Úgy tűnt, hogy a kormány propaganda gépezete akadozik. Először a migráncs-népszavazás nem jött össze, most meg itt van ez. Pedig nem ez az első olyan eset, amikor ideológiai okokból korlátozzák az alapvető szabadságjogokat, bűnbaknak kinevezett emberekre és szervezetekre mutogatva.
Egy 1991 óta jogszerűen működő egyetemről hirtelen kiderül, hogy csaló. A „csalást” azonban nem erősítette meg senki, pedig vannak erre kitalált hatóságok, akik ezt felfedik, és adott esetben szankcionálják. Azután kitalálták, hogy a törvénymódosítás egy protekcionista intézkedés volna, amely „helyzetbe hozza” a magyar egyetemeket a hazai piacon. Azon túl, hogy ezt a narratívát nem nagyon fogadja el már senki a fanatikus fidesz-hívőkön kívül, az egész eljárás is felháborító.
Egyeztetés nélkül, 3 órát adva a módosítások benyújtására, 24 óra alatt átzavarni a törvényt, azt sugallja, hogy itt nem egy egyszerű versenyhátrányról van szó, hanem háborúról. Különben miért volna ennyire sietős? Ráadásul semmi sem gátolja a magyar egyetemeket abban, hogy ők is amerikai, svájci, vagy hottentotta diplomákat adjanak ki, feltéve, ha akkreditáltatni tudják a saját képzéseiket az adott országban. Hogy miért nem teszik? Talán azért, mert kiderülhetne, hogy egy két képzést leszámítva, nem ütik meg az elvárt színvonalat. Ezek alapvetően szakmai kérdések és nem politikaiak. Egy adott szakmai közösségnek kell elfogadnia, hogy a képzést nyújtó intézmény munkája megfelelő-e avagy nem. Erre valók az akkreditációs szabályok és szervezetek. Hogy miért kellene előbb a politikusoknak különböző egyezményeket kötni erről – az rejtély. Ez nagyjából olyan, mintha előbb a két országnak egyezményt kellene kötnie arról, hogy a magyar és az amerikai válogatott játszat-e egymás ellen az olimpián.
Az egész történet, és a kormányzat eljárása azonban nem új keletű. Az első ilyen éppen az egyházi törvény volt. Ezt valamiért annyira fontosnak tartották, hogy az elsők között változtatták meg, de azóta sem végleges, a hetedik éve képtelen a kormány a magyar alkotmánynak (Alapszabálynak) és a nemzetközi szerződésekben vállalt kötelezettségeinek megfelelő törvényt létrehozni. A negyedik módosítás 2015 év eleji bukása óta, már kísérletet sem tesznek rá. Most van egy csonka törvényünk, amelyből az Alkotmánybíróság egész paragrafusokat semmisített meg. Az egyházi törvény módosítását is hazug propaganda előzte meg a „biznisz-egyházakról”.
A kormány nem azt az utat választotta, hogy az állítólagos visszaéléseket feltárja és leleplezi, a bűnösöket felelősségre vonja, hanem kollektíve mindenkit bűnösnek nyilvánítva, elvette az egyházi státuszt minden egyháztól, majd saját döntése alapján egyeseknek újra odaadta.
Lett is ebből nagy ribbilló és tülekedés, mindenki elkezdett lobbizni, hogy a kegyenc-kategóriába kerülhessen. Eredetileg a, b, c lista volt – vélhetően azért, hogy később tovább lehessen szalámizni a felekezeteket. Ezt Lázár János, az akkori fidesz-frakcióvezető, a folyosói pletykák szerint a Hit Gyülekezete kedvéért a végszavazás előtti éjszakán váratlanul módosította, az „a” listához hozzácsapta még a hiteseket és, hogy a lóláb ne lógjon annyira ki, pántlikának a baptistákat.
A kapkodás közjogi érvénytelenséghez vezetett, de a később elfogadott törvény is alkotmányellenesnek bizonyult. A bírák álláspontja szerint a tisztességesen működő felekezetek jogfosztása törvénytelen volt, jogállásukat nem veszítették el. Az egyházi státusz elnyerését nem lehet a törvényben foglalt szabályokhoz kötni, mert azok aránytalanok és az, hogy ha meg is felel egy felekezet a szabályoknak, mégis politikai döntés születik arról, hogy elnyerhet-e egy jogállást, sérti az állam semlegességének az elvét. A törvény tehát diszkriminatív, sérti a jogbiztonság, a tisztességes eljáráshoz való jog, az állam semlegességének elvét és ezeken keresztül a vallásszabadságot.
A kormány válasza az volt, hogy elfogadtatta ugyanazt a törvényt még szigorúbb szabályokkal, és beleírta az alkotmányba azt, amit a bírák kifogásoltak. Vagyis nem a sérelmeket orvosolta, hanem további sérelmeket okozott. Ezt végül nemzetközi bíróság is megállapította (EJEB), kártérítésre kötelezve az államot. Közben a kegyelembe fogadott felekezetek száma elkezdett nőni. Semjén Zsolt szívén viselte az egykori bizánci birodalom keresztény felekezeteit, így sorra kaptak a parlamenttől állami elismerést olyan egzotikus ortodox és kopt felekezetek, melyek nevét sem sokan hallották még valaha. Azután rájöttek arra is, hogy a keleti és déli nyitás szempontjából nem jó üzenet az, ha csak és kizárólag keresztény felekezeteket ismernek el, így azután néhány világvallás helyi lerakatainak (muzulmánok, buddhisták, krisnások) megengedték, hogy ernyőszervezetbe tömörülve státuszt kapjanak. (Ugyanezt az evangéliumi keresztényeknek – Aliansz – nem engedték meg.)
Az amerikai nyomást enyhítendő, az ott nagy felekezeteknek számító protestánsok (pl. metodisták, adventisták) végül úgy keveredtek státuszba, hogy az Ökumenikus Tanácsba tartozó felekezeteket is beemelték hosszas lobbizás után. Hogy mennyire személyfüggő volt a státusz elnyerése, azt jól mutatja például az „Erdélyi Gyülekezet” beemelése, melyet Németh Zsolt (főfideszes) édesapja (református lelkész) alapított, vagy a Köves Slomó rabbi nevével fémjelzett zsidó felekezet, mely semmivel sem tud mást vagy többet, mint azok a zsidó közösségek, melyek ugyanakkor kimaradtak, azt leszámítva, hogy az egyetlen zsidó vallásos közösség, amely szimpatizál a kormánnyal. (A többi azért távolságtartó, mert tudják, hogy a kormány, de legalább is a támogatóik, nem vádolhatóak azzal, hogy ne volnának antiszemita megnyilatkozásaik.)
A Szent Margit Episzkopális Egyház pedig Erzsébet angol királynő kifejezett kérésére kapott státuszt. További tíz felekezet pályázott még státuszra, akik a törvényi követelményeknek megfeleltek és már csak a politikai döntés választotta el őket attól, hogy visszakapják (vagy újra megkapják) a jogaikat. Őket a parlament illetékes bizottsága meghallgatta 2014 nyarán, de ügyükben azóta sincs semmilyen előrelépés (az alkotmányellenes szabályozás szerint az következne, hogy a plenáris ülés elé terjesztik őket elfogadó vagy elutasító határozati javaslattal.) Ennek az is lehet oka, hogy a honatyák nem látják értelmét egy bírósági határozatok által kifogásolt eljárás lefolytatásának. Meg az is, hogy ez nekik megfelel. Akiket akartak, már kegyben részesítettek, a többiek meg nem baj, ha szépen csöndben kivéreznek. A legsúlyosabban érintett felekezet Iványi Gáboré, akik ugyan még az aránytalanul meghúzott kritériumoknak is megfelelnek, státuszt még sem kaphatnak. Iványi ugyanis liberális elveket vall, ezért „ellenség”. És itt ér össze újból a CEU és az egyházak ügye.
Azzal ugyanis, hogy a kormány „bünteti” (hátrányosan megkülönbözteti, diszkriminálja) a Magyar Evangéliumi Testvérközösséget (MET), nem Iványi Gáborra mér csapást, hanem azokra a szegényekre, hajléktalanokra, hátrányos helyzetű gyermekekre és idősekre, akiket a MET intézményeiben gondoznak. Ahogyan a CEU-val való cívódás károsultja sem Soros György lesz, hanem az az 1200 munkavállaló és több ezer diák, doktorandusz és kutató, akik ott dolgoznak, tanulnak és tanítanak. És a liberalizmus is köszöni szépen, jól van. Sőt. Az egyházi törvény átszabásának valódi célja persze az, hogy a kormánynak kedves felekezeteket kitömje pénzzel és intézményekkel. A kegyenc egyházak tömegesen vették át az állami és önkormányzati oktatási intézményeket. De nem ám a szegény környékeken, hanem az elit iskolákra startoltak rá. Az egész értelmetlen „klikkesítés” mögött is felsejlik az a szándék, hogy az elit oktatás egyházi vagy magánkézbe kerüljön, mert majd onnan érkezik az új „nemzeti” és „keresztény” értelmiség. A CEU kinyírása pedig része a felsőoktatás ugyanilyen megszállásának, mely a kormányhű kancellárok telepítésével, és a Corvinus lenyúlásával már javában zajlik. Csak úgy tűnik, hogy a nemzetnek kezd erősen elege lenni ebből. A Biblia pedig azt mondja, hogy aki nem szabályszerűen küzd, azt nem koszorúzzák meg!
