A zsidók Pünkösdjéhez hasonló események leírását a „nemzetek”, a „pogányok” között az ApCsel 10-ben találhatjuk. Az emiatt kitört vitát pedig - amelyben Péter magyarázatot ad a történtekre - a következő fejezet elején.
A történet előzményeként Isten igen komoly természetfeletti beavatkozásaira van szükség (angyal, látomás, kijelentés, jel), hogy a hívő zsidókat és az Istent kereső pogányokat elválasztó fal leomoljon. Ezt a falat a Törvény emelte, amely szigorúan betartandó rituális tisztasági szabályokat írt elő a szent nép számára, melyet egy nem zsidó nyílván nem tarthatott be (Ef 2,14-15). Ezért egy látogatás egy nemzetbeli pogány, ráadásul egy római katona otthonában olyan volt, mintha valaki szándékosan tette volna magát tisztátalanná. Ennél már csak egy súlyosabb dolog létezett: egy pogány tisztátalan ételét megenni. Éppen ezeket is vetik Jeruzsálemben Péter szemére (ApCsel 11,3):
„Körülmetéletlen emberekhez mentél be, és együtt ettél velük!”
Jézus a kereszten lerontotta ezt a falat, de szükséges volt, hogy a fejekben és a szívekben is végbemenjen ennek felismerése. Péter végül a masszív természetfeletti vezetés hatására hajlandó elmenni egy római centurio, Kornéliusz házába. Isten ezt a katonát azért választotta ki, mert adakozó jótevő volt, és imáival kereste az igaz Istent. Az eseményre abban a Cézáreában került sor, melyet a gyermekgyilkos Heródes építtetett igazi római kikötővárosnak, és amely később is a római helytartók (Pilátus, Félix, Fesztusz) főhadiszállása volt. A birodalom hajói ide érkeztek, és innen indultak, így a Szentföld világra nyíló kapujának volt tekinthető. A város tele volt mindazzal, ami egy hithű, vallásos zsidó számára gusztustalan és tisztátalan. Isten pedig éppen ebben a városban választ ki egy tisztet a megszálló hadsereg tagjai közül, hogy kaput nyisson a világra az Evangéliumnak.
Kornéliusz egybegyűjtötte barátait és ismerőseit a sok természetfeletti jel által meggyőzött, de még mindig kissé zavarban levő főapostol, Péter érkezésére, aki itt értette meg, hogy „bizonnyal nem személyválogató az Isten, hanem minden nemzetben kedves előtte, aki a nevét féli és igazságosan cselekszik”.
Péter tehát elmondja az Evangéliumot, az „igéket”, amelyek „üdvözítenek” (ApCsel 11,13). Arra épít, hogy ezek a rómaiak ismerik a messiási várakozásokat és keresztelő János üzenetét, valamint hallottak Jézusról is. Azután bizonyságot tesz a neki adott „parancs” szerint Jézus feltámadásáról és arról, hogy ez egyúttal azt is jelenti, hogy Jézus az „Emberfia” Dániel próféta látomásából (Dán 7,13-14), aki az ítéletet gyakorolja az egész világ és minden ember felett. Péter - és a vele érkezett hat szemtanú - meglepve látja, hogy a prédikáció alatt ezek a pogányok ugyanazt élik át, amit a zsidók Pünkösdkor: Isten „kitöltötte” rájuk a Szent Szellemét, Aki „rájuk szállt”. Ezt pedig onnan tudták, hogy hallották őket nyelveken szólni és Istent magasztalni, vagy más szavakkal: zsoltárokban és szellemi énekekben törtek ki (ApCsel 10,45-47).
Míg ezeket a szavakat mondta Péter, leszállt a Szent Szellem mindazokra, akik hallgatták az igét. És elámultak a zsidók közül való hívők, akik Péterrel együtt jöttek, hogy a pogányokra is kitöltetett a Szent Szellem ajándéka. Hallották ugyanis, amint nyelveken szóltak, és magasztalták az Istent.
Akkor megszólalt Péter: Vajon megtagadhatja-e a vizet valaki ezektől, hogy megkeresztelkedjenek, akik ugyanúgy vették a Szent Szellemet, mint mi?
Péter ekkor „parancsba adja” a katonáknak, hogy vízzel is keresztelkedjenek meg.
Ebből két gyakorlatias tanulságot máris levonhatunk.
- A Szellembe merülés és a vízbe merülés két különböző dolog.
- Ezek sorrendje felcserélhető.
A szóhasználatból kiderül, hogy az a kifejezés, hogy „kiöntetett” rájuk a Szellem, ugyanaz, mint az, hogy „rájuk szállt” a Szellem, ők pedig „VETTÉK”, ennek eredménye pedig, hogy MEGTELTEK (beteltek, teli lettek) a Szellemmel.
Péter saját Szellem-keresztsége és e mostani esemény között teljes párhuzamot látott annak ellenére, hogy voltak különbségek. Amikor beszámol a Cézáreában történtekről, ugyanúgy a János által ígért „Szellembe merülés” beteljesedését látja ebben (ApCsel 11,15-17):
„Amikor pedig elkezdtem beszélni, leszállt rájuk a Szent Szellem, AHOGYAN ránk is leszállt kezdetben. Ekkor eszembe jutott az Úr szava, aki így szólt: János vízzel keresztelt, de ti Szent Szelemmel fogtok megkereszteltetni. Ha tehát UGYANAZT az ajándékot adta nekik is az Isten, mint nekünk, akik hittünk az ÚR Jézus Krisztusban, akkor ki vagyok én, hogy akadályozzam az Istent?”
Péter tehát a történetben világosan felismerte Isten szuverén munkáját, sőt később is, amikor a körülmetélkedéssel kapcsolatban tört ki nagy vita, erre hivatkozik (ApCsel 15,7-9):
„Testvéreim, férfiak, ti tudjátok, hogy régtől fogva engem választott ki Isten közületek, hogy az én számból hallják a pogányok az evangélium igéjét, és higgyenek. A szíveket ismerő Isten pedig bizonyságot tett mellettük, amikor ÉPPEN ÚGY megadta nekik is a Szentlelket, ahogyan nekünk, és nem tett SEMMI KÜLÖNBSÉGET közöttünk és közöttük, mert hit által megtisztította szívüket.”
A zsidók és a pogányok Pünkösdje között tehát voltak hasonlóságok, melyek alapján Péter és a vele lévő 6 atyafi pontosan felismerte, hogy ugyanarról van szó, amit az apostolok is átéltek Jeruzsálemben. Ez pedig a nyelveken szólás, a prófétálás, zsoltármondás, Isten magasztalása, melyre nem emberi bölcsesség, hanem Isten Szelleme tanít.
De voltak különbségek is, melyek abból adódtak, hogy elmaradnak a jelek, melyek csak a zsidóknak szólnak, és csak számukra értelmezhetőek: a vihar szele, a tűzláng és a beszélt emberi nyelv a szólásban.
Figyelemre méltó az is, hogy a zsidók Pünkösdje pontosan a megfelelő ünnepnapon teljesedik be, míg a pogányokénak semmit sem tudunk az időpontjáról, még az évszakot se. A zsidó (üdv)történelemnek ugyanis van (prófétai) ideje, az Egyháznak viszont „csak” küldetése van. Az egyház „ideje”, az örök „ma”, az „utolsó nap”, amely az elragadásig tart. (Izrael (üdv)történelmi ideje viszont ezen túl is tart majd még.)
Érdemes azt is rögzíteni, hogy Péter és a többi hívő bizonyosodott meg a nyelveken szólás és prófétálás által arról, hogy Kornéliusszal és barátaival ugyanaz a Szellem-keresztség történt, ami velük. A „bizonyíték” a külső szemlélő számára volt meggyőző, és nyilván hozzá tartoztak a körülmények is: az istentisztelet, a prédikáció, a mód, ahogyan az emberek viselkedtek, ahogyan Istent magasztalták. Feltételezem, hogy az Írásokat ismerő zsidók olyasmiket hallottak az Írásokat nem ismerő pogányok szájából (idézeteket prófétáktól, zsoltárokból stb.), melyeket azok nem tanultak és nem ismertek. Amiből a szöveg csak annyit rögzít: Hallották…, amint… magasztalják az Istent. Nem politeista isteneket, hanem AZ Istent, az EGY-et. Ábrahám, Izsák és Jákób Istenét.
A pogányok Pünkösdjének leírását közvetlenül követi az antiochiai gyülekezet megalakulása, ahonnan majd Pál és Barnabás, később pedig Pál és Szilász (Szilvánusz) útnak indulnak, hogy hirdessék az Evangéliumot minden népnek a birodalmon belül és kívül. És hirdessék azt is, hogy a nemzetek közül „kihívottak” teljesen egyenrangú és egyenjogú tagjai az Egyházban a zsidó-keresztényeknek, ahogyan azt Péter is tapasztalta. Pál ezt egy olyan „titoknak” nevezi, amely az ószövetségi próféták elől rejtve volt, de szolgálatának lényegi elemét jelentette (Kol1,26-27. vö. Ef 3,4-6):
„a titkot, amely örök idők és nemzedékek óta rejtve volt, de amely most kijelentetett az ő szentjeinek, akiknek Isten tudtul akarta adni, hogy milyen gazdag ennek a titoknak dicsősége a pogány népek között. Ez a titok az, hogy Krisztus közöttetek (pogány népek között ugyanúgy jelen) van: reménysége az eljövendő dicsőségnek.”
Az új teremtésben elfoglalt helyünk, polgárjogunk azzal teljes, ha részesülünk mindkét „keresztségben”. A vízbe merülve felöltözzük a Fiút, a Szellembe merülve pedig Isten erejét a tanúságtételre: bátorságot, szavakat, kijelentéseket, bölcsességet és erőt a szóláshoz.
