek az anyukák nem voltak a megfelelő lelkiállapotban sem, amikor fizikai fájdalmat okoztak szemük fényének, mind a ketten zaklatottnak és idegesnek tűntek, az utóbbi még el is sírta magát ijedtében. Nyoma sem volt bennük a foteljében ülő pszichológus kiegyensúlyozottságának, mellyel pácienseit fogadja és empátiával, ugyanakkor megfelelő távolságtartással megfontolt tanácsaival helyes irányba tereli. Az ilyen apró testi és lelki jelzések arra valók, hogy kizökkentsék a gyereket egy rossz attitüdből, és nem bántalmazások, még csak nem is testi fenyítések, melyek nem ok nélkül szerepelnek a kínzás és az egyéb megalázó bánásmód kifejezések között. Fizikai fájdalom okozása nem minden esetben bántalmazás.
Ugyanakkor tudjuk mindannyian jól, hogy lehet egy gyereket úgy is bántalmazni, hogy egy ujjal sem érünk hozzá. Csak úgy verbálisan. Normális szülőnek nagyobb fájdalmat okoz az, ha fájdalmat kell okoznia a gyermekének. Akinek nem, sőt kéjes örömöt, azok ellen íródott a törvény.

Egy megfelelő okkal kiosztott nyaklevest vagy fenékre csapást, amely szem előtt tartja a „szemet szemért, fogat fogért”, vagyis a szükségesség és arányosság elvét, nem lehet és nem is érdemes bántalmazásnak nevezni. A pszichológusnő gyermekkori kínzását pedig nem lehet egy lapon említeni Dobson felfogásával. Amely felfogás – bár a Bibliára hivatkozik – immit-amott vaskalapos és inkább a „kemény szeretetet” hirdető protestáns felfogás visszatükröződése, mint a bibliai szöveg helyes megértése.

És itt a másik dolog, amiben nem érdemes felesleges konfliktust szítani.

A hívők meggyőződése szerint a Biblia Istennek az ember számára adott kinyilatkoztatása, melyben számos szövetség szerepel. Ezek közül kettő emelkedik ki, mely arra vonatkozik, hogyan válhat valaki Isten tulajdon népének részévé. Az első (vagy régi, azaz ó) szövetséget Isten a zsidó néppel kötötte. Ez átok és áldás terhe mellett 613 parancsolat megtartására kötelezte azokat, akik e szerint a szövetség szerint akartak Isten népévé válni. Ezek közül nem lehet válogatni, mind a 613-at be kell tartani, aki bármelyiket megrontja, az egész szövetség megrontásában vétkes. Bár Isten ezt soha nem akarta, a zsidó nép történelme egy pontján királyt kért magának, és létrejött egy teokratikus királyság, ahol az állam hatalma és a vallás (a test és a lelkiismeret feletti hatalom) teljes egészében összefonódott, noha a tejhatalom megoszlott három intézmény között: király, pap, próféta. Az első kettő dinasztikusan öröklődött, míg a harmadik továbbra is „karizmatikus” hatalom volt, senki sem vehette magának, hanem Isten választott. A zsidó teokratikus kísérlet teljes csőddel (az asszír és babiloni fogsággal) végződött. Az emberek e földi teokráciától nem lettek erkölcsösebbek, sőt rosszabbá váltak, mint a kánaániták, akiket a bűneik és gonoszságaik miatt űzött ki Izrael elől az Örökkévaló. A tanulság pedig ez: Ha valaki gyarló ember bárhol e világi, azaz földi teokráciát hirdet, mindenki fusson, meneküljön amerre lát! Ezek kivétel nélkül borzalmas elnyomásba, erkölcstelenségbe és vérfürdőbe végződtek. Babilon lett mindegyik a münszteritől, a vatikánin át, Genfig, David Koresig, a szalafistákig és az ISIS-ig bezárólag. Izrael prófétái éppen ezért már a romlás ideje alatt is hirdették egy második (új) szövetség szükségességét és egy olyan „felkent” (héberül: Massijách; görögül: Chrisztosz) király eljövetelét, aki nem csak tökéletesen betölti a törvényt, hanem egyedül méltó arra, hogy uralkodjon Isten Királyságában. Az újszövetségi, azaz keresztény hitnek az alapja az, hogy ez a személy a názáreti Jézusban jelent meg. Miért fontos ez?

Azért, mert a keresztényeken nem érdemes számon kérni a zsidó teokrácia szabályait. Az új szövetség egészen másképpen épül fel, mint az ó. A „keresztények” sokszor maguk sincsenek ezzel tisztában és fel akarják használni az államot arra, hogy a saját – sokszor ószövetségi – erkölcsi felfogásukat rákényszerítsék az állam többi polgárára. Ez ellen jogos a tiltakozás. De fordítva is igaz: kiforgatott érvekkel, eltúlzott véleményekkel, aránytalanul felnagyított butaságokkal sem érdemes az államot a keresztényekre hívni és törvényekkel fenyegetni olyasmit, aminek nincs köze törvénytelenséghez. Különben megdől Fülig Jimmy örökérvényű mondása: nem lehet minden pofon mellé forgalmi rendőrt állítani. Dobson véleményével lehet vitatkozni, de ha ezen az alapon tiltunk le és be könyveket, ugyanúgy inkvizíció a vége. És szerintem itt van a 444 cikk rákfenéje is. Nem azért cikizi a Bibliát, mert aggódik a gyermekekért, hanem azért mert jelenleg is kulturkampf zajlik az állami törvényekkel erkölcsöket javítani akaró ál- vagy tudatlan keresztények és az ezt (jogosan) elutasító, de a szekularizációt ugyanúgy törvényekkel kikényszeríteni akarók között. De én nem szeretném se azt, hogy Istenre hivatkozva állami törvényekkel üldözzék a homoszexuálisokat, se azt, hogy állami törvények tiltsák meg a prédikátoroknak, hogy a homoszexualitás kiélését bűnnek nevezhessék. Ha pedig a két fél az államnak ad fegyvert a kezébe a másik ellen, pontosan ez fog történni. Lehet, hogy most jól jött az, hogy a fenyítést a bántalmazással egybemosva, lehetett egyet rúgni a Biblián és a kereszténységen. De az állam eszközei, a törvények nem arra valók, hogy bármilyen izmus nevében „erkölcsössé” tegyék az embereket, ezt szeretném, ha mindenki megértené.