„Európa válságban van, mert elhagyta keresztény gyökereit”
Nos, hát feleim. Nem Európa van válságban, hanem a kereszténység. Az a kereszténység, amely képtelen alkalmazkodni a világ változásaihoz, még mindig a középkort sírja vissza, és abban reménykedik, hogy a politikai hatalom majd visszaadja neki a kiváltságait vagy legalább ezek egy részét, de legalább segít abban, hogy ne veszítsen még többet. A keresztény felekezetek jó része kövületté és múzeummá változott át, a múlt dicsőségének morzsái után mélázik. Másik részük próbál a világ után kapaszkodni, amely minden tekintetben elhúzott mellette.
Például.
Óriási „vívmány”, hogy a „jófej” Ferenc pápa engedélyezte, hogy óvszert húzzanak a katolikus hívek legalább az AIDS-fertőzött területeken. Most komolyan tapsolni kellene? Értem én, hogy ez a felekezet korábbi bigott álláspontjához képest nagy előrelépés, de a világ folyásához képest egy silány és nyomoronc engedményecske. Nincs ezen mit ünnepelni, azon kellene zokogni, hogy hogy nem történt meg már réges régen. Az ilyen értelmetlen, szektás tanítások is emberéletekbe kerülnek, és ez is ártatlan vér, nem csak az elabortált gyermekeké. És ha a világiak erre azt mondják, hogy ne kövessétek a felekezetetek életidegen tanításait, akkor bizony ők mondják az igazat. És a sort hosszan lehetne folytatni.
Van-e az egyházaknak a világ bűneinek ostorozásán és saját maguk érdemtelen fényezésén túl (mennyire hasznosak és fontosak és értékesek vagyunk) értelmes mondanivalója a modern ember számára? Tényleg azt kell pozitív jelzésnek látnunk, hogy egyre több traktor és híd felszenteléséhez hívnak papot, lelkészt? Ahogy Veszprém katolikus érseke szép karácsonyi homíliájában – melyre még többször visszatérek majd - írja:
„Magam is egyre nehezebben tudok eleget tenni a meghívásoknak, amelyek világi objektumok, illetve felújított keresztek, keresztutak, szentkutak megáldására szólnak. A szent helyek profanizálódása után elindult egy ellenkező folyamat: szakralizáljuk azt is, ami profán.”
Értem én, hogy manapság minden apróságnak örülni kell, de abban nyílván egyet értünk, hogy ezért bizony kár lett volna Isten Fiának odahagynia a Mennyeket és szenvednie a kereszten. Arról nem is szólva, hogy nehezen hihető, hogy ha az érsek úr szenteltvízzel meglocsol egy kombájnt az jobb, tartósabb, netán termelékenyebb lesz ettől, vagy a csupán a saját felekezete számára jelentkező „szakralitáson” túl, a többi polgárnak bármilyen értékelhető hasznára volna. Márpedig a probléma éppen ez. Egyre kevesebb polgár tartozik ezekhez a felekezetekhez – és nem ok nélkül. Miközben a világ fordul el a racionalitástól és újra keresi a transzcendenst, a hagyományos felekezetek számára ez nem igazán hoz fellendülést. Az én tapasztalatom az, hogy az emberek nem Istentől fordultak el, hanem az intézményesült egyháztól, az egyházi intézményektől. Jézus még mindig érdekli és izgatja őket, a felekezetek viszont nem, sőt... Ma sokkal több a „maga módján” hívő ember, mint aki a felekezeti tanításokat követi. Egyre anakronisztikusabb és áporodottabb az üres vallásosság levegője. Az európai emberek elfordulása ettől nem Európa erkölcsi válsága, hanem az intézményesült felekezetek csődje, változásra való alacsony képessége.
Európa nem válságban van, hanem változóban, ahogyan az egész világ is. Európa még most is a legjobb helyek egyike a világon és vajúdik a jövőjéért. Sok tekintetben ezt a jövőt úgy képzeli el, hogy abban az intézményes egyházaknak nem olyan szerep jut, mint azt szeretnék. Ebben viszont az is szerepet játszik, hogy az egyház konzervativizmusa jobbára nem értékőrzés (néha az is), hanem maradiság. Kétségbeesett kísérlet arra, hogy visszaforgassa, vagy legalább lassítsa az idő kerekét.
Félreértés ne essék, én sem hiszek a „fejlődésben”. Bölcs Salamon már 3000 évvel ezelőtt is megállapította, hogy nincs új a nap alatt, a történelem kereke nem előre, hanem csak körbe és körbe forog, mint a nap, a szél és a víz (Préd1,1-11). Az evolúció, a haladás gondolata annyira lelkesítette egy időben az európai embert, hogy nem vette észre, hogy az élet minősége egyáltalán nem javul, hanem romlik. Noha valóban szédítő a technikai és tudományos fejlődés, az emberek nem lettek boldogabbak. A jólét egy ponton túl nem boldogít. Nem helyettesíti az értelmes, önmagunkon túlmutató életcélt – és ebben lehetne (van is) a keresztényeknek értelmes és hasznos mondanivalója. De az ósdi rítusok, felekezeti szabályok, rideg és/vagy giccses templomok már egyre kevesebb embert érdekelnek. Inkább keresik a válaszokat az ezoteriában, egzotikus bálványvallásokban, a „természetben” és pogány babonákban, mint a „keresztény” templomokban. De ennek nem valami új keletű üldözés az oka, hanem az anakronisztikus szokásaik, üres rítusaik, semmitmondó prédikációik és álságos válaszaik, melyekkel a modern ember már nem éri be. Ott, ahol ennél többet tudnak, most is tolonganak az emberek, legyen az új mozgalom vagy ősi felekezet.
Anglia lakosai száz évvel ezelőtt 80%-ban vallották magukat anglikánnak, jelenleg ez a szám 20% körüli. Éppen ezért vetik fel újra és újra, hogy az anglikán egyház középkorból itt maradt kiváltságaival le kellene számolni az állami életben. Már nem az „alattvalók” többségét, hanem kisebbségét képviselik - ugyanakkor fontosak a hagyományok. Ahogyan a királynőt se zavarták el, csak éppen átalakult a hivatala: megtestesíti a nemzet történelmét és államiságát, az egykori birodalmi népek közötti kapcsolatot, stb. Valóságos hatalma nincs, talán a véleménye még számít. A változás szele - és feltűnést is keltett -, hogy a legutóbbi hercegi esküvőn egy episzkopális, balhés fekete prédikátort kértek meg a szentbeszédre, és nem egy jólfésült anglikán papot. Az egyház ugyanis képes a megújulásra, ha nem a formákhoz és politikai kiváltságaihoz ragaszkodik, hanem visszatér a hitének lényegéhez. Jézus elboldogult katedrálisok és rendházak nélkül is. Ha kellett csónakban állva, egy hegyoldalban vagy egy mezőn mondott beszédet. Ha sikerül az intézményeket újra megtölteni eredeti tartalmukkal, akkor fennmaradnak, ha nem, akkor csak egy kis részük - múzeumként. Kár, hogy a királynő már nem gyakorolhatja a pallosjogot? Nem kár. Kár, hogy az érsek, püspök és egyébb fő-főtisztelendő uraknak már egyre kevesebb a világi hatlmuk? Lehet ezekre azt mondani, hogy „Európa válsága”, valójában az (anglikán) egyház válságáról van szó. Európa akkor volna igazán válságban, ha újra a hatalom kardjával hajtaná vissza ezekbe a felekezetbe az embereket.
Változni kell (hogy ne mondjam, meg kellene térni), vissza a kényelmes, államilag kitartott felekezeti lét helyett az Evangélium gyökereihez. Újra hirdetni kell a hit igazságait és meg kell győzni az embereket arról, hogy a keresztények nem valami az elmúlt századokból itt maradt kövületek. De az, hogy az állam igyekszik kistafírungozni a felekezeteket (lassan már groteszk mértékben), az még nem jelent megújulást. Éppen ellenkezőleg, a pénzpumpa, mint a lélegeztető gép, csak elfedi a problémát. Azt, hogy a beteg már haldoklik, és nem tudni, életben maradna-e, ha lekapcsolnák a gépeket. Jézus ezt üzente annak a gyülekezetnek, amelynek már csak a neve volt az, hogy „él” (Jel3,2-3):
Ébredj fel, és erősítsd meg a többieket, akik halófélben vannak, mert nem találtam cselekedeteidet teljesnek az én Istenem előtt.
Emlékezzél tehát vissza, hogyan kaptad és hallottad: tartsd meg azt, és térj meg!
Az igazi kereszténység mindig is élni fog. Felekezeten belül vagy kívül, új mozgalmakban vagy a régiek megújulásában. A kiüresedett, elhalt, megújulásra képtelen ágak pedig elsorvadnak, de a fa – ha kell – a gyökeréről hajt majd új sarjat, efelől ne legyen senkinek semmi kétsége. „Én felépítem az egyházamat – mondta Jézus – és a pokol minden hatalma sem győzheti le.” Ha Jézus valóban él – márpedig ez keresztény hitünk lényege – az egyház is élni fog. A halott kereszténységet pedig lehet sminkelni, öltöztetni, aranyozni – élet ettől nem lesz benne.
A keresztényeknek éppen ezért nem Európa állítólagos válságával kellene foglalkozniuk, hanem a sajátjukkal. Jézus ugyanis azt mondta: Ti vagytok a só, a világ világossága. Ha Ti nem sóztok, senki más sem fog. Ha megízetlenültök, haszontalanok lesztek és kidobnak benneteket az emberek.
