Az első történet a Szent Szellem vételéről Somron városában (Szamária) megmutatta, hogy a vízbe merítés Jézus nevére (személyébe) és a Szellem „vétele” két különböző dolog, ahogyan azt is, hogy az apostolok fontosnak tartották, hogy a vízzel már megkeresztelt hívők ez utóbbiban is részesüljenek. Ezért kézrátevéssel imádkoztak értük, hogy „vegyék” a Szent Szellemet, mert az még nem „szállt” rájuk (ApCsel 8).

A második történet Efeszosz városába kalauzol minket (ApCsel19,1-7), ahol Pál 12 tanítvánnyal alapítja meg a keresztény gyülekezetet:

¹Amíg Apollós Korinthusban volt, Pál végigjárva a felső vidékeket, Efezusba érkezett. Ott néhány tanítványra talált, ²és így szólt hozzájuk:
- Kaptatok-e Szent Szellemet, amikor hívőkké lettetek?
Ők így feleltek:
- Hiszen még azt sem hallottuk, hogy van Szent Szellem.
 ³Ezután megkérdezte tőlük:
- Akkor milyen keresztséget kaptatok?
- János keresztségét – válaszolták ezek. 
⁴Pál ekkor így szólt:
- János, amikor keresztelt, megtérést követelt, de azt mondta a népnek, hogy abban higgyenek, aki utána jön, azaz Jézusban.
⁵Amikor ezt meghallották, megkeresztelkedtek az Úr Jézus nevére.
 ⁶És amikor Pál rájuk tette a kezét, leszállt rájuk a Szent Szellem, úgyhogy különböző nyelveken szóltak, és prófétáltak.
 ⁷Ezek a férfiak pedig összesen mintegy tizenketten voltak.

A történetből kiderül néhány dolog.

1. Ezek az emberek tanítványok voltak, noha csak János keresztségét ismerték (ahogyan Apollós is 18,25), de helyesen értették az Úr Jézusról szóló próféciákat és hittek a Messiás eljövetelében.
   
   
2. János keresztsége, a „megtérés keresztsége”, nem azonos a Jézusba merüléssel (a Jézus nevébe, azaz, személyébe való belekereszteléssel). Azt is magába foglalja, de sokkal több annál. A megtérés keresztsége korai előleg volt az új szövetség ígéretéből: „bűneiket megbocsátom és vétkeikről meg nem emlékezem”. A bűnös állapotából a megtérés segítségével a bűnbocsánat állapotába vitt át. Ez a bűnös bűnbánatát igényelte. A Jézusba való bemerülés viszont a teljes szövetséget és a Jézussal való teljes azonosulást (egybenövés, eggyé válás) jelenti, a szív „körülmetélését”. Ami már nem csak bűnbánatot, hanem a Messiás személyébe vetett hitet is követeli. Azt a hitet, hogy ez a Messiás Jézus, a názáreti.

A keresztény vízkeresztség nem eltörli vagy helyettesíti a János keresztségét, hanem magába olvasztja, tartalmazza azt is, és még sokkal többet. Nem egyszerűen a bűnöktől való megtisztulás érdekében van rá szükség, mint János bemerítésére, hanem Jézust magát öltözzük fel benne, a bűntelen és igaz, új természetet, az új szívet. János keresztsége előleg volt az új szövetségből, rés a Törvény falán, de Jézusé a teljesség. („Így illik hozzánk a megigazulás minden tettét beteljesíteni” Mt 3,15).

3. A két esemény - a vízbe merülés Jézus nevére és a Szellem vétele - itt is két különböző, jól elkülöníthető átélés volt a tanítványok számára.
   
   
4. A Szellem vétele itt is kézrátevéssel történt, nyelveken szólás és prófétálás (a szólás karizmái) kísérték.
   
   
5. Pál elvárása szerint a hívővé válás szerves része az is, hogy a hívő veszi a Szent Szellemet.

Az újjászületés, amiről Jézus Nikodémusnak beszél (Jn3), magában foglal egy sor eseményt. A természetes születés is a fogantatással kezdődik, és a születéssel egy új (önállóbb) fázisba lép. Majd fel kell nőni, elhagyni a gyermekhez illő dolgokat, és eljutni az „érett férfikorra” (Ef4), a teljes önállóságra, ami az egész célja. (Fájdalom, de a bűn és halál törvénye alá vetett test ezután hanyatlani kezd, míg újra porrá nem lesz. Azonban a belső ember folyamatosan megújul 2Kor 4,16.) A felülről születés nem ember akaratából történik, hanem Istenéből (Jn1,13.). Isten Szelleme szól az emberek lelkiismeretéhez és élesztgeti azt, és szólnak a már hittre jutottak is. Amikor a szó, a „mag” hitté válik egy ember szívében, akkor „megfogan” benne az új élet, amely nem ember romlandó magjából, hanem Isten Igéjéből származik, ezért él és megmarad örökké (1Pé 1,23). Ez a mag nő és fejlődik a szívben, és akkor termi meg első gyümölcsét, amikor az ember a szívében levő bizonyosságként meg tudja vallani: „Bizonnyal Jézus a Krisztus az Élő Isten, Fia!” Ez a hitre jutás után az a pillanat, amikor a hit „életre” kel, cselekedetté válik a megvallás által. Ez nem történhet meg, ha nincs az Ige (a szó) és a Szellem, mert írva van: „Senki sem mondhatja, Jézus Úr (Jézus az Örökkévaló) csak a Szent Szellemben” (1Kor12,3)  Noha ez a mozzanat a legfontosabb, számos más hitbéli tettnek kell követnie.

A következő cselekedete a hitnek a megtérés. Ha már hiszem, hogy Jézus a Krisztus, fontos, hogy hozzak egy akarati döntést, tudatosan, önként, hogy elfogadom őt Uramnak és Megváltómnak. E döntés nélkül a hit nem fogja megteremni a maga gyümölcseit. „Üresen” marad a ház. Jézus nem ragadja magához az életünk irányítását akaratunk ellenére, de azt szeretné, ha hitből, bizalomból Rá mernénk azt bízni. A megtérés „fordulatot jelent”. Elfordulunk attól, ami a korábbi életünket vezette, a világtól, a bűntől, adott esetben a holt vallásos cselekedetektől, és odafordulunk Jézushoz, „befogadjuk őt” (Jn1,12-13). Sok gyülekezetben elmondatnak ilyenkor egy megtérő imát, ami jó és hasznos lehet, de nem ettől fog a dolog működni, hanem attól, hogy a hitünket használva, megszólítjuk az Urat, aki értünk halt meg a kereszten, és éppen azért viselt el minden kínt és szenvedést, mert hitte, hogy az emberért megéri. Amikor pedig egy ember hitre jut, és hitéből hoz egy őszinte döntést, hogy Jézust úrrá akarja tenni az életében, Tőle akar tanulni, Őt akarja követni, és ezt kimondja a száján, a Mennyben nagyobb öröm van, mint 99 igazon. Ezekért a pillanatokért volt érdemes elviselni minden kínt és szenvedést, mert egy új ember született az új világra!

Szeretném hangsúlyozni, hogy a hívő nem képes a maga erejéből Jézus követésére. Sokakat az tart vissza a megtéréstől, hogy tudják vagy érzik, nem lesznek képesek „jó keresztények” lenni. Túlságosan terhelik őket a bűneik, nincs erejük megfelelően szent élethez, nem tudnak majd nem paráználkodni, el fognak bukni és csalódást fognak okozni maguknak és Istennek. De a megtérésünk éppen nem arról szól, hogy mi mire vagyunk képesek. Miért is kellene segítségül hívni az Urat, ha képesek volnánk magunktól is a szent életre? A megtérésünk egy szándék, egy felhatalmazás, egy akarat kifejeződése, vagy ha úgy tetszik, egy segélykiáltás Ahhoz, Aki egyedül segíthet: Amire a magam erejéből nem vagyok képes, Veled, Uram Jézus, képes leszek, mert te képessé teszel! A megtérés fordulatába azután sok más is beletartozik, amit a hitünktől indítva tehetünk. A bűntől való elfordulás része lehet a bűnvallás, bűnrendezés, az Istenhez való odafordulás pedig kifejeződik abban, hogy „beszélgetek” Istennel, azaz, imádkozom, kutatom az Írásokat és keresem a tanítványok társaságát. De a legfontosabb következő lépés a vízbe merülés.

A megtérés olyan, mint a lánykérés, igent kell mondani, e nélkül nincs esküvő. De a házasság az esküvővel jön létre, ezzel válik teljessé a szövetség. A vízbe merüléskor Jézust öltözzük fel, a hitünk által új erőt és elkötelezettséget nyerünk, teljes jogú részeseivé leszünk az új szövetségnek, melyben már nincs átokkal és büntetéssel való fenyegetés, hanem csak a „jobb ígéretek”. A megtérés is önátadás. A vízkeresztségben, az újjászületés fürdőjében (Tit 3,5) ez még tudatosabb. Az újjáteremtés lényege pedig, hogy Isten a szívünkbe írja beszédeit, megismerjük Őt kicsinytől a nagyig közvetlen, személyes, szellemi kijelentés által (1Jn2,20), és megteljünk Isten Szent Szellemével, aki úgy van jelen most a tanítványok életében, ahogyan Jézus jelen volt a „testének napjaiban” a tanítványai életében. Voltak, akik éjjel és nappal együtt laktak és éltek vele, míg mások kicsit távolabbról követték, voltak, akik szívesen hallgatták, de nem követték, és voltak, akik megbotránkoztak benne és távol tartották magukat tőle. Isten Szelleme minden hívőben benne van, ahogyan Isten szeretete és kegyelme azoknak az életén is működik már, akik nincsenek vízbe merítve. Ez azonban nem ok arra, hogy ne merüljünk a vízbe. Ahogyan a Szent Szellem jelenléte és munkája az életünkben, nem ok arra, hogy ne töltsük be ezt az igazságot is. Az újjászületésünk azzal teljes, ha mindkét bemerítésben részesülünk: a hívők által vízbe merítve felöltözzük magunkra Krisztust, és Jézus által a Szellembe merítve felöltözzük magunkra az erőt a tanúságtételre. Ha már a kezdet sem jó, és a hit hiányzik az elejéről, mert üres vallásos tradíciók vették át a helyét, akkor csak álkereszténységről beszélhetünk. Ha a hitre jutás után a fenti lépésekből (megtérés, vízkeresztség, Szellembe merülés) bármelyik hiányzik az életünkből, akkor legjobb esetben is részleges újjászületésről beszélhetünk, aminek az eredménye, a hatása is részleges. Isten pedig azért adja ezeket nekünk, mert ezeken keresztül áld meg a szövetség teljességével. A legnagyobb dolog, amit a szövetségben kaphatunk, az a Krisztusban való új életünk és Isten Szent Szellemének a teljessége, amelyről írva van:

- az által töltetik ki Isten szeretet a szívünkbe (Rm5,5),

- a fiúság (a fiúvá válás) szelleme (Rm8,15),

- az erő, a szeretet és józanság szelleme (2Tim1,7).

- az igazság szelleme (Jn16,13).

Hogyan is ne kellene ezek után vágyódnunk a lehető legteljesebb formájában!

Az efeszoszi és a somroni eseményekből feltételezhetnénk, hogy csak az apostol kézrátevése elég hatékony arra, hogy a hívő vehesse a Szent Szellem ajándékát. Itt azonban Pál ezt a hívővé válással köti össze: „Vettétek a Szent Szellemet, amikor hívővé lettetek?”(a hivővé válás folyamatában valamikor?) Számára természetes volt, hogy a hívővé válás a Szent Szellem vételével is együtt jár, noha semmilyen bizonyítékunk sincs arra, hogy bármelyik apostol járt volna már Efeszoszban előtte. Így ha a Szellem vétele az apostoli szolgálathoz lenne kötve, értelmetlen a kérdés. Hogyan vehettek volna, ha még nem járt itt apostol? Pál azonban nem ezt kérdezi, hanem arra kíváncsi, hogy a hívő életük során megtörtént-e már, hogy részesültek a Szellembe merülésben. Egyébként is az Ige (és Keresztelő János) világos tanítása volt, hogy nem emberek (se apostolok, se mások) azok, akik Szellembe merítenek, hanem a Messiás maga. Ez a feltámadt és megdicsőült Jézus főpapi szolgálatának része, amit nem ruházott át emberekre. Az egyik (Szellemmel már betöltött) hívő, a másik hívőért imádkozik, hogy az vegye a Szellem ajándékát. Nem ő „keresztel”, nem ő adja a Szent Szellemet, nem is Jézushoz könyörög a Szellemért. Hitével a másikért imádkozik, hogy annak legyen hite elvenni azt, amit Jézus neki adni akar.

Azokban a közösségekben, ahol van hit ebben, sokkal könnyebben veszik a hívők a Szent Szellemet, mivel a hitnek ez a légköre körülveszi őket. Ugyanakkor a Szellem keresztségnek ez a formalizálása is rejt veszélyeket magában, amiről őszintén beszélni kell, ez pedig az utánzás.

Jól látható, hogy vannak bizonyos felekezeti jegyek, melyek egykor hitelesek voltak, de idővel kicsit kiüresedtek és formalizálódtak. A sékerek rázkódtak, a parasztpróféták sírtak, a torontói blesszingesek rángatóznak, a R.H. Brown féle nevetősek kacarásznak, megint mások a földre ájulnak… és a sort hosszan lehetne folytatni. Amikor látjuk ezeket a külső jegyeket, szinte kérdés nélkül lehet tudni, hogy az illető milyen kegyességi irányból érkezett, mondanám, „hol vette” a Szent Szellemet. Az utánzással sincs nagy baj, de tudni kell, hogy maguk a külső jelenségek még nem jelentik, hogy valójában belül, a szívben is történt valami. Rengeteg embert láttam földre zuhanni, vagy rángatózva - úgymond – démonoktól szabadulni. De azután felkeltek és pontosan ugyanott folytatták az életüket (a bűneikkel együtt), ahol abbahagyták. Egy Szellemmel keresztelt közösségben is lehet nagy a nyomás egy hívőn arra, hogy szóljon már nyelveken, vagy őt is „üsse ki” a Szent Szellem, vagy ujjongjon, ugrándozzon vagy guruljon a nevetéstől, noha ez nem a hitéből fakad, csak nem jó kilógni a sorból. Nehogy a testvérek már azt gondolják, hogy nem vagyok elég jó hívő. Néha ez éppen segélykiáltás: „fogadjatok el, látjátok, mennyire akarok, mennyire odaadom magam…”. Ezért nem szabad csupán azt nézni, ami a szem előtt van, hanem az a fontos, ami a szívben van. A formákat, jeleket könnyen lehet utánozni. Ha csak ez a cél, akkor úgy vagyunk, mint a képmutatók, aki kürtöltetnek maguk előtt, amikor adakoznak – más jutalmuk nem lesz, csak annyi, hogy az emberek látták őket. Az emberek elismerését megnyerték, a mennyei jutalomról lemaradtak.

Míg azok, akik egyáltalán nem is foglalkoznak se a Szellem keresztséggel, se a nyelveken szólással, se a prófétálással, elmulasztják mindazt, amit Isten nekünk adni akar. Azonban a keskeny út másik szélén, a Szellem keresztség erőltetése, utánzókat hoz létre, akik nem fogják ugyanazt tapasztalni, mint azok, akik őszinte hittel vették a Szent Szellemet. Az utánzók aztán hiteltelenné tehetik azt is, ami hiteles volt, az ellentábor pedig rájuk mutogatva látja igazolva a hamis teológiáját: ’látjátok, humbug az egész…’ Ezért fontos, hogy az őszinte hit légköre és szabadsága maradjon fenn a gyülekezetben. Nem váljon mércévé, értékrenddé és a hívők minősítésének alapjává, hogy miféle „megnyilvánulásaik” vannak. Se pro, se kontra.

És ha már itt tartunk, van még egy fontos jelenség, amit nem akarok elhallgatni. Ez inkább kötődik Samáriához, mint Efeszoszhoz.

Samáriában az emberek hiszékenyek voltak, Simon mágusról is azt hitték, hogy Isten Nagy Ereje. Nem nagyon tudtak különbséget tenni a jelenségek között. Mágia vagy Szent Szellem, nekik egyre ment. Noha a hiszékenységben jó a nyitottság, amely képes befogadni új dolgokat, ugyanakkor veszélyes a gyermeki tudatlanság, amely nem tud különbséget tenni a „tiszta” és „tisztátalan” vagy ehető és ehetetlen között. Mint a kisgyermek, aki mindent a szájába vesz, a jó és tápláló ételt, de a homokpogácsát vagy a mérgező bogyót is. A gyermekeknek éppen ezért a „tej” való (1Pé2,2), az érett korúaknak pedig az érzékszerveik már gyakorlottak a szilárd eledelhez, különbséget tudnak tenni jó és rossz között (Héb 5,14).

Látható, hogy a világ azon tájain, ahol az emberekben erős a hiszékenység, sokkal könnyebben fogadják a Szent Szellemet is a megtért hívők, viszont rengeteg gyerekes dolgot is művelnek, és hitük sem egészséges sokszor, hanem babonás. Ebben annyi jó már van, hogy legalább az Igében „hisznek” babonásan és nem valami bálványkultuszban. De ha nem sikerül az Ige józan talaján megerősödniük, babonás hitet igazi, józan hitre cserélni, akkor - Szellem keresztség ide vagy oda -, gyerekesek maradnak.

A másik oldalon azok, akik - sokszor ezekre a gyerekes dolgokra mutogatva – úgy hiszik, hogy nekik nincs szükségük Isten kegyelmi ajándékára, mert a tudásuk, az intelligenciájuk és bibliaismeretük kellően felvértezi őket, elmulasztják azt, amiről Jézus 3 hosszú fejezeten keresztül tanította a követőit (Jn14-16), aminek Pál szintén 3 hosszú fejezetet szentelt (1Kor12-14). Olyanok lesznek, mint a názáretiek: noha a szemük előtt van minden áldás forrása, még sem élnek vele.

A korinthusi gyülekezet volt talán a legrendetlenebb. Pál első levele egy sor olyan hiányosságra és erkölcsi bajra mutat rá, hogy mi talán be sem tettük volna a lábunkat egy ilyen közösségbe. Még a Szent Szellem ajándékait se tudták épülésre használni, csak fokozták a zűrzavart. Pál éppen ezért türelmesen tanítja őket. Nem leállítani akarja a szellemi ajándékokat, hanem helyes mederbe terelni.

Mindebből talán már kirajzolódik az is, hogy mire való, és mire nem a Szellem keresztség. A Szellem keresztség (önmagában) nem tesz érett hívővé, ami nem csodálatos, hiszen nem győzöm hangsúlyozni: a keresztség az út eleje és nem a vége! A Szent Szellemmel való tudatos és hatékony együttműködés nélkül viszont a hívő élet kiüresedik, szellemiből pszichikaivá válik. Amit Isten erejére, a Szellemre támaszkodva, könnyedén kellene elvégezni, azt nagy lelki erőfeszítések árán kell valahogy fenntartani. Krisztus boldogító igája és könnyű terhe helyett, a hívő élet egyre nehezebb keresztté kezd válni, míg végül szinte elhordozhatatlan teher lesz.