Miután Jézust elfogták a Gecsemáné kertben, kezdetét veszi a kálváriája. Megkötözik, és mint egy közveszélyes és erőszakos bűnözőt hurcolják el Annás főpap házába. Ott egy igazi koncepciós per veszi kezdetét. Az ítélet már kész (halál), csak még azt nem tudják, hogy mi a vád? Miután a kétségbe esett keresgélés a vád után nem vezetett eredményre, Jézust áthurcolják Kajafás főpap házába. (Érdekes, hogy a korábbi vádakat, szombat megrontása, Belzebubbal űzött mágia stb. már nem veszik elő, mert Jézus ezekre megfelelt.) Itt azután saját szavai alapján ítélik halálra, mint istenkáromló, hamis messiást (tanúkat továbbra sem találnak). Péter pedig átkozódva és szitkozódva tagadja meg a mesterét. Amikor megvirrad, a templomtérre hurcolják, és hivatalosan is összeül a Nagytanács, kimondja a verdiktet, majd Jézust a helytartóhoz viszik. Jézust ekkor verik meg először és gúnyolják ki a templom őrei.

Pilátust nem az ágyból ráncigálják elő, hanem felkészülve várja a delegációt, mint akit előre értesítettek, hogy lesz egy kis bírói munka. A gond megint az, hogy nincs értelmes vád. (Vélhetően azért, mert Júdás lett volna a vád koronatanúja, aki időközben meggondolta és felakasztotta magát.) A sokféle vád közül hármat említ az írás:

• Tiltja az adófizetést a császárnak (erre Pilátus rá sem kérdez, mert tudja, hogy nem igaz, Jézust ugyanis már megpróbálták tőrbe csalni a Heródes pártiak az adópénzzel);
• Fellázítja az embereket Galileától fogva (Pilátus emiatt küldi át Heródeshez);
• Királynak kiáltotta ki magát.

Pilátus ez utóbbira kérdez rá, de amikor megtudja, hogy Jézus királysága nem ebből a világból való, és ő valami „igazság királya”, ebben a vádpontban is ártatlannak hirdeti, és elküldi Heródeshez. Jézus egy szót sem szól Keresztelő János gyilkosához, aki ismételten kigúnyolja és „fényes ruhában” visszaküldi Pilátushoz, mint valami vallásos, de ártalmatlan bolondot.

Pilátus ettől fogva azon munkálkodik, hogy Jézust megszabadítsa. Felajánlja, hogy szabadon engedi az ünnep alkalmából, és szándékosan egy gonosz gyilkost állít vele szembe alternatívának. A nép azonban, a főpapok felbujtására, inkább Barabást akarja. Ezután Pilátus megkorbácsoltatja Jézust (noha oka erre sem volt), mert azt reméli, hogy a feltépett húsából vérző, félig agyonvert, kigúnyolt, megalázott ember látványa kielégíti a lincshangulatba került tömeg vérszomját. De nem elégítette ki. A tömeg, amely 5 nappal korábban Hozsannát kiáltott, most eszeveszett dühvel azt kiabálta: „Feszítsd meg! Feszítsd meg!” Miután pedig a helytartót (akinek a szénája amúgy sem állt jól Rómában) megzsarolják azzal, hogy feljelentik a császárnál, végül beadja a derekát. Pilátus 5 alkalommal deklarálja, hogy Jézus nem követett el semmilyen bűnt, pláne nem halálos ítéletre méltó bűnt, pláne nem kereszthalálra méltó bűnt. A római helytartót nem lehetett a zsidó vallási előírások iránti buzgósággal vádolni, mégis felismert két dolgot.

• Az egyik, hogy Jézust irigységből (versengésből) akarják megölni, igazi okuk nincs.
• A másik, hogy az „áldozati bárány” hibátlan és bűntelen.

Pilátus még a kezeit is megmossa, végül mégis megítéli, hogy két másik elítélttel együtt Jézust is keresztre feszítsék. Így Jézus halálának útjából mindkét törvény akadálya is elhárul, a vallási (lelkiismereti) és a világi (állami) törvényeké. Jézust semmi sem védi többé a gyilkos indulat ellen. Jézus nagyjából 6 órát függött a kereszten 9 órától, kb. délután háromig. Az első 3 óra szidalmazással telt. Szidalmazta a nép, az arra járók (a városon kívül, egy forgalmas út mellett volt a vesztőhely, a Koponya-hegy). Szidalmazták a katonák, a főpapok és a vele keresztre feszített gyilkosok is. Ez utóbbiak közül az egyik (jobb oldali) a végén meggondolta magát, és megfedte a társát is, Jézust ártatlannak nyilvánítva – és megmenekült. Jézus pedig nem reagált a szidalmazásokra semmit, mint a bárány, mely nyírói előtt elnémul. Délben, amikor a Napnak a legfényesebben kellett volna ragyognia, a világ sötétségbe borult 3 órára. Ez a sötétség ideje volt, amikor az emberektől átvette a kínzást a sátán maga, míg Jézus fel nem kiáltott: Éli, Éli… (Istenem! Istenem!). Ezzel Jézus a poharat kiitta, az árat kifizette (elvégeztetett), és meghalt. Már csak az volt hátra, hogy a római katona a lándzsáját Jézus szívébe döfje, hogy megbizonyosodjon arról, hogy valóban meghalt. Hogy ki legyen állítva a halotti bizonyítvány, és ezzel egyértelmű legyen a halál ténye. János pedig ott állt, és fontosnak tartotta, hogy mindenkit biztosítson erről (Jn19,33-35):

³³Amikor pedig Jézushoz értek (a római katonák), mivel látták, hogy már halott, az ő lábszárcsontját nem törték el, ³⁴hanem az egyik katona lándzsával átszúrta az oldalát, amelyből azonnal vér és víz jött ki. ³⁵Aki pedig látta ezt (János), az tesz róla bizonyságot, és az ő bizonyságtétele igaz, és ő tudja, hogy igazat mond, hogy ti is higgyetek.

Az evangéliumok majdnem ilyen jegyzőkönyv szerű szenvtelenséggel számolnak be az eseményekről, amint én is röviden megtettem. Jézus érzéseiről a próféták és a zsoltárok tudósítanak (1Pé1,11). A leghíresebb a 22. (7-16)

⁷De én féreg vagyok, nem ember, gyaláznak az emberek, és megvet a nép. 
⁸Gúnyolódnak rajtam mind, akik látnak, ajkukat biggyesztik, fejüket csóválják: 
⁹Az ÚRra bízta magát, mentse hát meg őt, szabadítsa meg, hiszen kedvelte! 
¹⁰Te hoztál ki engem anyám méhéből, biztonságba helyeztél anyám emlőin. 
¹¹Már anyám ölében is rád voltam utalva, anyám méhében is te voltál Istenem. 
¹²Ne légy tőlem távol, mert közel van a baj, és nincs, aki segítsen! 
¹³Hatalmas bikák vettek körül, bekerítettek a básáni bivalyok. 
¹⁴Föltátották rám szájukat, mint a marcangoló, ordító oroszlán. 
¹⁵Szétfolytam, mint a víz, kificamodtak a csontjaim. Szívem, mint a viasz, megolvadt bensőmben. 
¹⁶Torkom kiszáradt, mint a cserép, nyelvem az ínyemhez tapadt, a halál porába fektettél. 

A kálvária történetében rengeteg egyéb nagy jelentőségű részlet is van, melyet itt átugrottam, csak egyet szeretnék kiemelni, mert jól illusztrálja a megvetést és a gyűlöletet, ami Jézust ekkor körülvette. A Példabeszédek alapján (31,6) szokás volt, hogy az elítéltnek a kivégzése előtt adtak egy pohár bort, mint az irgalom egy utolsó megnyilvánulását. Jézusnak viszont a megvetés és megalázás jeleként ecetet adtak, amibe „epét” kevertek, hogy ihatatlan legyen.  Ezzel fejezték ki, hogy a legkisebb irgalomra sem méltó. (Mt 27,34)

Az egész történet egy igaz ember igazságtalan megalázásáról, kigúnyolásáról, elítéléséről, kegyetlen és irgalmatlan megbüntetéséről, és úgy általában az emberekben rejlő minden gonoszság előtöréséről, magának a bűnnek a valóságáról szól. A híres „ecce homo”, amikor Pilátus a vérszomjas tömeg elé vezeti a megvert, megkorbácsolt, kigúnyolt, megalázott és igazságtalanul vádolt igaz embert, éppen ezt mutatja be (Jn 19,5). „Íme, az ember!”

Az egyik az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember, amint a sátán képére és hasonlatosságára formálódik át, habzik a gyűlölettől, a szadizmustól, a vérszomjtól és a kegyetlenségtől.

A másik, aki megverve, megalázva és meggyalázva néz rájuk, igazságtalanul gyötörve és szenvedve, de még mindig szereti őket, és rendületlenül hiszi, hogy az Atya akarata „jó, kedves és tökéletes”, bárminek is kelljen még következnie. Nem védekezik (se szóval, se tettel) és nem mondja: „elég!”. Száját nem nyitja meg. Rábízza magát arra, aki igazságosan ítél.

Íme, az Isten Báránya, aki emberként, egy ember halandó testében gyötörődve, minden testi, lelki és szellemi kín dacára, még mindig ilyen önfeláldozó szeretettel szereti azokat, akik éppen azt üvöltik az arcába, hogy „feszítsd meg!”

És íme, a bukott ember, Káin és Ézsau fiai, a mérges kígyó fajzata, akik sátán által felbujtva, nem az igazi elnyomójuk ellen lázadnak, hanem a jótevőjük ellen. Akik minden gyűlöletüket, bújukat és bajukat rávetítik a kiszolgáltatott Jézusra, mint bűnbakra. A testi, lelki és szellemi elnyomás, a saját szenvedéseik és csalódásaik keserűsége miatt érzett dühüket és frusztrációjukat használja az ördög arra, hogy kínozza, verje, megalázza, meggyalázza és tiporja az Emberfiát.

Jézus szenvedéstörténete egy szörnyű, kegyetlen és mélyen igazságtalan történet. Nincs benne semmi szent és igazságos, csak az Isten Bárányának néma szenvedése. Kegyetlen és igazságtalan ítélet alatt szenved, de ez az ítélet nem Isten ítélete, hanem az embergyilkosé, a sátáné. Pontosan azt mutatja meg, hogy sátán mennyire gyűlöli az embert, hogy nem kell bűnösnek lenni ahhoz, hogy vádoljon, kínozzon, megalázzon és megöljön. Sőt, lehetsz te a legigazabb ember a világon, pusztán azért gyűlöl és gyilkol, mert ember vagy, Isten képére és hasonlatosságára teremtve. Csak azt tette és mutatta meg, ami a lényege: embergyilkos a Kezdettől fogva.

Nagyobbat, mélyebbet és szörnyűbbet nem is tévedhetnénk, mint hogy mindezt Istennek, ráadásul Isten szentségének és igazságosságának tulajdonítsuk! Ha van olyan történet, amiben szemernyi igazságosság vagy szentség sincs, hanem csupa igazságtalanság és szentségtelenség, akkor az Jézus kálváriája. E kettőt összekeverni igen komoly hiba, és olyan istenképhez vezet, amely egyszerre akar egy vérszomjas és egy szerető Istent imádni. Ezért van zavar oly sok hívőben.

Erre egyetlen mentségünk van csak, nem tudtuk, hogy mit beszélünk, csak átvettünk egy hamis tradíciót. Nem csoda, hogy teológiai bukfencek sorozatát kell bemutatniuk e nézet védelmezőinek ahhoz, hogyan magyarázzák meg „Isten” dühét és vérszomját. Miért haragszik ennyire engesztelhetetlenül? „Hát a bűn miatt, meg mert nem szerettük őt eléggé, meg mert megsértettük a szentségét és fenségét… stb. stb.” Azt üzenve ezzel a csetlő botló, „sokféleképpen vétkező” hívőknek, hogy Isten valójában most is haragszik, és utálja őket, csak Jézus miatt nem erre néz. Ugyanolyan selejtek vagyunk, csak Isten most felteszi a Jézus-szemüveget, és ettől megenyhül. Hogy a „szeretete” abban nyilvánult meg, hogy Jézuson állt véres bosszút az Őt ért minden sérelemért.

Mi sem áll távolabb Istentől! De még egy nagyobb formátumú, nagylelkű, de gyarló ember is jobb ennél! Hát még az Isten, Mindenek Alkotója és Gondviselője!

Pedig a magyarázat egyszerű, itt nem Isten ítéletéről van szó, hanem a sátánéról. A sátán volt az, aki mindezt tette. Ráadásul a becsapott, elhitetett, félrevezetett embereken keresztül. Miközben ő maga kiélvezte embergyilkos és hamissá vált lényének „teljességét”, magát a megváltandó embert is a legmélyebbre lökte. Élvezte, hogy két legyet üt egy csapásra.

Isten pedig hallgat és tűr. Hallgat és tűr a kereszten, hallgat és tűr a Mennyekben. Nem is szükséges, hogy ítéljen. Megteszi ezt maga a sátán.

Ha ugyanis egy bíró elítél egy ártatlant, ráadásul rosszhiszeműen (tudva, hogy ártatlan), akkor nem az ártatlanról állítja ki azt az ítéletet, hogy „bűnös”, hanem saját magáról. Ebben a 10 órában, amíg sátán hatalmat kapott a „rostálásra”, a sötétség hatalma, és az ő bűnössége mutatkozott meg. De végül csak magát ítélte el, és magáról állította ki a legsúlyosabb ítéletet. Ezért mondja Jézus (Jn12,31):

³¹Most megy végbe az ítélet e világ felett, most vettetik ki e világ fejedelme.
 ³²Én pedig, ha felemeltetem a földről, magamhoz vonzok mindeneket. 

Sátán hatalmat kapott néhány órára, hogy próbára tegye Jézust és a tanítványait:

³¹Simon, Simon, íme, a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát, ³²de én könyörögtem érted, hogy el ne fogyatkozzék a hited: azért, ha majd megtérsz, erősítsd a testvéreidet! (Lk22,31)

³⁰Már nem sokat beszélek veletek, mert eljön e világ fejedelme, bár felettem nincs hatalma. ³¹A világnak azonban meg kell tudnia, hogy szeretem az Atyát, és úgy cselekszem, ahogyan az Atya parancsolta. (Jn14,30)

Miután pedig sátán befejezte „ítélő munkáját”, és az emberekkel kegyetlenül, szánalom és irgalom nélkül legyilkoltatta a Szentet és Igazat. Miután felvonultatta teljes fegyverzetét és hatalmát, de Jézust se bűnbe, se az ember gyűlöletébe nem vihette, mégis megölte, Isten csak az után lépett ringbe, és ítélt Jézus ügyében. És azt, akit a vallás elkárhoztatott, akit a pogány birodalom, mint lázadót végeztettek ki, ártatlannak, tisztának és tökéletesnek ítélte. Ezt pedig azzal fejezte ki, hogy Jézus lelke nem maradt a Seolban, teste nem kezdett el bomlani (nem ment át a halál tulajdonába), sőt átváltozott, és az Úr a harmadik napon feltámadt halottaiból, majd 40 nap múlva a dicsőség felhőin tanítványai szeme láttára vitetett az Atya jobbjára (Rm 1,4):

aki test szerint Dávid utódaitól származott, ⁴a szentség Szellem szerint pedig a halottak közül való feltámadásával Isten hatalmas Fiának bizonyult.

Az Atya jobbján pedig Jézus első tennivalója az volt, hogy a megígért Szent Szellemet kiárasztotta azokra, akik hisznek Benne. (ApCsel2)

Ami Jézussal az elítéltetése és a kereszthalála alatt történt, megmutatta sátán valódi, embergyilkos természetét. Ez várna minden emberre, ha elszabadulhatna. (És majd még el fog. Egyszer az Antikrisztus alatt, és még egyszer a „Góg és Mágóg” lázadás idején – Jel20.) Míg végül maga is az ítélet helyére kerül, a gyehennába, ami eredetileg nem az embereknek, hanem sátánnak és angyalainak készíttetett (Mt25,41).

Jézus pedig jól tudta, hogy a pohár, amit kikel innia, az lesz, hogy a „bűnösök kezébe adatik” (Mt 26,45; Mk 14,41), és el kell szenvednie a sötétség idejét (óráját), melyről következetesen úgy beszélt, mint az ő órájáról.

⁵³Mindennap veletek voltam a templomban, mégsem emeltetek rám kezet. De ez a ti órátok és a sötétség hatalmának ideje. (Lk22,53)

A kereszten sátán akart ítélni, de amikor rátámadt az Igazra, csak saját magát ítélte el, és kivettetett örökre. De egyúttal tett nekünk is egy nagy ”szívességet”.

Amikor ugyanis hitre jutunk Jézus valóságos halálában és valóságos (testben történt) feltámadásában, ami az Evangélium tárgya, ez csak azért lehetséges, mert hiszünk a Szellem bizonyságtételének, meghalljuk Krisztus „rémáját”, hozzánk intézett szavait, aminek a meghallásából a hit származik (Rm10,17). Nem „testtől és vértől” van kijelentésünk, hanem a feltámadt Jézus szól hozzánk a Mennyekből. Amikor pedig ebből a hitből belemerülünk Jézusba, eggyé válunk az ő halálával. Jézust öltözzük magunkra, az ő sorsa, a mi sorsunk. Vele együtt halunk meg, hogy vele együtt támadjunk is fel, vele együtt üljünk a Mennyben, és vele együtt legyünk minden mennyei áldás részesei (Rm6, Ef1). Jézust sátán végezte ki, ezért amikor Jézusba merülünk - ha úgy tetszik - maga a sátán végez ki bennünket is, mégpedig a létező legkínosabb és legkegyetlenebb halállal. Így semmiféle követelése sem lehet velünk szemben. Kifogása sem lehet a büntetéssel szemben, mivel azt saját maga tervelte ki és hajtotta végre. Pont akkor veszített el bennünket, amikor azt hitte, hogy örökre megragadott. Saját maga a tanú arról, hogy nincsen immár semmi kárhoztatásunk. Jézus azzal, hogy maga a „nagy hóhér” végezte ki, nem csak legyőzte, hanem minden fegyverétől meg is fosztotta. A vádló saját maga írta alá a mentesítő levelünket.

De Isten is fog majd ítélni a bűnök és a bűnösök felett, eljön Isten ítéletének az órája is. Az Úr nagy és rettenetes napja. Akkor minden ember, élők és holtak, a megölt és feltámadt názáreti Jézussal találják majd magukat szemben.

Ami a kereszten történt, az még nem a Mindenható Isten Nagy Napjának ítélete. Az is el fog jönni, és annak is Jézus lesz az eszköze, ahogyan a megváltásunknak, Isten kegyelmének is ő volt az eszköze. A haraggal (melyről következetesen jövő időben beszél az Írás, mint „eljövendő haragról”) azoknak kell majd szembenézniük, akik Isten ismételt jótéteményeire csak gyűlölettel, megvetéssel és gonosszal válaszoltak (Rm2,4-8):

⁴Vagy megveted jóságának, elnézésének és türelmének gazdagságát, és nem veszed tudomásul, hogy téged Isten jósága megtérésre ösztönöz?
⁵Te azonban kemény szívvel és megtérés nélkül haragot gyűjtesz magadnak a harag napjára, amikor Isten kihirdeti igaz ítéletét. ⁶Ő mindenkinek cselekedetei szerint fog megfizetni: ⁷azoknak, akik állhatatosan jót cselekedve törekszenek dicsőségre, megbecsülésre és halhatatlanságra, örök életet ad, ⁸azoknak pedig, akik viszálykodók, akik ellenállnak az igazságnak, és a gonoszságnak engednek, haraggal és bosszúállással fizet majd.

A kereszten még nem Isten igazságos ítélete lett kihirdetve, hanem a sátán igazságtalan ítélete történt meg, amit Isten a javunkra fordított azzal, hogy a vádlóval szögeltette oda a vádiratot a fára. Aki ezzel egyszer, s mindenkorra le lett fegyverezve. Isten ítélete még jövő, ahogyan Jézus is behajtotta Ésaiás próféta tekercsét a názáreti zsinagógában az „Örökkévaló kedves esztendeje” után, és a megtorlás napját már nem olvasta fel (Lk4, Ésa61).

A kereszten zajlott a nagy szellemi ütközet. Hitek összeütközése. Isten hite a Fiában és az emberben, Jézus hite az Atyában és az emberben, Sátán hite abban, hogy az ember alkalmatlan, selejtes és egyetlen ember sem lehet igaz Isten előtt. Még Jézus sem, ha emberi testben lakik. De mégis volt egy ember, aki nem csak a Mózes törvénye, hanem a szeretet törvénye szerint is tökéletesnek bizonyult. Ő lett az emberi nem új ősapja, új „Ádámja”. Ahogyan Ádámban kéretlenül is megörököltük a „bűn és a halál törvényét”, úgy Krisztusban a feltámadás erejét és az enyészhetetlen életet örököljük, ha tőle születünk meg újból. Mert, ami testtől született, test az, ami pedig szellemtől, az szellem.

Istennek pedig tetszett, hogy amikor az emberiség történelme leggonoszabb és legigazságtalanabb tettét elkövette, éppen ez által mentsen meg bennünket. A legnagyobb erőtlenségekor mutatta meg a legnagyobb erejét, a szeretetet. Sokra képes a versengés és a gyűlölet is, de a szeretet még többre. Elfedezi a bűnt, hisz és remél töretlenül, újra és újra jóval válaszol a rosszra, és a gonoszt a jóval győzi le. Isten a bűnösökkel tett jót, mert nem a bűnös bűnhődése békíti meg.

⁶Mert amikor még erőtlenek voltunk, a rendelt időben halt meg Krisztus az istentelenekért. ⁷Még az igazért is aligha halna meg valaki, bár a jóért talán még vállalja valaki a halált.

 ⁸Isten azonban a maga szeretetét mutatta meg irántunk, mert Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk. ⁹Ha tehát már most megigazított minket az ő vére által, még inkább meg fog menteni minket a haragtól. ¹⁰Mert ha akkor, mikor ellenségei voltunk, megbékéltettünk Istennel Fia halála által, akkor, miután megbékéltettünk, még inkább üdvözíteni fog élete által. (Rm5,6-10)