Az egész vita egy mondaton tört ki, amelyben azt állítottam, hogy nem Istennek volt szüksége Jézus kínszenvedéseire ahhoz, hogy megbocsáthasson, hanem a sátán srófolta fel az árat a maga gonosz módján. Amit ez a mondat nem állít  (csak valakik belelátták, és azóta is köröket fut értelmetlenül), hogy Isten tartozott volna az ördögnek, vagy Isten az ördögnek fizetett, pláne nem, hogy Jézus az áldozatát az ördögnek mutatta volna be. De még csak azt sem, hogy Istent váratlanul érte volna a sátáni támadás, vagy azzal nem lett volna egy magasabb célja, ellenkezett volna az akaratával, vagy a sátán egyenrangú félként alkudozhatott volna Istennel. Mindezeket a félreértéseket meg lehetett volna spórolni, ha a buzgó testvérek előbb kérdeznek, és csak utána kezdenek el tüzelni a nem létező ellenségre. Most már úgy próbálják feltüntetni, hogy én azóta ”finomítottam” az álláspontomat. De nem finomítottam semmit, csak tisztáztam, hogy mit mondok, és mit nem mondok abból, amit a számba akarnak adni.

A felfogásbeli különbség ezzel együtt markáns.

A kérdések kérdése ugyanis továbbra is az, hogy Jézus kínszenvedéseire miért volt szükség (nem a halálára, vagy a vér kiontására, vagy a felemeltetésére, hanem a hamis vádakra, hamis ítéletekre, verésre, szidalmazásra, korbácsra és a megalázások sorozatára, a pogány birodalmak szadista kivégzésére.)

Az egyik állítás az, hogy ezt Isten igazságossága követelte meg, mert ezt érdemeltük a bűneinkért, az Atya csak ezen az áron bocsáthatta meg a bűnöket (Akkor mi is a különbség Isten Országa és a pogány birodalmak - mint Babilon, Róma - között?). Jézus ezzel adott volna elégtételt az emberek nevében a sértett Istennek, bár a kínzásokat Isten Fiaként szenvedte el (csiki-csukit játszva azzal, hogy Jézus ember és Isten volt egyszerre). Az én állításom ezzel szemben az, hogy a kínzásokat az ördög (az általa befolyásolt bűnösök kezével) követte el, és ez Jézusnak, mint az emberi nem képviselőjének, utolsó nagy „megrostálása”, próbatétele volt, amelyben – szemben a tanítványokkal és Péterrel - győztesnek és igaznak bizonyult a Vádló felett. Az emberért és személyesen értünk.

Az egyik szerint Jézus magára vette a bűneinket, melyeket az Atya kínzással és kínhalállal büntetett, hogy haragjának kifejezést adjon. Szerintem viszont Jézus ártatlanul bűnhődött, és bűneinket nem úgy vitte fel a fára, hogy Isten darabonként ráaggatta, hanem úgy, hogy mi öltözzük magunkra a halálát és vele a bűnhődést, melynél nagyobbat követelni nem lehet. Így a Vádló elnémul. Jézus, mint aki a mózesi törvény hatálya alá tartozott, megváltotta Izraelt a Törvény átkától (Istennek a szövetség megszegése miatti haragjától), mely ebben a szövetségben ki volt jelentve, annak része volt. (Ezért van létjogosultsága Isten haragjáról és bűnhődésről beszélni a Törvény alatt lévők esetében. De csak az ő esetükben. Ami viszont nem jelenti azt, hogy a többi ember ne szorulna megváltásra, ne lett volna a bűn és halál törvénye alatt, vagy bűneik miatt nem létezett volna isteni harag. Csak ez a harag nem a szövetségszegés haragja, hanem Isten kormányzásából fakadó „harag”. Isten pedig az egész világot kormányozza, nem csak Izraelt. De szövetsége csakis Izraellel volt Jézusig.) A váltságmű ugyanis a Törvény átkától való szabadulásánál sokkal többről szólt. Aki ugyanis a törvény alatt levőket megszabadította, az egyúttal a Mag, Akivel kapcsolatban Isten Ábrahámnak tett egy esküvel megerősített, megmásíthatatlan ígéretet, amely ígéret már az egész emberi nemről szólt: Benne (Jézus Krisztusban) nyer áldást a föld minden nemzettsége. (Jézus halála tehát nem csak a Törvényről, hanem egy új szövetségről, Isten örök tervéről szól, azt valósította meg. Aki ezt a különbségtételt nem érti, az mond olyanokat, hogy én változtatom az álláspontomat a bűnhődéssel kapcsolatban. Értem, hogy ez nem könnyű, mert Izrael és az Egyház, illetve az Ó- és az Újszövetség közötti markáns különbségeket a teológia évszázadokon keresztül el- és összemosta. De a Bibliában, Jézus és Pál tanításaiban ez teljesen világos.)

Istent pedig nem a bűnhődés, hanem Jézus mindhalálig tartó engedelmessége engesztelte ki, amely hitéből fakadt. Ez a hit tetszett az Atyának annyira, hogy Krisztusban kész mindenkit újjászülni, fiává és örökösévé tenni, aki hisz a „vérben”, vagyis Jézus egyszeri és tökéletes áldozatában.

Én ugyanis úgy olvasom a Bibliában, hogy nem Isten az, aki az embert a bűneiért vádolja, hanem az ördög. Nem Isten az, aki a büntetést követeli, hanem az, aki Jézus szavai szerint „embergyilkos volt kezdettől fogva”. Ez a vádlás pedig még csak nem is olyan, mint az ügyészé az emberi igazságszolgáltatásban. Ott ugyanis a bíró (az állam) a közjó érdekében bünteti meg a bűnösöket (elvileg), a békés polgárok védelmében. A földi ügyész dolga, hogy nyilvánosságra hozza az igazságot, és a sértettek nevében büntetést (elégtételt) követeljen. Az ördög azonban nem ilyen vádló. Őt nem az igazság érdekli és nem is a sértettek igazsága, ő az embert akarja kárhoztatni és elpusztítani csak azért, mert ember, és mint ilyen, annak az örökségnek a várományosa, amit a Sátán magának akart. Az ember bűne Sátán számára ürügy, a vádlásának nincs semmilyen igazságos vagy magasabb célja az ember elpusztításánál. Éppen ez lepleződött le abban, hogyan az Igazzal a kereszten bánt. Az Isten Fia pedig ezzel állította magát szembe (Jn10,10):

 A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson; én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek.

 Sátánról pedig így beszélt (Jn8,44):

 Embergyilkos volt kezdettől fogva, és nem állt meg az igazságban, mert nincs benne igazság. Amikor a hazugságot szólja, a magáéból szól, mert hazug, és a hazugság atyja.

 A Jelenések híres szakaszában pedig ezt olvassuk a sátán munkájáról (Jel12,10-12):

 ¹⁰Hallottam! Egy hatalmas hang a mennyben így szólt:

Most jött el az üdvösség, Istenünk ereje és királyi uralma, és az ő Krisztusának hatalma, mert levettetett testvéreink vádlója, aki a mi Istenünk színe előtt éjjel és nappal vádolta őket!

Legyőzték őt a Bárány vérével és bizonyságtételük igéjével azok, akik nem kímélték életüket mindhalálig.

 Ezért vigadjatok egek, és akik bennük lakoztok!

Jaj a földnek és a tengernek, mert leszállt hozzátok az ördög nagy haraggal, mivel tudja, hogy kevés ideje van.

 Jézusra a kereszten az Embergyilkos, a Vádló támadt rá és nem az Atya. Ez a sötétség hatalmának ideje volt és nem az igazságszolgáltatásé. Az isteni igazságszolgáltatás Jézus feltámasztásával és felmagasztalásával jelent meg ebben a történetben. Mert a sértettek igaza nem a büntetéssel áll helyre, mert semmilyen büntetés sem jelenthet valódi elégtételt. A sértés az isteni kárpótlással és vigasztalással áll helyre. Isten igaz ítéletével, amely nem csak visszaadja azt, ami elveszett, hanem annál sokszorta többet (2Kor4,17-18):

Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget szerez nekünk, mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.

A láthatóban elszenvedett veszteségeinket Isten örök jutalommal kárpótolja, sőt még a földi javak elvesztéséért is messze nagyobb kárpótlást kapunk Tőle, mint amit bármilyen ítélet vagy igazságszolgáltatás adhat (Mt19,29):

És mindenki, aki elhagyta házát vagy testvéreit, apját vagy anyját, gyermekeit vagy földjeit az én nevemért, a százszorosát kapja, és megörökli az örök életet.

Ezért mondja Pál, hogy „nekem az élet Krisztus, meghalni (érte) pedig (csak még nagyobb) haszon.”

De miért adta át a szerető Atya erre a 10-12 órára a Fiát az embergyilkos kezébe?

Ennek több oka is volt:

1. Pontot akart tenni a legfőbb kérdésre, hogy lehet-e az ember igaz? Azzal, hogy Jézus ember lett és a sötétség minden hatalmával szemben győztesen megállt a hitében, egyszer és mindenkorra bebizonyította, hogy az ember lehet igaz, mégpedig a hite által.
   
   
2. Az ember Jézus tökéletességéről és igaz voltáról maga az embergyilkos állította ki az igazolást, így saját „buzgósága” csak azt eredményezte, hogy egyszer és mindenkorra bebizonyította: Méltó a megöletett Bárány minden dicséretre, hódoltra és imádásra! Ezt a Menny elismeri és zengi, a Földön pedig azok éneklik, akik hisznek az Evangéliumban. Ezért szól szerte a világon a dicsőítés Jézusnak és az Atyának.
   
   
3. Jézusnak meg kellett tapasztalnia a teljes emberi kísértést és nyomorúságot ahhoz, hogy könyörülő főpapja lehessen az embereknek és maga is „bevégzetté” váljon.
   
   
4. Sátán igazságtalansága és a gonoszsága nyilvánvalóvá váljon az Ég és a Föld előtt, hogy kivettessék e világ fejedelme. Aki ugyanis az igazzal bűnösként bánik, az magáról bizonyítja be, hogy gonosz és nincs köze az igazságossághoz. A Sátán azzal, hogy Jézusra kimondatta az ítéletet, saját magát ítélte el. (Jn16,11)
   
   
5. Isten viszont a szeretetének nagyságát az áldozat nagyságával akarta demonstrálni, ezért nem volt ellenére az ár „felsrófolása”, éppen ellenkezőleg, pontosan egyezett az akaratával. Nekünk pedig ebből kell megértenünk, hogy Istennek mennyire fontosak és értékesek voltunk, mennyire szeretett minket már bűnös állapotunkban, amikor még Neki háttal éltünk. Mennyivel inkább szeret most, hogy megtértünk hozzá! Még ha netán bukdácsolva is, de Felé haladunk.

Az Atya a Mennyben azon a bizonyos napon ezért tűrte el a bűnösök tobzódását, újabb és újabb gonoszságát, amelyet Jézus ellen elkövettek, és ezért nem avatkozott közbe, nem szólt és nem mozdult. Még akkor sem, amikor Jézus a kereszten felkiáltott a 22. zsoltár kezdő szavaival:

 Éli, Éli! Én Istenem, miért hagytál el engem!

Ennek a messiási zsoltárnak az első sorát a haldokló, a sátán gyötrése, a test fájdalma alatt szenvedő, levegőért kegyetlen kínok közt küzdő Jézus azért idézte, mert 1000 évvel korábban, az őse, Dávid, a Szent Szellemtől szólva mondta el ebben a költeményben, hogy mit fog átélni a „fia”. Profetikus költeményről lévén szó, váltakoznak benne a költői képek és a kijelentett tények – mint minden zsoltárban. Ezeket (a képeket és a tényeket) éppen úgy nem szabad összekeverni, mint ahogyan sátán szadista és embergyilkos kegyetlenségét sem szabad összekeverni Isten szent és igazságos ítéletével. A hagyományos felfogás képviselői szerint ugyanis itt arról van szó, hogy miután Isten Jézusra tette a bűneinket, elfordította volna a fejét, ahogyan MTA írja a cikkében: az ellenkezője történt az Ároni áldásban foglaltaknak…

Ha azonban nem ragadunk le a zsoltár kezdő soránál, hanem az egész profetikus költeményt szemléljük, abban éppen azt láthatjuk, ahogyan Jézus a sötétség három órájának a végén a hitért harcol. A zsoltár eleje elmondja, hogyan érzi magát: Istentől elhagyottnak, emberektől meggyalázottnak, egy féregnek, aki belül már teljesen szétesett (szétfolytam, szívem megolvadt), akire félelmetes bikák, oroszlánok rontanak, akin, mint egy koncon, kutyák (római katonák) marakodnak minden részvét nélkül, ostobán bámulva, mert egyáltalán fel sem fogják, miben vesznek részt. De a szenvedő megemlékezik az ősatyák hitéről, az Izrael dicséreteiben megénekelt Istenről, a „bizonyságok fellegeiről” és ebből merít hitet arra, hogy Isten nem vetette el őt, és maga is át fogja élni Isten szabadulását, együtt fogja dicsérni a szabadító Istent a nagy gyülekezetben, sőt, bizonyságot tesz majd a tanítványok között a szabadulásáról, melyben bizonyosan része lesz. A költemény egy ívet ír le attól a kérdéstől, melyet számos más helyen is feltesznek a zsoltárok (13; 31,22; 42,10; 77 stb.): Az volna a bajom, hogy Isten elhagyott engem? Tényleg elfordult tőlem, ahogyan gúnyolóim mondják? Nem figyel rám, nem hallja segélykiáltásomat?  És eljut a hit diadaláig, amikor visszanyeri a bizonyosságát: nem, ez lehetetlen! Isten velem van, meghallgat és megszabadít! Hallgassuk csak:

²⁰Ó, URam, ne légy távol, erősségem, siess segítségemre! 
²¹Ments meg engem a fegyvertől, életemet a kutyák hatalmából! 
²²Szabadíts meg az oroszlán szájából és a bivalyok szarvai közül engem, nyomorultat! 
²³Hirdetem nevedet testvéreimnek, dicsérlek a gyülekezetben. 
²⁴Kik az URat félitek, dicsérjétek őt, Jákób utódai, mind dicsőítsétek őt! Remegjetek tőle, Izráel utódai, mind! 

És itt jön a lényeg:

 ²⁵Mert nem veti meg és nem utálja az elesettek nyomorúságát, nem rejti el orcáját előlük, segélykiáltásukat meghallgatja. 

Jézus tehát a hitért folytatott harcában eljut attól az érzéstől, hogy Isten elhagyta, a hitnek addig a bizonyosságáig, hogy ez lehetetlen. Isten nem utálja meg még a legnyomorultabb embert sem, lehetetlen, hogy a sátán gyötrése alatt levőktől elfordítsa az arcát, hogy ne hallja meg az ördögi elnyomás miatt segítségért kiáltozók szavát. A zsoltár már ennek a hitnek a bizonyosságában fejeződik be. Jézus pedig hitében megerősödve kiált fel újra: Elvégeztetett!

Minden hívő érezte már úgy magát, mint Jézus, noha a mi próbatételeink és a ránk nehezedő sátáni nyomás nem is említhető egy lapon az Övével. De éppen ezért Ő a hit példája és szerzője a számunkra:

 ¹Ezért tehát mi is, akiket a bizonyságtevőknek ekkora fellege vesz körül, tegyünk le minden ránk nehezedő terhet és a bennünket megkörnyékező bűnt, és állhatatossággal fussuk meg az előttünk levő pályát. ²Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére, aki az előtte levő öröm helyett – a gyalázattal nem törődve – vállalta a keresztet, és Isten trónjának a jobbjára ült. ³Gondoljatok rá, aki a bűnösöktől ilyen szidalmazást szenvedett el, hogy lelketekben megfáradva el ne csüggedjetek. ⁴Mert a bűn ellen való harcban (ti) még nem (is) ontottátok véreteket…

 És akkor engedtessék meg, hogy végül a vérrel kapcsolatos álláspontomat is világossá tegyem, bár ez éppen olyan pont, amiben teljesen megegyezek MTA véleményével. A vér az áldozati halál (a halandó test halálának) a szimbóluma, nem cselekvő ágens, misztikus hatalommal bíró szellemi „tárgy”, hanem annak képe, amit Jézus áldozati halála elvégzett és megszerzett a számunkra. Mik is ezek:

1. Megváltás.

Jézus vére a bizonyíték arra, hogy sátánnak el kell engednie az embert, mert az átment Isten tulajdonába. Istenéi lettünk. Ezen az alapon tudunk neki ellenállni és ő elfut tőlünk.

2. Engesztelés.

A vér a bizonyíték arra, hogy Jézus mindhalálig (az utolsó csepp vérig) engedelmes volt az Atyának, mert hit az emberben, szerette az Atyát és a bűneiben elmerült és elveszett embert.

3. Az új szövetség vére.

Jézus halála hatályba léptette az új szövetséget, ami abban a pillanatban, amikor a római katona a lándzsáját Jézus szívébe döfte (és a halotti bizonyítványt így kiállította), jogerőre emelkedett.

4. Bűnbocsánat.

A jogerőre emelkedett új szövetség egyik fontos ígérete (melyből már Keresztelő János is „előleget” adott a megtérés keresztségében), hogy Isten a vétkeinket megbocsátja és bűneinkről többé meg nem emlékezik. És természetesen az összes többi „jobb” ígéret is hatályos lett.

5. A meghintés vére.

Azzal, hogy Mózes a szövetség megkötésekor meghintette a népet, a sátrat és a parancsolatokat tartalmazó tekercseket, ezeket „megtisztította”, megszentelte vagyis „elkülönítette” (ezt jelenti a megszentelés szó héberül) a szent célok számára. Attól fogva azok nem „közönségesek”, hanem „szentek” voltak, a szövetség része. Ha később bárkit be akartak szentelni (főpapot, leprást, megtérőt stb.) szintén vérrel kellett meghinteni, mivel a törvény szerint „majdnem mindet vérrel kellett megtisztítani”. Aki hisz Jézus vérében (áldozati halálában) azt ez a vér „elkülöníti”, megszenteli Isten számára. Már nem „közönséges” ember (egy ember a sok közül), hanem Isten Szent Népének tagja, megváltott szent, az elsőszüllöttek seregéhez tartozó királyi pap.

6. Felavatta az igaz szent helyet.

Ami az ószövetség idején képekben és árnyékokban volt jelen, az elnyerte a valóságát Jézus halálával és feltámadásával. Az új szövetséggel új szent hely nyílt meg a hívők számára, a mennyei szentek szentje, ahová bátor hittel és szabad szólással léphetnek be Isten trónja elé, hogy alkalmas időben segítséget találjanak.

(Az engesztelés, megtisztítás szinonim fogalmak, és mivel ezeket bűnáldozattal kellett végezni, a bűnáldozat vére is gyakran ezek szinonimája. A földi szentélyt minden évben újra kellett tisztítani (engesztelő nap), avatni - a mennyeinek erre nincs szüksége.)

Ezeket mind Jézus áldozata szerezte meg, melynek a „vér” a szimbóluma. A vért éppen azért kellett a megehető dolgoktól elkülöníteni, mert Isten ezzel előre hirdette, hogy nem anyagi, nem e világból való dolgon, hanem e világi javakkal megfizethetetlen drága élet árán fogja megváltani a maga számára az embert. Az ár nagysága pedig Isten szeretetének a nagyságát hirdeti (1Péter1,17-21).

¹⁷Ha pedig mint Atyátokat hívjátok őt segítségül, aki személyválogatás nélkül ítél meg mindenkit cselekedete szerint, szent félelemmel éljetek földi vándorlásotok idején, ¹⁸tudva, hogy nem veszendő dolgokon, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből, ¹⁹hanem drága véren, a hibátlan és szeplőtelen Báránynak, Krisztusnak a vérén. ²⁰Ő ugyan a világ teremtése előtt kiválasztatott, de az idők végén megjelent tiértetek, ²¹akik általa hisztek Istenben, aki feltámasztotta őt a halottak közül, és dicsőséget adott neki, hogy hitetek Istenbe vetett reménység is legyen.

Ez a reménység pedig az, hogy ha azon az úton járunk, amit Jézus a számunkra bemutatott, ugyanoda jutunk, ahová ő ment. Ez az élő út ugyanis egyenesen az Atya dicsőségébe vezet.