Még összefoglalni is nehéz a váratlan húzásokat és fordulatokat a nagy Közel-keleti sakkjátszmában, amely sokkal jobban fogja befolyásolni a világpolitika alakulását, mint az Eu reformja vagy a német választások.
Az Iszlám Állam nevű terror- és bűnszervezet felszámolása – elszigetelt csoportoktól eltekintve - lényegében megtörtént. Maradt azonban két nagy kérdés. Az egyik, hogy mi legyen az egykori harcosokkal (őket így vagy úgy bíróság elé állítják), de sokkal inkább a hozzátartozókkal és az „alattvalókkal”, akiket bűnrészességgel meg lehet vádolni, de azért nem lehet egész népcsoportokat börtönbe zárni.
A másik nagy kérdés továbbra is Szíria jövője.
Izrael egyre fokozódó aggodalommal szemléli a „siíta-félhold” kialakulását északi határai mentén, amely Irántól, Irakon és Szírián át, egészen Libanonig húzódik, és azzal fenyeget, hogy Irán a Hezbollah nevű siíta terrorszervezetet földi hídon keresztül fegyverezheti fel. Az izraeli légierő több támadást hajtott végre rakétagyárak és vegyi üzemek ellen, (ahol Asszad kegyetlen rezsimje Észak-Koreából importált harci gázokkal szerelte fel a hadseregét) és kilátásba helyezte, hogy nem tűr meg a zűrzavaros Szíriában semmiféle iráni szervezkedést. Majd nagyszabású hadgyakorlatokba fogott, egy esetleges Libanonból érkező támadás kivédésére. A siíta félhold kialakítása elleni akciónak tekinthető, hogy Izrael kész elismerni az iraki kurdok független államát, amit a siíta vezetésű iraki kormány és Törökország is hevesen ellenez. Sőt a török hadsereg rendszeresen támadja a kurdokat a határ közelében.
Közben az izraeli miniszterelnök feleségét sikkasztással vádolta meg az ügyészség, és Netanjahu szénája sem áll jól az ellene folyó korrupciós ügyben, miután egykori kabinetfőnöke vádalkut kötött a nyomozóhatósággal. Az izraeli belpolitikában nagy vihart kavart a vallásos és világias közösségek között néhány olyan ítélet, melyet a legfelsőbb bíróság hozott. Mindez része annak a kérdéskörnek, hogy Izrael hogyan tud egyszerre megfelelni a szekuláris jogállam követelményeinek és annak az elvárásnak, hogy egyúttal zsidó állam is legyen. Meddig érvényesítheti az állam a zsidó vallási követelményeket a nem vallásos polgáraival szemben és fordítva, meddig vonhatják ki magukat egyes polgárok a kötelezettségeik alól a vallásra hivatkozva. Ehhez járul, hogy a ramallahi Palesztin Hatóság gazdasági háborút folytat (Izrael közbeiktatásával) a Hamasz uralta gázai övezet ellen, ahol alig van áramszolgáltatás és egyre súlyosabb a humanitárius helyzet. (Izraelnek egyfelől jó, hogy a palesztinok szívatják egymást, másfelől a szennyvíz, a járványok stb. nem ismerik a határokat.) Miközben tehát Izrael esküdt ellenségei meggyengültek, új és még esküdtebb ellenségek bukkannak fel a horizonton. Azonban összességében Izrael helyzete megerősödött a Közel-Keleten, mivel a siíta-szunnita szembenállás miatt, soha nem látott mértékben javultak a kapcsolatai az Olajállamokkal, sőt olyan hírek röppentek fel, hogy a szaudi koronaherceg titokban Izraelben tárgyalt, ami - ha igaz - példátlan dolog lenne a térség újkori történelmében.
Az izraeli-szaudi koalíciót hathatósan támogatja az új amerikai adminisztráció. Trump elnök harcias kijelentéseket tett Iránnal szemben, és láthatóan azon ügyködik, hogy az Obama-féle atomalkut felmondja, és az olaj-országokat felfegyverezze. Ennek része Katar „gleichschaltolása” az immár 100 napja tartó (egyelőre nem túl sikeres) embargóval.
Nagy kérdés azonban, hogy mit csinál Törökország és Putyin?
Erdogan elnök a saját kicsinyes bosszúhadjáratával van elfoglalva a güllenisták ellen, ami miatt a németekkel is súlyosan összeveszett, és NATO-tagként orosz légvédelmi rakéták beszerzése mellett döntött. (Az amerikaiak pedig sietve kitelepítették a Törökországban levő NATO-atomarzenált.) De tartja magát a német-török alkuhoz és nem engedi tovább a menekülteket Görögország felé. Egyelőre. A menekültek nagy része azonban akkor sem térne vissza Szíriába, ha ott konszolidálódna a helyzet, amennyiben a véreskezű Asszad maradna hatalmon.
Mióta az oroszok titkos háborúja lelepleződött, mind a nyugati választásokba való beavatkozási kísérletek, mind a hamis hírgyárak és troll-hadseregek ellen egyre hatékonyabban veszik fel a harcot a nyugatiak. Pedig rendesen belealudtak a dologba és évekig hagyták, hogy az orosz titkosszolgálatok pozíciókat szerezzenek az országaikban, és főleg a választók fejében a különféle összeesküvés teóriákkal és álhírekkel.
Ukrajna megszállása óta elindult a kijózanodás folyamata és az orosz információs háború is ennek függvényében gyengül. (Sajnos hazánkban a legkevésbé, de azért itt is.) Putyin azonban bejelentkezett világpolitikai tényezőként és szíriai fellépésével megfordította a polgárháború menetét, hatalomban tartotta Asszadot, új fegyvereket próbált ki (több, mint 600-at!), megtartotta tartuszi hadibázisát és világossá tette mind Amerika, mind Izrael számára, hogy nélküle nem képzelhető el rendezés a Közel-Keleten sem. Az oroszok sem gazdaságilag, sem katonailag nem elég erősek ahhoz, hogy egy komolyabb háborúra vállalkozzanak (a kettő ugye összefügg, hiszen a háborúhoz 3 dolog kell: pénz, pénz és pénz). De arra van erejük, hogy „szemétkedjenek”, vagyis megkeserítsék más országok dolgát, támogassanak diverzáns, terrorista vagy partizán szervezeteket. (Ugyanezt tették az Észak-koreai konfliktus kapcsán, amikor a közös amerikai-dél-koreai hadgyakorlat idején a bombázóikkal jelezték, hogy ha Kínával együtt támogatnák az Észak-koreai rezsimet, Amerika újabb hosszú és elhúzódó háborúra készülhetne… Vagyis, a konfliktus nem oldható meg nélkülük. (A hidegháború alatt sem lett volna a szovjeteknek erejük győzni, de azzal, hogy támogatták a különféle nyugati kommunista mozgalmakat és az olyan terroristákat, mint Carlos, ugyanígy igyekeztek belülről gyengíteni a nyugati országokat.)
A probléma az, hogy a szembenálló feleket nagyon sok irracionális erő motiválja, így a viselkedésük nem kiszámítható. Iránt fűti a vágy, hogy regionális hatalom legyen és az iszlám forradalmat minél több országba exportálja. Eddig sikeresen védte az atomprogramját, és építgette proxihálózatait, kombinálva a vallási fanatizmust a hideg számítással. Az ajatollahok meg vannak győződve saját vallásuk világhódító voltáról és egyformán gyűlölik Amerikát, a „nagy sátánt”, Izraelt, a „kis sátánt” és a szaúdiakat, mint eretnekeket és a „szent helyek” (Mekka és Medina) méltatlan bitorlóit.
Senki sem tudja pontosan, mit akar Szaúd-Arábia új vezetője, miért felezte meg az olajárat saját magának is hatalmas veszteséget okozva, miért fegyverkezik és mennyire elszánt arra, hogy a siíták nyomulását megállítsa, és a nagyobb (nyugati típusú) demokratizálást követelők táborát elnyomja. Erdogánt hajtja a küldetéstudat, hogy az oszmán birodalom szép napjait visszahozza, és a sértettség, amit az ellene elkövetett puccs miatt érez, és ami miatt soha nem látott méretű vendettát folytat a saját népe ellen. Most ő a palesztinok legnagyobb védnöke és támasza, és mint ilyen, Izrael ellensége. Ugyanakkor nem érdekelt egy valódi konfliktusban sem, csak szeretné eljátszani a védhatalom szerepét, ahogyan a szultánok is tették. Izrael most azzal vágott neki vissza, hogy ha Te támogatod a palesztin állam létrejöttét az ellenünkben, akkor mi támogatjuk a kurd állam létrejöttét ellenedben…
Én továbbra is azt prognosztizálom, hogy a siíta-szunnita szembenállás lesz a legdominánsabb hajtóerő az eseményekben, és ebből fognak kirajzolódni a Közel-Kelet új államalakulatai. Izrael pedig, mint állam, egyre erősebben fog kikerülni ezekből a konfliktusokból, és a muzulmán hatalmak gyengülésével, egyre fontosabb tényező lesz a térségben.
