Amiről sokan úgy hitték, csak egy magyar-osztrák újságíró hagymázas víziója; amiért vallásos zsidók hosszú generációi naponként imádkoztak ugyan, megvalósulását csak a jövő ködében keresendő nagy messiási korban vélték látni; amit még a bibliaismerő keresztények közül is sokan elképzelhetetlennek tartottak - immár 70 éve valóság. 1948. május 14-én kiáltották ki Izrael újkori államát.

Az állam a zsidók ellen – jobbára a kereszténység, azaz a zsidó messiás, Jézus nevében - elkövetett jogfosztások és pogromok hosszú sora után, a holocaust és a második világháború poklából született egy váratlan, és csak pár hónapig fennálló hatalmi konstelláció eredményeképpen, amikor a világ vezető hatalmai, az amerikaiak, a britek, a franciák és még a Szovjetunió is azt akarta, hogy legyen egy ilyen állam. Míg az angolszász hatalmakat részben biblikus gyökereik, részben a holocaust miatt érzett szégyenük vezette, a szovjeteket az a tévhit, hogy a születendő zsidó állam szocialista lesz. A meghatározó vezetők - például Ben Gurion vagy Golda Meir - ugyanis elkötelezett marxisták voltak. Így történhetett, hogy az ENSZ közgyűlése 33 igen, 13 nem és 10 tartózkodás mellett elfogadta az addig angol fennhatóság alatt álló területek felosztását egy zsidó és egy arab nemzetállamra. Ez a terv azonban soha nem valósult meg, mert az Arab Liga tagállamai (Egyiptom, Irak, Szaúd-Arábia, Jordánia, Szíria, Jemen) nem fogadták el még a gondolatát sem annak, hogy egy önálló zsidó állam jöjjön létre arab területeken. Az angolok sietősen átadták a terepet, és a zsidó állam kikiáltása második napján már egy élet-halál harcban találta magát, ami két év után egy tűzszüneti megállapodással záródott 1949-ben. Az itt elfogadott határok már köszönő viszonyban sem voltak az eredeti ENSZ határozattal. Jeruzsálem megosztott város lett, mint Berlin. A nyugati, modernebb városrészei a zsidók kezén maradtak, míg a keleti részek a történelmi óvárossal jordániai megszállás alá kerültek. A Jordán Légió első dolga pedig az volt, hogy felrobbantotta és romhalmazzá tette az óváros zsidó negyedét.  Az arab országokban nagy változások zajlottak ezek közben és után, lezárták a gyarmati múltat, modernista mozgalmak indultak egy arab nemzetállam megteremtésére. Egy dolog azonban változatlan maradt, Izraelt továbbra is el akarták törölni a föld színéről, és ebből nem is csináltak titkot. Újabb háborúk következtek, melyek közül az 1967-es „hatnapos” háború a leghíresebb. Öt arab ország nyilvánvaló invázióját megelőzendő, Izrael megszerezte a döntő légi fölényt és hat nap alatt nem csak visszaverte a rátámadó egyiptomi, jordániai és szír hadseregeket, hanem területeket is foglalt el tőlük. Délen a Sínai félszigetet és a gázai övezetet. Keleten a Cisz-Jordániának nevezett területeket Jeruzsálem keleti részeivel. Északon pedig a Golán-fennsíkot (Bibliai nevén a Básánt). A legendás győzelem katonai vezetői azután komoly politikai karriert is befutottak. Ellenhatásként megszülettek az arab „felszabadítási” mozgalmak, élükön az Arafat vezette PFSZ-szel. Izraelre hatalmas nemzetközi nyomás nehezedett, ami lassú diplomáciai hátráláshoz és majdnem súlyos katonai vereséghez vezetett. Az 1973-as „Jom Kippuri” háború feltett kézzel, készületlenül érte a zsidó államot, de ezt is sikerült megfordítani 20 nap alatt, hathatós amerikai támogatással. De olyan áldozatok árán, hogy Izraelben ezt nem is nagyon ünneplik győzelemként, és belpolitikai fordulatot is hozott. Az államalapítás óta uralkodó (szocialista) Munkáspártot egy nemzeti, kapitalista, jobboldali párt váltotta fel (illeszkedve a világtrendbe, melyet Thatcher és Reagen neve fémjelzett). Addig a háborúkat egyfajta „asszimetria” jellemezte. Izrael nem érhette el a békét akkor sem, ha győzött, viszont vereség esetén megsemmisült volna. Ettől kezdve viszont az arab államoknak már nem volt erejük arra, hogy megsemmisítő csapást mérjenek Izraelre, egészen addig, amíg atombombát nem akartak fabrikálni. Izrael először az irakiak, majd a szírek ilyen létesítményeit bombázta le, most pedig Irán atomprogramja aggasztja - érthető okokból. A háborúskodás nem szűnt meg a mai napig sem, de Izrael léte immár nem csak jogi, hanem megkérdőjelezhetetlen geopolitikai realitás is lett. Ezt a realitást ismerte most el Trump elnök és az USA azzal, hogy Jeruzsálembe tette át az amerikai követséget, afféle születésnapi ajándékként.

Jeruzsálemnek eredetileg – a három monoteista világvallás szent helyei miatt: Aksza mecset, Siratófal, Szent Sír Bazilika – nemzetközi státuszt szántak, de a hatnapos háború után teljes egészében izraeli fennhatóság alá került. Kivéve egyetlen helyet, ami a Templom-hegy teteje vagy bibliai nevén az Úr (JHVH) házának hegye. Az egykori egyetlen zsidó szentélynek helyet adó tér ma szimbolikus jordán fennhatóság alatt áll, hogy biztosítsák a muzulmánoknak az Aksza (legtávolabbi) mecsethez való bejutást, és a vallási előírások betartását. A mecset az iszlám harmadik legszentebb helye (Mekka és Medina után), aki itt mond el egy imát, az 500 „közönséges” imával ér fel. Más szempontból Jeruzsálemnek nem volt nagy jelentősége a muzulmánok számára, nem is nagyon törődtek vele a hatnapos háborúig.  De attól fogva a város egészen más jelentőséget kapott, céllá és szimbólummá vált, a leendő arab állam fővárosává. Az amerikaiak régóta ígérik, hogy a követség áttelepítésével elismerik, hogy a zsidó állam a saját maga – szó szerint – vérrel és verejtékkel megszerzett határain belül létezik, és többet nem nemzetközi egyezmények mondják meg neki, mit tehet és mit nem. A zsidóktól pedig nem lehet elvitatni azt, hogy Jeruzsálem mindig is a zsidó nép, a vallás és az államiság fővárosának számított. Ahol csak olvassák a Bibliát az egész világon, ismerik Dávid király történetét, aki a Gihon forrás vízvezetéke segítségével elfoglalta a Sion (Cion) hegyét a kánaánitáktól, és megvette Arauna szérűjét (A Templom-hegyet), hogy ott állítson szentélyt az Örökkévaló nevének, melyet már nem ő, hanem fia, a bölcsességéről híres Salamon épített fel. Salamon a templomszentelési imájában megjövendölte, hogy egy nap majd a világ minden tájáról jönnek majd ide a különböző nemzetek fiai, hogy a zsidókkal együtt imádkozzanak:

⁴¹Sőt még az idegent is, aki nem népedből, Izraelből való, ha eljön messze földről neved hírére (hallani fognak ugyanis nagy nevedről, erős kezedről és kinyújtott ⁴²karodról mindenütt), ha eljön, s imádkozik e helyen, ⁴³hallgasd meg az égben, erős lakóhelyeden, s tedd meg mindazt, amiért segítségül hív téged az idegen, hogy a föld minden népe megtanulja félni nevedet úgy, mint néped, Izrael, s tapasztalja, hogy a te nevedet viseli e ház, amelyet építettem. (Királyok 1. könyve 8. fejezet)

S bár a templom ma már/még nem áll, csak a hegy nyugati támfala (Siratófal), az tény, hogy a világ minden tájáról jönnek ide emberek imádkozni, zsidók és nem zsidók egyaránt. A Sionról kapta nevét a cionizmus, mert a próféták sokat beszéltek a Cionra való visszatérésről. A Bibliában Sion hegye Dávid királyi és ezzel a Messiás (a Krisztus) uralmának szimbolikus képe, ahogyan a Templom hegy (az Úr Házának hegye) az egy, igaz Isten uralmáé és imádásáé.  A harmadik legismertebb hegye Jeruzsálemnek az Olajfákról kapta a nevét, noha már csak sírok „díszítik”. Dávid király ide járt fel imádkozni, keresni az Urat, az ő Istenét. Pont oda, ahol Jézus is megtanította a tanítványainak az „Úr imáját”, ami a „Mi Atyánk” néven ismert. (A hely emlékét a „Páternoszter” templom őrzi, ahol a világ számos nyelvén olvasható a híres ima szövege, magyarul is.) A város vallási jelentősége, a világra gyakorolt hatása kétség kívül óriási - és nem csak a zsidók számára. Teológiai szempontból is a legérdekesebb történelmi fejlemény, hogy újra létezik egy zsidó állam, Jeruzsálemmel, mint fővárossal.

Jeruzsálem tavaly ünnepelte felszabadulásának (egyesítésének) 50. évfordulóját (erről ebben a blog bejegyzésben tudósítottam: http://gorbiczt.blog.hu/2017/05/23/trump_jeruzsalemben), és az állandó terrorista és háborús veszély árnyékában is egyre inkább kivirágzik. Akár csak az egész ország. Az izraeli állampolgárok – zsidók és arabok – igazán büszkék lehetnek mindarra, amit hősies erőfeszítéssel létrehoztak. Ez még akkor is igaz, ha problémákból és megoldatlan kérdésekből is bőven maradt. Ha a palesztinok Gázában éppen azzal akarnak visszakerülni a politikai térképre, hogy megpróbálják tömegesen áttörni a határkerítést, szándékosan veszélyeztetve a saját és gyermekeik életét. Ha a polgárháborús káoszba süllyedt Szíriából jó eséllyel rakétázni akarnak majd az iráni forradalmi gárdisták. Ha szerte a világban az újjáéledő antiszemitizmus apartheid államnak akarja bélyegezni Izraelt. Ha néhány zsidó hírességnek ciki ellátogatni az országba, a nem zsidó hírességekről nem is szólva. A megtett út bizakodással töltheti el az Ígéret Földjének lakóit.

De ami az egyiknek győzelem, a másiknak vereség. Ami a zsidóknak büszkeség, az araboknak bosszúság. A palesztinok nagyobb része már megbékélne Izrael létével, de őket is irritálja a biztonsági intézkedésekkel járó állandó macera. A folyamatos ellenőrzések, áteresztő pontok, az ezzel járó megalázó helyzetek, a bizalmatlanság légköre. Hogy lépten-nyomon érzik, itt csak másodrendű állampolgárok lehetnek a legjobb esetben is. Ahogyan mi sem szeretjük még a reptéri ellenőrzéseket sem, noha elfogadjuk, hogy szükség van rájuk a biztonság érdekében, egy kisebbség gyilkos szándékai miatt. Ez a kisebbség pedig nem akar megbékélni a gondolattal, hogy Izrael létezik. Hogy a fegyveres harc már csak az áldozatok számát növeli, de érdemben nem érhet el semmit. Hogy a jogos sérelmekre a bosszú nem orvosság, hogy minél jobban „rugódoznak”, annál „szorosabbak lesznek a köteleik” - ahogyan a próféta mondja. Amikor hallgatom a palesztinokat - muzulmánokat és keresztényeket -, teljesen megértem a keserűségüket. Hiába élnek jobban Izraelen belül, mint a legtöbb arab országban élnének, a szabadság, az önrendelkezés többet ér a körülményeknél. Akik pedig az államon kívül élnek, sokszor szörnyű körülmények közé kényszerülnek, állampolgárság nélkül, túlzsúfolt menekülttáborokban, alapvető jogok, higiénia és orvosi ellátás nélkül, fegyveres bandák között lavírozva - és mindezért a zsidókat kárhoztatva. Szolgáltathat-e itt ember igazságot, helyreállíthatja-e a valaki a jogosságot? Adhat-e valaki kárpótlást az elveszett életekért és álmokért? Létre jöhet-e béke annyi vér és fájdalom után a két nép között? Lehet-e majd a palesztinoknak is államuk, jogaik, kilátásuk egy jobb életre. Szerintem lehet, de nem azon a földön, ahol őseik laktak, és nem a zsidók elűzésével. És csak akkor, ha a helyzetüket nem használják tovább az arab és muzulmán országok arra, hogy fenntartsák az ellenségeskedést Izraellel szemben. Addig ugyanis a propaganda szempontjából az a jó, ha a palesztinoknak rossz. Sőt, minél rosszabb, annál jobb. Izrael és Jeruzsálem nemzetközi elismerése, a hangos sivalkodás ellenére, ebben igenis hozhat pozitív fordulatot. Mert, ami vereség a propagandának, az jó lehet az embereknek. Sokan tartják úgy, hogy ehhez csoda kellene. De Izrael 70 éve éppen a csodákról szól.

Már maga az is csoda, hogy 1800 év diaszpóra után létre jöhetett egy egységes állam és újjászülethetett egy nyelv, amely már csak a szakralitásé volt, mint manapság a latin. Csoda, hogy ennyi helyről, ennyi kultúrából, ennyi országból, szocialisták és haszidok, marxisták és strájmlis rabbik, orosz zongoristák és marokkói hegedűsök, német atomtudósok és ukrán szatócsok, spanyol narancsszedők és amszterdami gyémántkereskedők így, együtt, egy országban, egy nemzetként élnek. Egy olyan országban, amely 8 millió lakójával nem tartozik a legnagyobbak közé, mégis megkerülhetetlen mind a világpolitikában, mind a gazdaságban, mind a technológiai fejlődésben, mind a művészetekben, mind a tudományban. (Talán csak a sporteredményeinkben nyomjuk le őket, bár ha ideveszem, hogy a magyar olimpiai bajnokok legalább harmada zsidó származású…,  de nem veszem, ők Magyarország színeiben versenyeztek és Magyarországnak nyerték az érmeiket.) Engem teljesen elképeszt, ahogyan ebben a Dunántúlnyi országban minden sarkon ásatások folynak a történelmi múlt feltárására, ahogyan az archaikus életformák, a keleti kereskedők bazárjai, a haszidok középkori ruhái megférnek a felhőkarcolókkal és a legmodernebb technikai újításokkal. Ahogy az állandó fenyegetés árnyékában élők megőrzik az életkedvüket. Ahogy a világ minden tájáról tódulnak ide a turisták, úgy a vallások, mint a tengerek, hegyek és sivatagok miatt.

Mazel tov, Jiszráél! Legyen béke Veled!

2006-ban beszéltem Izrael újkori történetéről részletesebben is, a felvétel itt elérhető: https://www.youtube.com/watch?v=qJTJIvnaBM0